Ezt a novellát a masodikvh.hu novellapályázatára írtam, 12 évesen. Eredetileg itt jelent meg, fényképekkel.

---

Egy oroszországi útnál kezdődött minden. Amikor ugyanis nagyszüleimmel és nővéremmel útnak indultunk, akkor még nem tudtam, mennyi dolgot fogok ott megismerni. Addig csak filmeket láttam Oroszországról és a II. világháborúról. Én, a nővérem és a nagyanyám a hosszú vonatúton hallgattuk nagyapám emlékezését arról a háborúról…

Arról a háborúról, aminek idején ő még gyerek volt. Egy hatvan éves történet, ami mégis a mai napig megmaradt emlékeiben. A történetet néha megszakította nagyapám. Úgy mesélte, mint egy regényt. Amikor lefeküdtem aludni, gyakran álmodtam a történet aznapi részéről, hogy milyen is lehetett akkor régen az élet. Nappal a vonat tovább zötyögött, én kibámultam az ablakon. A fantáziám szabadon száguldozott a mesét hallgatva. Évek múltán is emlékszem majd nagyapám dörmögő hangjára, ahogy a történetet elbeszélte.

A történet egy fiúról szólt, akinek apja egy kis, Hajdú-Bihar megyei faluban, Nagyrábén volt jegyző. Anyja ugyanitt tanítónő volt. Élték megszokott életüket egészen addig, amíg a fiú apját a háború kitörésekor be nem hívták katonának. Tartalékos tisztként vonult be Kassára, a huszonhármas tüzér alakulathoz, ezért az egész család Kassára költözött. A tüzérek legfontosabb közlekedési eszköze akkor még a ló volt. A tartalékos tiszteket emiatt vitték egy lovas kiképző táborba, Munkácsra.

Tehát 1941-ben Kassáról Munkácsra költöztek, egy várfal alatt található bérelt lakásba. Az ablakkal szemközti falon egy gobelin lógott, ami egy előkelő család életéből ábrázolt jelenetet. A gobelin éppen úgy volt elhelyezve, hogy a nap egy bizonyos időszakában a beeső napsugár megvilágította. Mikor a jelenet megvilágosodott, akkor kiáltott fel a fiú: -Vacsorázhatunk, hiszen a királyéknál lámpát gyújtottak! Ez az egy mondat nem hiányozhatott a vacsora előtt.

A fiú apja a lovas kiképző tábor végén nyert egy ma is meglévő és működő asztali órát. Még a pontos helyszín és a dátum is bele van írva: Munkács, 1941-42. A család a lovas tanfolyam végén visszament Kassára, a fiú apját pedig elvitték a frontra. A fiú és családja életében akkor történt megint változás, amikor megszületett a fiú öccse 1942. november 23-án. Apját hazaengedték 1942 karácsonyára és szilveszterére. 1943. január 15. és 20. között járt volna le a szabadsága, de volt egy barátja, kint a fronton, akit váltani kellett. Ez a katona az esküvőjére készült és haza akart jönni Budapestre. Így tehát a fiú apja hamarabb ment vissza azért, hogy barátja hazajöhessen.

