Fontos, hogy megfogalmazzak egy alapállítást ennek a bejegyzésnek az elején: nem szeretem feltétlenül visszaolvasni a saját írásaimat. Egyrészt, mert úgy érzem, megszakad a mondanivalóm hömpölygése azzal, hogy meg-megszakítom az írást a visszaolvasással, másrészt viszont azért, mert bízok annyira az első benyomások és gondolatok fontosságában és pontosságában, hogy úgy érezzem, egyszerűen nem szorulok rá. Ami hibának tűnik, és sokszor az is.
Nem csak azért, mert így sok olyan hibás következtetés, vagy éppen ellentmondás maradhat a szövegben, ami a befogadást és a megértést nehezíti, nem csak az esetleges nyelvtani hibák miatt, hanem mert így magamtól is elveszem az újragondolás lehetőségét.
Beadandók írásakor tanultam meg azt, hogy ha le kell adni, akkor le kell adni, a határidő nagy múzsa, ugyanakkor viszont néha egyszerűen csak gyorsabban le akarom tudni, és a nagy bölcsességek leírása után eszem ágában sincs visszamenni az elejére. Megírom, elküldöm, részemről az ügy lezárva. Ugyanakkor meg ez az igényességgel is összefüggésben van: ha visszaolvasok, akarva-akaratlanul is elkezdek bele-belejavítgatni a szövegbe, hogy minél pontosabb, vagy érthetőbb, követhetőbb legyen, minél inkább következetes, ezáltal igényesebb, kidolgozottabb munkát tudok kiadni a kezemből. Összefüggésben áll ez a lustasággal is, nyilvánvalóan, de én tényleg hiszek abban, hogy az ember amit leír, az akkor is úgy marad, ha közben bele-belejavít. Mert a gondolat szentsége nem írja fölül a javítás jogának szentségét. Hú, ez bonyolult mondat, most én se tudom követni, hogy honnan jutottam el idáig.
De igen, hiszek abban, hogy az ember első gondolatai akkor tudnak igazán sterilek vagy éppen igazak maradni, ha megmaradnak eredeti formájukban. Ez a blog például nekem ezért jó, ezért tud testhezálló műfaj lenni: miután saját “szórakozásra”, unaloműzésre, terápiára használom (ahogy azt már korábban annyiszor leírtam…), így nincs meg bennem annak a kényszere, hogy a gondolatfolyamaimat ne hagyjam hömpölyögni, hagyhatom, hogy jöjjenek, és nem vagyok keretek közé szorítva, egyedül a címekben kijelölt probléma vagy éppen témakör az, ami behatárol, nem az a cél, hogy mindig minden érthető legyen, vagy éppen ne legyenek ellentmondások. Dehogynem legyenek ellentmondások. LEHESSENEK! Mert az fontos, hogy ne fekete-fehérben gondolkozzunk a világról – most ezt azért terjesztettem ki ilyen királyi többesre, mert hiszek abban, hogy ez nem csak rám igaz. Vagy ne csak rám legyen igaz. Mert pont a sok szemponttól és az (ön)ellentmondásoktól lesz meg az a képességünk, hogy mindent megkérdőjelezzünk.
Ezzel egy olyan automatikus folyamatot lehet generálni, aminek a vége, hogy mindennek utánajárunk, mindenről véleményt tudunk alkotni, és mindenre nyitottan tudunk leülni vitatkozni – és nem meggyőzni egymást valamiről, hanem tényleg, intelligens emberek módjára vitatkozni, érvényesíteni a saját álláspontunkat.
Nem tudom, miért használok ennyire többes számot.
Szóval, igen, amellett, hogy tudom, hogy az írásaim visszaolvasásának rengeteg előnye van, mégsem jellemző rám, hogy megteszem, mert sokszor futottam bele abba, hogy visszaolvasva valami már nem úgy hatott rám, mint mikor leírtam, nem tűnt olyan pontosnak vagy kimunkáltnak. Persze, ez előny lehet, ezt én is elismerem, de tényleg azt érzem, hogy önmagam korlátozom be azzal, ha nem hagyom kijönni azt, aminek ki kell jönnie.
Aztán, persze, ez sem igaz teljesen, mert ezt a bejegyzést is vissza fogom olvasni, sőt. Mire ezt írom, már egy csomószor belejavítottam, akár írás közben, akár visszamenőleg. Mert, mint minden, ez sem lehet fekete-fehér, és a munkám nem lehet vázlat, mert akkor az is annak fogja kezelni, aki befogadja. Márpedig a visszaolvasás-mentes gondolathömpölygés még mindig csak egy vázlatnak tűnik valami nagy egészhez.
Nem akarok több vázlatot. Elegem van a vázlatokból. A gondolkodásban pont az a csodálatos, hogy ha adok neki egy irányt vagy egy ívet, akkor szárnyal, és megállíthatatlan, és gyakran olyan dolgok is eszembe jutnak, amik mondjuk egy első benyomás leírásánál, egy vázlatnál soha.  Ebben is biztosan fejlődésre van szükségem, hogy a vázlatokat ne tekintsem kész munkának, hanem csak iránynak, gondolatébresztésnek.
S közben meg, azt is érzem, hogy ha nem fejezem be ezt a bejegyzést valahogy, és még sokszor visszaolvasom, akkor már ez a szöveg is csak egy vázlat lenne, annyi minden jutna róla eszembe. Ez az átka ennek az írás-dolognak: hogy sosem leszek vele kész. Mindig csak egy adott, pillanatnyi gondolat leírása marad. S ezen nem változtat semennyi visszaolvasás.