Munkát kell keresnem.

A tétlenség megijeszt és elkeserít. Persze, itthon ülök, olvasok egész nap, vagy éppen olyan filmeket nézek, amiket az elmúlt időszakban egyáltalán nem tudtam megnézni, olyan sorozatokat fejezek be, amiket hónapokkal ezelőtt kezdtem el, de egy idő után megunom, ellustulok, és egyébként is, a bennem élő szaladgálás nem tud idomulni ehhez a lassú haladáshoz. Mert én mindig a haladást kerestem: hogyan lehet gyorsan jó eredményt produkálni, vagy éppen megdolgozni azért, amim van. Hogy lehet előre haladni, tudatosan és odafigyelve építkezni. Ehhez képest az itthonülés tétlensége számomra ingerszegény és nem inspiráló. Egyszerűen csak rombol.

Lenne itthon is tennivaló, persze, meg amúgy is, sokkal egyszerűbb néha csak úgy itthon ülni és elmélkedni, vagy éppen a fentebb leírt szórakoztató tevékenységeket űzni, de azért egy idő után a céltalanság már nem lesz olyan szórakoztató vagy éppen pihentető. Cselekedni kell! – gondolom ilyenkor, de aztán megnézek még egy részt a sorozatból.

Már írtam korábban is, hogy célokat kell keresnem magamnak. Vagy legalábbis valamit, ami tart A-ból B-be. Ez elég racionálisnak hangzik, én meg kevésbé vagyok az, de mégis be kell látnom, hogy ez így működik. Újra aktiválom tehát rég elfeledett Profession.hu-s fiókomat, új önéletrajzot írok, és várok a csodára – a megváltó cégre vagy munkára. Azt is érzem, hogy persze, én is keresem ezeket, és próbálom belőni, hogy mi az, ami érdekel, és csinálnám, ugyanakkor viszont hiszek abban, hogy a munkát nem csak keresni lehet, de lehet hinni abban is, hogy megtalál. Az idealisták gondolkoznak így, de azért várok. Olyan helyekre is elküldtem az önéletrajzomat, ahol amúgy nem láttam, hogy keresnének embert. Lehet, hogy keresnek, csak én nem tudom. Vagy lehet, hogy ők nem tudnak róla.

Azt már látom, hogy mi az, amit nem csinálnék szívesen. Vannak munkatapasztalataim, amiket biztosan nem csinálnék újra, van olyan, amit csinálnék, ha lehetne. Hogy konkretizáljam, az árufeltöltés-leltározásnál nemcsak, hogy többre tartom magam, de valahogy azt is érzem, hogy nem tudnám ezt ugyanazzal a felhőtlen hittel csinálni, mint annak idején – akkor is inkább az a lelkesedés, és a munkába vetett hit vitt tovább, hogy az első komolyabb munkahelyem volt, “komolyabb” fizetéssel. Visszatekintve, nemcsak borzasztóan megterhelő volt, de nekem nem ez az utam. Nem fizikai munkásként akarok tevékenykedni, persze, ad egy jó kondit, meg azért jó érezni a munka súlyát és terhét, de valami színház- és/vagy emberközelibb vagy akár szellemi munka sokkal kézenfekvőbb lenne számomra. Aztán, nem zárkózom el semmilyen lehetőségtől, úgy érzem, nem tehetem meg. Nem én vagyok az álláskeresők aduásza, sem annyi tapasztalatom, sem olyan végzettségem nincs, hogy nagyon válogatni tudjak. Talán ebben benne van korábban már ecsetelt és kifejtett mozgékonyságom, hogy egyszerűen nem tudok leragadni valamiben, mert mindig jön valami teljesen új gondolat vagy érdeklődés.

Aztán, el fog jönni az a pont, amikor már szinte mindegy. Nem tudni, mikor jön el, állítólag mindenkinek máskor. Vagy a századik feleslegesen beadott önéletrajz, vagy az ötödik sikertelen állásinterjú, esetleg a harmincadik visszautasított telefonhívás után. Nyughatatlan természetemet ismerve ezúttal nem adhatom fel. Cselekedni akarok, hittel és reménnyel. Meg kell találnom azt a helyet, ahol érvényesülni tudok – az, hogy hogyan, szinte mindegy.

Nagyon szívesen lennék mondjuk pultos. Na, ezt se tudnám sokáig csinálni, de mind pszichológiailag, mind pedig emberközeliségében egy elég érdekes munka. Fárasztó, és monoton, lehet, amit én nehezen tűrök, de talán kárpótolna a sok új impulzus, ami ér. Vagy dolgoznék színházközelben, nagyon is. Benne maradni ebben a vérkeringésben, nem elkényelmesedve, odafigyelve, valami teljesen más irányát kitanulni az egésznek. Ki tudja, mi lesz belőlem? Addig is, jó lenne megalapozni valamivel a jövőt.

Addig is, várakozás. Legalább nem ugyanaz a fajta tétlenség. Két sorozatrész megnézése között lehet csekkolni az emaileket, vagy minden telefonhívásra meg tud dobbanni a szív, aztán ha minden jól megy, elő lehet venni a zakót és az inget a szekrény mélyéről.

Ahogy József Attila mondta, egy egészen más kontextusban: “Én dolgozni akarok.”