A fiú apja azokkal az utolsó csapatokkal ment ki a frontra, amelyeket a doni áttörés előtt még kivittek. Ő kiment, barátja már nem jutott haza. Tehát feláldozta magát egy barátjáért. Gondolhatta, hogy a háborúban elfoghatják. Tudta, hogy talán nem látja a családját soha többé. Mégis elment. Gondolhatta, hogy nem jöhet vissza… Mégis elment… Egy barátjáért… A fiú anyja teljesen összezavarodott. Aggódott: mi lett a férjével? A fiú is rettegett attól, hogy az édesapjával valami baj történhetett. Ha semmi baj nincs, miért nem jön haza? A reményt akkor kezdték elveszíteni, amikor a fiú anyja 1946-ban értesítést kapott a Nemzetközi Vöröskereszttől. A levélben az állt, hogy a férje fogságba esett a háborúban és az Oranki faluban lévő lágerbe került, ahol nem sokkal később meg is halt. Bekövetkezett tehát az, amitől a fiú, a fiú apja és a fiú anyja is rettegett. A fiú anyja teljesen összetört. Nem akarta elhinni a hírt, egyre csak a papírt nézegette és motyogta maga elé: életben van! Haza fog jönni! Két év múlva, 1948ban a fiú nagybátyja is hazakerült a fogságból, ő volt a fiú keresztapja. Hallotta, hogy mit mondogat bátyjának a felesége, így nehéz szívvel elment, és megerősítette a rossz hírt: a levélben igazat írnak. Az apa valóban meghalt.
– Nem egy időben voltunk a táborban, de a még élő fogolytársak a név alapján azonosították! A bátyám halott!- ezt mondta a keresztapa, majd szótlanul tűrte, hogy a fiú anyja kisírhassa magát a vállán. – A fogolytábor valamikor kolostor volt, amit a sztálini időkben megszüntettek – tette még hozzá.
– Két évig tartott a reménykedésünk, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tévedett! Két évig hihettük azt, hogy talán nem halt meg! Miért kellett meghalnia? Miért most? Miért a háborúban?- kérdezgette a fiú anyja, és tudta, hogy a sógorának a fejében is hasonló gondolatok kavarognak. A fiú azonban nem adta föl a reményt, hogy megtudjon bármit is arról a helyről, ahol az apja meghalt. Oranki, Oranki, Oranki, Oranki… Valósággal megbénította ez az egy szó. Hogy lehetne megtalálni ezt a helyet? Vagy soha többé nem fog felőle hallani?

Tisztán zúgtak fejében keresztapja szavai: „valamikor kolostor volt, amit a sztálini időkben megszüntettek”.
– Nem szabad feladnom! Ha száz év kell hozzá, én akkor is meg fogom keresni ezt a helyet!- gondolta minden reggel, és valóban mindent meg is tett azért, hogy megtalálja. Az 1970-es évek második felében ugyanez a fiú immár közel negyven éves ifjúként tartózkodott huzamosabb ideig a Harkovi Agrártudományi Egyetemen. Itt többször is megpróbálta kideríteni, hogy hol lehet Oranki? De a falu a rendelkezésekre álló térképeken nem volt feltüntetve, mivel ez a hely külföldiek számára tiltott terület volt akkoriban; ez csak harminc évvel később, az Oroszországba tartó vonaton vált világossá a fiú számára. Már-már feladta a reményt, 2009 tavaszán azonban minden egy csapásra megváltozott. A fiú felesége addig nem nyugodhatott, amíg nem talál valamit. Így hát kinyomozta, hogy a Honvédelmi Minisztérium Levéltárának van egy kisebb irodája, a Hadisírgondozó Iroda. Az Interneten kezdte el keresni ezt az irodát, nehéz volt, de sikerült. Sokáig nem kapott választ arra a levelére, amiben megírta, hogy mi is a céljuk: eljutni Orankiba, hogy a férje láthassa az apja sírhelyét. A türelem rózsát terem – szokták mondani. Ezúttal nem rózsát, hanem levelet termett az a bizonyos türelem. A Hadisírgondozó Irodának sok országban vannak kapcsolatai, így Oroszországban is. Itt található az Iroda moszkvai testvérintézménye, aminek egy képviselője, Anatolij Nyizsnij Novgorodban lakott. Ennek az embernek az elérhetőségét küldte meg az Iroda. A feleség úgy gondolta, hogy így se tudtak meg többet Orankiról, így tovább keresgélt. Talált egy olyan pécsi újságírót, aki második világháborúban elhunyt hadifoglyok adataival foglalkozik. Felvette vele a kapcsolatot, és kapott is tőle Orankiról egy részletes anyagot. Végre, eljött a remény pillanata! A remény, hogy meg lehet a hely, hogy el lehet oda menni!

Egy Magyarországon élő orosz barátnő segítségével meg is szervezte az utat, így 2009. júniusában a hajdani fiú, a felesége és unokáik elmehetnek Orankiba!

