Visszatértem.
Annak idején azért kezdtem el blogot írni, mert felköltöztem Budapestre, és ez a tény ott, akkor rengeteg új impulzust, új embert és számtalan új lehetőséget jelentett. Teltek-múltak az évek, szép lassan a blog is feledésbe merült, valahogy sose volt ihletem vagy éppen témám, amit szívesen kiaggattam volna ide. Egészen mostanáig.
Újra fel kellett fedeznem, hogy az írás számomra voltaképpen terápia. Kríziseket, szorongásokat, rossz és jó pillanatokat egyaránt törekszem szavakba önteni, és azt vettem észre magamon, hogy írásban sokkal “jobb” vagyok, határozottabb és szabadabb, mint verbálisan. Hogy miért, azt nem tudom, de kiskorom óra “listázós” vagyok – ha látom leírva magam előtt a dolgokat, sokkal könnyebb őket rendszerezni a fejemben. Grafomániám mégis megcsappant az idők során: sokszor már azt se tudtam írásban összefoglalni, ami amúgy érdekelt. Ennek egy része bizonyára lustaság, másik része viszont az, amit egy nagyon jó barátom foglalt össze: a problémát én rossz dolognak tartom. Pedig néha a megoldás keresése inspirál, vagy a megoldás szül újabb problémákat, és ebben a végeláthatatlan halmazban igazán nagy kaland lehet az igazságot megtalálni. S ez nem mindig rossz. Elhittem, hogy vannak problémák, amiknek megoldása túlmutat az én hatáskörömön, amiket egyszerűen nem tudok saját magam erejéből megoldani. Nyilván ilyenkor a segítségkérés a bátor tett, de én meg vagyok annyira önfejű, vagy éppen szégyenlős, hogy ne merjek segítséget kérni csak úgy, bárkitől.
Most megint aktuális lett az írás, főleg a terápiás jellege miatt. Történtek velem olyan dolgok az elmúlt időkben, olyan problémák és krízisek jöttek szembe, amikre nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy valaha újraindítom ezt a személyes blogot, az ilyen szintű kitárulkozást.
Visszaolvastam a régebbi bejegyzéseimet, a nagy részét katasztrofálisnak tartom. Vicceskedő inkább, mint vicces, nagy részük valódi tartalom helyett csak üres fecsegés, vagy éppen sztorizgatás, aminek megvan a maga létjogosultsága, de valahogy ennyi idő távlatából már nem érzem magaménak. Nem töröltem őket véglegesen, csak archiváltam mindet, ezzel is “szakítva” azzal az attitűddel, ugyanakkor viszont vállalva azt magam előtt, hogy ez is én voltam valamikor (persze, annyi vér nincs a pucámban, hogy ezt az archívumot nyilvánossá tegyem). Most valami sokkal fontosabbról akarok beszélni.
Önző vagyok. Nagyon is. Mert ez a blog főleg rólam fog szólni. Ahogy annak idején, eredeti szándékom is valami hasonló volt. Párezer olvasó, ebből néhány visszatérő volt, sokan bátorítottak, vagy éppen nevettek a humorosnak tartott bejegyzéseken. Aztán leálltam. Hirtelen. Mint már annyi mindennel az életemben… (de ez, azt hiszem, egy másik bejegyzés témája)
Az alcím (“Válogatott szorongások”) kicsit félrevezető lehet. Egyrészt, az inspirációt hozzá Réz András könyve, a Válogatott szorongásaim adta (vagy konkrétabban: onnan nyúltam). Nagyon jól kifejezi, amit gondolok – hogy mit akarok, miről szóljon ez az egész. Másrészt viszont, továbbra se akarom, hogy öncélú legyen, vagy hogy önsajnálónak tűnjön, mert nem annak szánom. Aztán, persze, hajlamos vagyok én is belefulladni a saját bánatomba vagy depressziómba, de bízom benne, hogy ezeket jól kordában tudom majd tartani.
Szóval, szerintem a fentiek jól összefoglalják, hogy miért indítottam újra ezt az egészet. Magamról fogok írni. A félelmeimről, a gátlásaimról, a határozatlanságomról, a tapasztalataimról, az életemről – krízisekről, boldog és fájdalmas pillanatokról. Lehet, hogy senkit nem fog érdekelni, de bízom abban, hogy valaki egyszer felfedezi, és magáévá tesz néhány fontos gondolatot.
Hátha.
Mert írni mindig van miről.