Ma elmentem plazmát adni.
Legalábbis ez volt a szándékom. Még soha nem voltam korábban, vért adtam már, de a plazma valahogy eddig elkerült. Amúgy is állandóan pénzhiányban szenvedek, jótékonykodni meg szeretek, gondoltam, kellemest a hasznossal, elmegyek egy kivizsgálásra, aztán majd megmondják, mi van.
Jóval korábban érkeztem, egyrészt, mert ilyen vagyok, nem szeretek késni, inkább mindig jóval korábban ott vagyok a helyszínen, másrészt, hogy demonstráljam magamnak is és a plazmaadáson lévő recepciósoknak meg ápolóknak meg mindenkinek is, hogy én ezt bizony komolyan gondolom.
Szólítottak is, személyi, lakcímkártya, TAJ-szám, ahogy azt kell, kitöltöttem egy rövid adatlapot a születési dátumommal meg édesanyám nevével, aztán vártam a soromra. Elég hamar szólítottak is, befeküdtem az ágyba, jött a nagyon komor és fáradtnak kinéző ápoló, leszorította a karomat, kereste a vénámat, majd közölte, hogy nincs, és gyakorlatilag esélytelen, hogy így valaha is fogok tudni plazmát adni. Nem is érti, miért nem hajtottak el annak idején a véradásról.
Kicsit elkeseredtem.
Hallottam korábban, hogy néhány hajléktalan vagy szegényebb rétegben élő ember úgy szerez minimális pluszpénzt, hogy befekszik vérplazmát adni. Miután nem vagyok egy empatikus típus, rögtön az jutott eszembe, hogy ezek szerint én még arra sem vagyok képes, amire egy nálam sokkal rosszabb sorban élő ember simán. S megint beleestem abba a csapdába, amibe az elmúlt években annyiszor – megint másokhoz kezdtem magam mérni. “Ő miért igen, ha én meg nem?” Elszégyelltem magam kicsit, hogy most komolyan azt a 3500 forintot sajnálom, és nem pedig magát a gesztust, hogy segíthetek az embereken.
Soha nem voltam az a jótékonykodó típus, bár szerintem fontos, hogy foglalkozzunk egymással. Néha persze adtam pénzt pár kéregetőnek, néhány Fedél nélkül is kallódik még valahol a lakásban, de valahogy soha nem gondoltam bele a helyzetükbe. Nincs meg az a veszélyérzetem, hogy “velem is megtörténtet, bármikor”, és ezt nem tartom amúgy nagy bajnak: nem lehet a sok szorongás mellé még ezt is pluszban a vállamra venni. Nem érezhetek valamit tehernek, ami nincs – gondolom én, de aztán valahogy mindig bevillan az, hogy én eddigi életem során nagyon sokszor terveztem hosszútávra, aztán valahogy jó hamar kiábrándultam belőle, vagy éppen megváltoztak a körülményeim, és ilyenkor nem volt vésztervem, és kétségbe estem. Pedig amiben fejlődtem az elmúlt időszakban, és én is érzem magamon, az az improvizációs képességem. De mintha nem lehetne erre alapozni egy egész életet. Hosszú- és rövidtávú célokat kell találnom magamnak, akár vésztervekkel, és vész-vésztervekkel. Felnőtté válásom első lépése lehet, ha tiszta fejjel végiggondolom azokat a dolgokat, amiken változtatnom kell, és megteszem az első pár mozdulatot is ebbe az irányba.
Azt is érzem, hogy a meghiúsult terveimmel kapcsolatban, akár ennek a rohadt plazmaadásak is a kapcsán a legfőbb érzetem valahogy mindig a szégyen. Szégyenlem magam, mert kudarcot vallottam valamiben, amit milyen jól kitaláltam. Ha ezt a szégyenérzetet megpróbálom átkonvertálni arra a listára, hogy miben nem vagyok jó, vagy miben kell fejlődnöm, akkor sokkal kiegyensúlyozottabb lehetnék. Mondjuk, ez jelen helyzetben elég nehéz, mert egyelőre nem látom lehetőségét, hogy hogyan tudok magamnak vénákat csinálni, de egy csomó más helyzetben meg tök jól jönne ez a konvertálási képesség.
Konvertálási képesség szerzése – ez az új elem a listámon. S a lista csak bővül, mint valami Teszkós bevásárlós cetli, amin egy csomó dolog van, aztán amikor beérek a boltba, gyakorlatilag minden mást is megveszek, amire vagy nem volt szükség azelőtt, vagy ott, az adott helyzetben jutott eszembe.
Fantáziálgattam ezen amúgy, milyen lenne egy olyan bolt, ahol mindent megkaphatsz, amid nincs. De itt most nem arra gondolok, hogy papírzsepi, meg fél kiló kenyér, hanem olyanokra, hogy kríziskezelési képesség, hogy depressziót azonnal elmulasztó készülék, hogy kilábalás a kilátástalanságból-szérum, vagy hogy egyszerűbbeket mondjak határozottság, bátorság, vagy éppen kommunikációs képesség.
Tuti, mennék abba a boltba. Ha nem tudom kifizetni, akkor is. Csak bámulni, hogy jé, mennyi minden! 
Furcsa ez az egész. Furcsa, mert minél többet írok erről, annál nagyobb blődségek jutnak az eszembe. Furcsa, mert ugyan főleg a magam szórakozására írok, saját terápiás eszközömnek fogom fel és használom, mégis azt érzem, hogy annyi közhelyes hülyeséget vagy éppen ellenszenves gondolatot írok le, ami meg nem fog tetszeni másoknak. S itt megint belefutok abba a csapdába, hogy a saját dolgaimat másokhoz mérem, vagy másoktól teszem függővé, és ez nincs így jól. De ha szívemre teszem a kezemet, persze, tök jó lenne, ha nem csak azért olvasná ezt az egészet valaki, mert ismer. Vagy éppen mert unatkozik. Hanem hogy kicsit tudjon az én fejemmel gondolkodni, vagy akár magára ismerjen. Tök jó lenne a leírt dolgokról vitatkozni valakivel, vagy éppen az egyetértő bólogatásokat figyelni. Kit akarok becsapni? Persze, hogy azért is írom ezt az egészet, hogy mások megtalálják, olvassák és valamit megértsenek, vagy éppen valamivel egyet tudjanak érteni. És a hangsúly itt az “is”en van. Mert persze, mindeközben, ahogy ezt most leírtam és visszaolvastam, megértettem. S ez nagy szó, érteni a saját gondolataimat. Persze, közel sem értek vagy tudok mindent, de talán ennyivel is előrébb vagyok.