Kiderült, hogy Orankiban, a hadifogoly temetőben, 1997-ben állítottak az összes ott található ország hadifogságban elhunyt katonáinak emlékére emlékoszlopokat. A magyar síremlékhez még két márványtábla is tartozott, amin az összes ott nyugvó katona neve fel volt tüntetve. Ezt a két táblát 2002-ben állíttatta a Magyar Hadisírgondozó Iroda. A temető messze a falutól, egy hatalmas, füves pusztaság közepén volt. Égbe nyúló fák vették körül, a sírok között, a szépen rendezett gyepen tücskök ciripeltek; így adták hírül a világnak, hogy nekik a világon semmi dolguk nincs, itt béke van és nyugalom. Ott állt a temetőben a megilletődött fiú, könnyekkel a szemében, és csak nézte-nézte a márványtáblán apja nevét.

Orosz emberek – barátaink vagy ellenségeink? Akkor, régen, hatvan éve ellenségeink voltak. Az elesett katonák gyermekei és unokái még ma is élnek. Az ízig-vérig orosz ember, Anatolij mégis saját kertjéből hozott virágcsokrokat a fiú feleségének és lányunokájának, hogy azokat a sírokra tehessék. Ő is átérezte azt a megrendült pillanatot, hogy milyen fontos is volt az a nap a fiú és családja számára. Teljes békéről és szeretetről tett tanúbizonyságot két csokor virággal. Két nemzet „fiainak” megbékélését jelenthette ez a két csokor. Ha az a fiú, vagy bármely ott lévő családtagja azóta meglát egy ugyanolyan virágot, akkor nem az jut róla eszükbe, hogy milyen jó az illata, hanem az, hogy mitől olyan ismerős. Mikor láttak már ilyeneket, mikor szívták be ennek a virágnak a semmivel össze nem téveszthető illatát, mikor értek annak a hatalmas, füves pusztaságnak a közepére…

A fiú mindig emlékezni fog arra a pillanatra, amikor Anatolij átnyújtotta azt a két csokrot. Emlékezni fog az apja bevonulására, a keresztapja hazaérkezésére. De emlékei között az is ott lesz, ahogy ránézett a két kőtáblára. Ott volt az apja neve; az én dédapám neve… Hazafelé, a vonaton felolvastam a naplómat. Két hét alatt mennyi mindent láttunk! De Oranki volt az úti cél. Egy olyan hely, amiről szinte semmit sem tudtunk. Nagyapámat, azt a bizonyos fiút nem kísérti többé ez a név. Oranki, Oranki, Oranki, Oranki… Mert ez után a sok kilométeres út után már büszkén mondhatja:
– Megtaláltam! Nehezen, de megtaláltam azt a helyet! – és újabb történeteket szőhet belőle az odaútról, a megérkezésről, a temetőről, a sírokról vagy akár a jószívű Anatolijról.

Majd egyszer, amikor dédnagyapa lesz, akkor dédunokáinak mondhatja el ezeket a történeteket. De a mese mindig ugyanott fog kezdődni: “volt egyszer egy fiú, akinek apja egy kis, HajdúBihar megyei faluban, Nagyrábén volt jegyző…” Azok az unokák majd nem hiszik el az egész történetet, így utána járnak. Ők is elmennek ugyanoda, és adják tovább a történetet a saját fiaiknak. Ez így megy tovább. Mert ha egyszer egy történet elindul, akkor annak soha nem lesz vége. Végtelen történetekkel tele van a világ. De azokat is alkotta valaki! Talán csak úgy, fejből mesélt egy történetet. De az is előfordul, hogy emlékeiből hívta elő egyszer régen.

Ő is, ahogy minden történetmesélő, tudja, hogy a legjobb mese az igaz mese. Amelyik emlékekből táplálkozik. Hiszen emlékezni fontos. Mindig is az volt. Emlékek nélkül nem tartana sehol sem ez a világ. Jó, ha őrizzük őket akár jó mélyen is, hátha egyszer szükségünk lesz rájuk. Lehet ez egy hosszú út, egy kérdés vagy egy tárgy. Egy óra, egy csokor, egy fotó, egy napló. De lehet szó is! Egy szó – amely kísért örökké. Amelyhez hatvan év alatt vezetett el az út. A második világháború egy igen jelentős szava. Egy olyan helységnév, ami több száz család életét meghatározta. A nagy Oroszország egy kis falucskája. Oranki. Ami a középpontban állt. Ami egy egész család életének megfordulását jelentette.

A hely, ahol minden kezdődött. S ahol minden befejeződött.