Furcsa ez az egész.
Soha nem tudtam jól barátkozni – pedig annak is művészete van. Találni valakit, akivel hasonlóan, vagy éppen hogy ellentétesen gondolkodunk, de aki mégis támogat minket, mikor krízisben vagyunk. Nehéz ezt felmérni, hiszen ha azt állítjuk, hogy az igazi barátság a negatív történésekkor fedi fel magát, akkor azzal azt is mondjuk, hogy kellőképpen önzőek vagyunk: mikor nekünk szar, akkor legyen szar, de legyen mellettünk valaki. Dobja el a saját problémáit, és szaladjon nekünk segíteni. S mi van, ha nem tud segíteni? Ha csak a tudat, hogy lehet rá támaszkodni, önmagában segítség?
Nem tudom, nekem ez sose ment. Lehet, hogy egy idő után már én magam sürgettem a dolgot, nem hagyva ezzel időt se magamnak, se a másiknak… nem, nem állítom, hogy nincsenek barátaim, mert vannak. Csak ha történik velem valami rossz, akkor, önző tábornokként, minden egyes “katonától” (akiket jelen esetben a barátaimnak tartok), mást várok el. Talán itt rontom el, hogy elvárok valamit, és nem hagyom, hogy természetesen jöjjön. Aztán persze, csalódok. Vagy éppen szarul érzem magam, ha megtudom, hogy a másik miért nem segített. Hogy neki éppen még nálam is nagyobb a baja.
Soha nem akartam kisajátítani senkit. Nem gondolom saját magamat a legfontosabbnak, és közben mégis, rengeteget számít az, hogy kik vannak éppen körülöttem. Főleg, ha mondjuk magányosnak érzem magam. A végső megoldásokat a problémákra úgyis nekem kell megtalálnom, és az esetek többségében sikerülni is szokott. Néha egy jól irányzott telefonhívás megold mindent. Persze, mindig valahogy azt várom el, amit tudom, hogy én magam is megtennék – aztán, ha kialakul egy helyzet, akkor úgyis az tesztel majd le engem is.
Hiszek abban, hogy a jó barátságot mindig lehet onnan folytatni, ahol abbahagytuk – nem kell naponta találkoznunk vagy beszélnünk. Mégis, egy olyan állandó, lelki erőforrás, amit egyszerűen nem szabad hagyni, hogy ne legyen hatással.
Hibát követtem el, mikor azt gondoltam, hogy a saját kínom a legnagyobb. Mind hibát követünk el, amikor nem segítünk valakin, aki bajban van, vagy éppen amikor segítséget várunk el olyantól, aki nem tud segíteni.
Csak jól esne néha az a jól irányzott telefonhívás.
Aztán, ilyenkor érnek a legnagyobb meglepetések, hogy valójában olyan emberek is mellettem állnak, vagy éppen támogatnak, akikről nem gondoltam. Barátok ők is, csak mondjuk máshogyan, kevésbé, vagy érzem, hogy másokkal egyszerűen mélyebb a viszonyunk. S akkor az ilyen kapcsolatok felülértékelődnek, ahol nem csak legyintenek a bajokra, vagy nem jönnek zavarba. Ha azért nem hívok fel valakit, mert nem tudom, mit szabad neki mondanom, akkor nem az a megoldás, hogy nem hívom fel. Bele kell állni egy ilyen helyzetbe, mert bármennyire is kínos vagy zavarbaejtő, azt a másik fél, ha igaz barát, úgyis megmondja – a támogatás meg mindig jól esik, bárhonnan is jön.
A végső döntés joga úgyis mindig az enyém. Csak mondjuk ha azt érzem, hogy nem vagyok vele egyedül, akkor könnyebb. A barátság mintha erről szólna – hogy még a legnagyobb viták is arra építenek, hogy végérvényesen könnyebbé váljon az életem. S ez nem azt jelenti, hogy a barátok babusgatnak, vagy ne lennének őszinték, csak azért, hogy nekem könnyebb legyen, vagy hogy feláldoznák magukat, saját személyiségüket az én boldogságomért. Nem! A barátság sokkal inkább pont hogy arról a fajta egyenességről és őszinteségről kellene, hogy szóljon, ami, még ha fáj is, de épít, hozzám ad és végül segít.
Mert segíteni nem könnyű, de jól esik. S ennyi. Nekem is félre kell tennem a saját önzőségemet, és büszkeségemet, mernem kell segítséget kérni, és mernem kell segíteni. Ugyanakkor mernem kell elvárni is ezt a segítségnyújtást a barátaimtól, mert hova lennék nélkülük? Aztán, majd fordított helyzetben úgyis kiderül minden.