Annak idején, még 9-10 éves koromban, alsó tagozatosként kitaláltam, hogy sakkszakkörre akarok járni. Valahogy senki nem látta be a környezetemben, hogy ez mennyire hamvába halt ötlet – az én izgágaságom, nyughatatlanságom és állandó magyarázásom mind-mind a sakk ellen szólt.
Aztán mégis, beiratkoztam a sakkszakkörbe, ami ráadásul abban az iskolában indult, ahova felső tagozatban járni akartam (később oda is jártam, régi szép kaposvári idők…) Bár ez akkor még nem volt nagyon befolyásoló tényező.
Akkor már zongoráztam egy ideje, de valahogy azt is meguntam (később aztán 11 évig jártam magántanárhoz úgy, hogy előtte a zeneiskolából alkalmatlanság miatt bocsátottak el. Azóta is szeretek néha leülni a hangszer mögé, akár csak úgy klimpírozni, akár dallamokat írni, vagy valami régi kedvenc slágert felidézni – de ez mellékes), szóval egy új impulzust kerestem.
Már az első órán meggyűlöltem a tanárt, aki egy morgós, nagypapakorú bácsi volt. Kezdő sakkosként folyamatosan verbális verésnek voltunk kitéve, főleg mikor ellene kellett játszani – ott élhette ki igazán a frusztrációit a teljesen kezdő sakkozóknak adott kétlépéses mattjaival. Ez alapvetően nem lenne érdekes, a napokban mégis eszembe jutott, mert ide vezetem vissza az életemben a kétéves periódusokat.
A sakkszakkörön alig pár hónapig vettem részt. Azt hiszem, egy tanévet végigjártam, mert szüleim mondták, hogy ha már elkezdtem, fejezzem is be tisztességesen, de amúgy utáltam. Volt, hogy elindultam sakkórára, de valahogy “véletlenül” nem mentem be végül. S hogy mi köze ennek bármihez is?
Nemrég újraírtam a saját önéletrajzomat. Hol tanultam eddig és mit, miket dolgoztam korábban… és ránézve a dátumokra, valahogy mindenhol ott volt ez a “befejezetlenség”. Hogy átlagosan maximum két évig bírtam mindenhol. Oké, alsó tagozatot egy helyen csináltam, a felső tagozatban is négy évig egy iskolában voltam, de ott is volt két osztályfőnököm… aztán, gimi, két év Kaposváron, két év Budapesten, utána egy év kihagyás, abban az egy évben három munkahelyem volt, mindegyik rövidebb időre. Aztán most másfél év egyetem után megint ott tartok, hogy kezdhetem elölről. Persze, nem teljesen elölről, hiszen sokat tanultam, és sok tapasztalattal gazdagodtam, de az érzet ugyanaz: hogy megint ott vagyok a már sokszor tapasztalt rajtnál.
Bizonyára ugyanígy éreztem volna, ha mondjuk friss diplomásként elkezdem a pályát: újabb elölről kezdés, újabb helyzet, újabb problémák és megoldási javaslatok… Csak mintha nálam ez egy felgyorsultabb folyamat lenne. Mintha újra és újra belekényszeríteném magamat egy-egy ilyen “újrakezdés”-helyzetbe.
Fél éve egyedül élek egy lakásban. Hatodszor költöztem az elmúlt négy évben. Most már meg akarok állapodni – de ez is mintha egy kényszeres dolog lenne, hogy folyton az újat hajkurászom. Nagyon szeretek itt lakni, mert nagyon jó helyem van, kicsit olyan érzésem volt az elmúlt években, mintha dobozokban éltem volna. Egyik dobozt kipakolom itt, mire kezdem megszokni, már pakolhatom is vissza, mert megint tovább kell menni. Ez a megállapodási igény van bennem most már, és ehhez az kellett, hogy megint megírjak egy önéletrajzot, és lássam, hogy mennyire sokmindent csináltam papíron, miközben még egyáltalán nem csináltam semmit. Mindig öregebbnek, bölcsebbnek, mindenesetre tapasztaltabbnak akarom magam beállítani, mint amilyen valójában vagyok. Húsz évesen még nem szabadna úgy éreznem magam, hogy én aztán már minden voltam, és még mennyi minden lehettem volna…
Egy csomó TEDx-es videó meg trénerektől való kétes értékű motivációs beszéd lényege az szokott lenni, hogy “ragadd meg a lehetőségeidet, legyél aki akarsz” stb. S bármennyire is negédesnek, sokszor túlidealizáltnak vagy éppen kamunak tartom ezeket a nagy szavakat, azért meg kell hagyni nekik, hogy igazuk van. Nem szabad megállapodni, mindig keresni kell az újabb lehetőségeket.
A világért se akarnám ilyen nyálas közhellyel lezárni ezt a bejegyzést, de valahogy bennem ezeknek a kettőssége él most – egyrészt, persze, tök sok a lehetőség, amiket ki kell használnom, viszont ehhez le kell nyugodnom kicsit. Nem lehetek örökre az az izgága gyerek, akiként beléptem az első sakkórára, mert a tanár mindig mattot fog adni. A lényeg talán az, hogy az összes matt után még legyen kedvem újra játszani, vagy éppen egy sakkot nem problémának megélni, hanem lehetőségnek arra, hogy kiléphetek belőle.
Ennél bénább hasonlatom mára már úgysem lesz.