Elveszteni valamit általában nem jó dolog. Generál egy változást, ami önmagában egyrészt ijesztő, másrészt viszont tettekre sarkal.
Ha meghalt valaki, aki közel állt hozzám, az mindig előhívta bennem a legmakacsabb életösztönt – hogy figyelnem kell magamra, mert az élet hamar elillan. Ez nagyon coelhói, de tényleg így érzem: nincs időm, sietnem kell, ugyanakkor figyelnem kell magamra, hogy ne teljen le az idő, és érezhessem azt, hogy nem volt felesleges semmi az életemben. Elveszteni nagyon sokmindent lehet. Személyt, tárgyat, egzisztenciát… státuszt. Mindig beindul a gyászfolyamat az ilyen esetek kapcsán. Engem ez valahogy mindig is érdekelt – mi a gyász voltaképpen? A pszichológia szerint öt fázisa van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és belenyugvás.
Furcsa, mert utánaolvasva a témának mintha ez az öt fázis nem ennyire egyértelműen követné egymást. Sokszor érzem, hogy ugrálok egyikről a másikra, egyik nap kicsit jobban vagyok, aztán dühös leszek, csak azért, hogy következő napra depresszió-szerű állapotba lovalljam magam. Elengedni valamit, akár akaratlanul is – egy veszteség. Így tehát azt is gyász követi.
Ezért is indítottam újra ezt a blogot. Mert a gyász állandó ilyenkor, és kell valami, amibe kapaszkodni tudok. Elvesztettem valamit, ami nagyon meghatározott engem az elmúlt időszakban. Ami nagyon fontos volt nekem. Kétségeim támadtak magam felől, és kell, hogy lássam magam előtt, hogy hol tartok ebben a gyászfolyamatban.
Most éppen kicsit jobb. Sok reménnyel és hittel várom a jövőt: hogy történjen valami. Hogy elinduljon az a folyamat, aminek a végén nem csak a belenyugvás tud eljönni, de a köszönetmondás is, hogy végérvényesen azt érezzem, hogy a rossz, ami történt, az elősegített valami legendásan jót. Valamit, amitől sokkal előrébb vagyok, mintha benne maradok valami rosszban. Ami amúgy nem rossz, mert én jónak érzem… a fene tudja. Talán ez nem is ennyire szélsőséges, hogy egyértelműen “jó” vagy “rossz”. Persze, muszáj hozzá viszonyulnom valahogyan. Fel kell dolgozni, helyére kell tenni, és ehhez meg mintha ez az egyértelmű, kétpólusú besorolás segítene hozzá.
Édesanyámnak azt mondtam, hogy csak akkor essen kétségbe, amikor én is. El is jött az a pont, mikor nem láttam a kiutat. Ez kicsit most is bennem van, természetesen, egyelőre nem csak a feldolgozás nem történt meg százszázalékosan, de még nincs meg az a konkrét lépés, ami most jön. Leragadtam egy helyen, ahonnan tudom, hogy valahova van kiút, és keresem is, de még nem győztem meg magamat se róla, hogy működik. Szóval, eljött az a pont, mikor azt éreztem, hogy ez a bizonyos kiút egyáltalán nem kiforrott, vagy annyira fix, vagy talán nem is kiút.
Ekkor kétségbe estem: semmi nem halad, egy helyben toporgok, el kell engednem a múltat ahhoz, hogy építsek egy új jövőt. Fene se tudja, közben meg szerintem a dolgok mindig egymásra épülnek és egymásból következnek. Nem gondolom, hogy matematikailag mindig minden pontosan leírható, de az biztos, hogy a tetteknek következménye van. Ha én egyszer azt mondom, hogy ez a másfél év eltelt, és vége van, és erről a pontról kell továbblépnem, ahol azelőtt tartottam, akkor az úgy is lesz. Közben persze sokat tanultam és tapasztaltam, változtam én magam is, tehát már nem ugyanonnan indulok; de azért nem vagyok sokkal jobb helyzetben. Hasznosan kell töltenem azt az időt, amit kaptam ezzel. Ki kell használnom, megtalálni mindazt, amit elvesztettem másfél év alatt, és nem eltékozolni, amit kaptam onnan.
Nyilván, ezek nem olyan egetrengető megállapítások, de… nekem el kellett jutnom idáig. Most, azt hiszem, itt tartok. Még mindig szar, és nem vagyok jól, és nem valószínű, hogy jobban leszek, de képes vagyok azzal a bizalommal a jövőbe tekinteni, hogy egyrészt, fiatal vagyok még, másrészt pedig ha küzdelmesebb is az út, a végcél még mindig ugyanaz.
Miért nem beszélek konkrétumokban? Mik ezek a rébuszok? Jogos kérdések, a legkézenfekvőbb válaszaim rá, hogy azért beszélek általánosságokban jelen esetben, mert nem a konkrét esetet érzem fontosnak, hanem azokat a gondolatokat, amik bennem felmerültek ennek kapcsán. Mert a gyászfolyamat ugyanaz, az nem változik. Persze, nem ugyanolyan, ha elvesztem a pénztárcámat, mintha meghal valakim, de a művelet ugyanaz, maximum időben térnek el az egyes fázisok.

