Örkény mondta azt az apjáról, Örkény Hugóról, hogy “szerette költeni a pénzt.”
Na, ez rám is elmondható.
Noha nem vagyok patikus, soha nem is voltam az (nagy valószínűséggel már nem is nagyon leszek), ebben mégiscsak hasonlítok rá. Nekem is olyan a pénz, hogy ha van, akkor elköltöm. Szinte mindegy, hogy mennyi. A legalkalmatlanabb lottónyertes lennék, mert nem befektetném a pénzt, hanem valószínűleg az egészet úgy, ahogy van elkölteném.
Na, ennyire azért nem kell durva dolgokra gondolni, de a hónapvége nekem olyannyira hónapvége, hogy körülbelül 42 és 210 Ft között szokott lenni a pénz a bankszámlámon, úgy huszonötödike környékén. Olyankor persze nagyon meg akarok tanulni spórolni, és meg is fogadom, hogy a következő hónapban majd min fogok spórolni, és mennyit, és különben is… aztán minden kezdődik elölről.
Mert mikor van pénzem, akkor ezt látva nagyon eltervezem, hogy miből mennyit és hogyan fogok vásárolni. Matematikai egyenletekkel van tele ilyenkor minden fellelhető papír a lakásban, mire mennyi és hogyan. Aztán szembe jön valami, “amit nem lehet otthagyni”, vagy megéhezem napközben, és ha már van pénzem, akkor “együnk valami drágább helyen”… Valahogy soha nem fogom ezt megérteni, hogy hogy lesz a hónap eleji négy nullából a hónap végére egy nulla, vagy annyi sem. S aztán mindig sóvárgok, mert persze azért hónap végén is enni kéne valamit, vagy jön valami “váratlan költség”, kölcsön kérni meg nem szeretek, mert azt egyrészt vissza kell adni, másrészt meg milyen már… amit elkérek, az onnantól kezdve hiányzik máshonnan.
Hiába minden tervezés.
A hónap eleje ünnepnap.
Persze azért nem kell engem sajnálni, szó sincs arról, hogy hónap végén böjtölnék, vagy hasonló, szokásom ezt a dolgot kicsit jobban felfújni a kelleténél. Vannak azért taktikák, “olyan nem volt még, hogy valahogy ne lett volna alapon” mindig valahogy megoldom az ilyen helyzeteket. De közben meg ez is egyfajta trauma vagy éppen krízis – egész életemben, soha semmit nem kellett nélkülöznöm, és amikor arról van szó, hogy most aztán egy bizonyos keretet magamnak kellene beosztanom, abba rendre beletörik a bicskám, és a végén csak pislogok, hogy “dehát tegnap még ennyi meg ennyi pénz volt a számlámon, hogy fogyott az el egy nap alatt”…
Különösen Karácsony előtt macerás a helyzet, mert nem csak jó, és személyre szabott ajándékokat szeretnék adni a szeretteimnek, de bele kell kalkulálnom azt is, hogy Szilveszter lesz. Ami rendre kimarad a kalkulációból valahogyan.
Sokszor érzem magam magányosnak, aztán mindig rádöbbennek, hogy de hiszen még magamról sem tudok ilyen téren önállóan gondoskodni, ha lenne egy barátnőm, biztos nem bírnám ki, hogy ne én fizessek egy randin, vagy éppen ne lepjem meg időnként valami aprósággal. Ki tudja? Lehet, hogy az új helyzet “kényszerítene rá” valami drasztikus változásra ezzel kapcsolatban.
Felnövésem következő lépése: megtanulni, hogy a pénz érték, és akként tisztelni. Vagy eladni pár dolgot a Vaterán, hátha…
Nem akarom persze ennyire komolytalanra venni a figurát, mert egyrészt, ez már kísértetiesen hasonlít a blog korábbi profiljára – ahol vicceskedve, álkedélyeskedve próbálkoztam komoly dolgokról beszélni, másrészt én magam se akarom elhülyéskedni ezt a problémát. Bizonyára kevesebb lenne a szorongásom, ha az egzisztenciális biztonság mellett meglenne bennem annak a biztonsága, hogy ezt az előbbi biztonságot fent is tudom tartani. Sok lett egy mondatban a “biztonság” szó, de sajnos nem találtam megfelelő szinonimát rá (igaz, nem is szakadtam meg a keresésben). A szorongás állandó, mert félelem is van – a félelmet pedig a bizonytalanság szüli. Ez esetben az a fajta bizonytalanság, amit az a helyzet nyújt, mikor kinyitom a hűtőt, és meglátom, hogy egy fél doboz vajon kívül nincs benne gyakorlatilag semmi. Aztán megnézem, hogy mennyi pénzem van a számlámon, és elszomorodom, hogy szintén semmi. S akkor lehet elkezdeni gondolkodni, hogy kitől és hogyan lehetne segítséget kérni, vagy hogy lehetne egyedül megoldani a helyzetet. Aztán fogadkozni, részben magamnak, részben pedig annak, akitől mondjuk kölcsönkérek, hogy “nem fog többet előfordulni”, csak azért, hogy aztán hónap elején minden kezdődjön elölről.
Aztán, ha ez megoldódik, a szorongás attól még ott marad. Mert a szorongás mintha állandósult volna. Szorongani és sodródni – az nekem nagyon megy.