“A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”

Persze, más a kontextus, és nem is akarnám magamat Az ember tragédiájában szereplő Ádámhoz hasonlítani, akinek azért jóval nagyobb krízisei vagy problémái voltak, mint nekem valaha lesznek, vagy éppen jelenleg vannak, de ezt a mondatot nagyon magaménak érzem. Főleg a második felét: “az ember célja e küzdés maga.”
Mert ebben benne van az a két szó, amit nekem most csinálnom kell: egyrészt, a cél. Ki kell jelölnöm célokat: rövidtávút, hosszútávút, és nem csak a “mi akarok lenni”-kérdésre vonatkozólag, hanem azt is figyelembe véve, hogy a jelenlegi helyzetemből merre indulok tovább. A másik pedig, a küzdelem. Mert küzdenem kell, és nem szabad feladnom. Tovább kell haladnom, még akkor is, ha ez jelenleg nem tudom, hova vezet.

Furcsa, hogy akkor romolnak el a dolgok körülöttem, mikor egyenesben érzem magam. Mikor megszokok valamit, egy rendszert, vagy egy közeget, és hirtelen vagy elhagyom, vagy elveszik tőlem. Átalakul, változik. Valahogy ez nagyon is jellemző rám: hogy ezek a változások mindig egy kényelmi ponton következnek be nálam. Elkényelmesedtem volna? Vagy elbíztam magam? Ezt nem gondolom. Viszont az tény, hogy amiket a múltban elrontottam, azokat igyekeztem kijavítani, próbálkoztam dolgozni magamon és a körülményeimen, hogy minél eredményesebb legyek azon a területen, ahol működtem. Hogy az energiáimat ne másra pazaroljam. Hogy tudjak egy dologra koncentrálni, és az a közös siker legyen. Mert a végén ott vár ennek a közös sikernek az öröme. Elrontottam, persze, sok mindent, talán nem voltam elég határozott, vagy nem kommunikáltam elég jól azt, hogy igyekszem. Hogy próbálkozom fejlődni és előrelépni. Hogy jól vagyok, és a szorongásom nem annak szól, hogy rettegnék a kritikától, hanem annak, hogy vágyom a sikerre és az elismerésre. A szorongásom a kudarctól való félelmemből táplálkozott, és mikor ez a kudarc utolért, nem a harag vagy a szomorúság volt a domináns rajtam, hanem a szégyen.
Hogy kudarcot vallottam.
Hogy persze, igazságtalannak és méltatlannak érzem a helyzetet, de mindenekelőtt szégyenlem magam, mert elrontottam. Mert bizonyítani akartam valamit, és az ellenkezőjét sikerült: alkalmasnak akartam látszani, miközben látszólag alkalmatlan voltam.
Ma már máshogy látom. Ott a helyem, csak nem most. Vagy nem így. Nem ebben a konkrét közegben, de ebben a világban. S mindent meg fogok tenni, hogy ezt bebizonyítsam.
Nem akarok többé szorongani, és nem akarok többé határozatlan lenni. Dolgozni akarok, magamon, és másokkal. Egy személyes ügyből akarok közös ügyet varázsolni. Be akarom bizonyítani, hogy kitartással és elköteleződéssel menni fog.
Nem akarok letérni az útról. Maximum kicsit elkanyarodni (erre most maga az út haladási iránya is rákényszerít), de csak azért, hogy megnézzem, erre mi van. Mert a végcél ugyanaz: benne maradni, és csinálni. Életben maradni, küzdeni és megtalálni azt, ami boldoggá tesz.
Nem akarok többé rosszul kommunikálni. Persze, ez nem megy egyik napról a másikra, ezt meg kell tanulni, de most ez is a legfontosabb feladatom. Megtanulni kommunikálni. Pontosabban megtanulni jól kommunikálni. Bebizonyítani, hogy ez megy nekem. Nem félreérthetőnek lenni, tájékozottnak lenni, művelődni és csinálni azt, amit szeretek és szeretnék.
Most ez tart életben.  Ez tartja bennem a hitet, ez ad nekem reményt arra, hogy sikerülhet bármi. Ez: a küzdés maga.