Nagyon gyakran érzek haragot. Sokszor mások felé, de egyre gyakrabban magam felé. Mikor hajnalig fent vagyok, mert nem tudok aludni, aztán átalszom a délelőttöt – csak azért, hogy aztán este megint ne tudjak normálisan aludni.
Haragszom, mert egyszerűen nem úgy haladok a dolgaimmal, ahogy szeretnék. Ez betudható lustaságomnak, de annak a hiányérzetnek is, hogy céljavesztett lettem. Nem mindig tudom, hogy miért kellene felkelnem, és miért ne fetrenghetnék egész nap, olvasva, játszva, idióta YouTube-videókat nézve, vagy éppen valami hülyeségen gondolkodva.
Haragszom az értetlen emberekre. Gyorsan és intenzíven fellobbanó dühöt érzek, ha valaki elmond egy információt egy társaságban, és egy másik ember kb. két percen belül háromszor kérdez vissza. Én is szoktam néha értetlenkedni, de másoktól nagyon gyakran idegtépő. Mert van az összefoglalóan kérdező, aki nem is valódi kérdést tesz fel, csak összefoglalja az addig hallottakat, a “jól értem-e?” logikáját követve. S van az értetlenül kérdező, akinek még háromszor el kell mondani, hogy igen, úgy van, ahogy kérdezed, meg ahogy már sokszor elhangzott.
Meg tudok haragudni emberekre és jellemekre egyaránt. A kettő sokszor kéz a kézben jár, de van olyan ember, akinek a hülyeségeit meg tudom bocsátani, és van, akinek hasonló rossz tulajdonságai egész egyszerűen csak felidegesítenek. Mindig azt mondtam magamról, hogy nem vagyok haragtartó, de egy fenét. Hirtelen haragú vagyok, temperamentumos, és nagyon sokszor éreztetem is egy másik emberrel, hogy most éppen nem vagyunk beszélő viszonyban.  Máskor meg én tudok a legjobban sajnálkozni és könyörögni másoknak, bocsánatért esedezve, mert nem tudom elviselni, ha mindez a másik irányból érkezik. Nem bírom a kritikát, de ha bírom, akkor is kell valaki, akire tudok támaszkodni. De komolyan. Fizikailag is. Ez nem mindig konkrét személy, de a kritikát általában vagy asztal mögött ülve, vagy egy széket ölelve, vagy mindenesetre nem álló helyzetben és üres kézzel szoktam hallgatni, mert sokszor azt érzem, hogy legszívesebben megvernék valakit, aki kritizál. Mindenfajta különlegesebb ok nélkül, egyszerűen csak hagyjon engem békén. Persze, ez nem harag, ez inkább méreg, ami gyorsabb lefolyású, és emiatt talán ártalmatlanabb is.
Régebben, hirtelen haragomban egy veszekedéskor beleütöttem a konyhaajtóba – ami üvegajtó volt, és így teljesen szétrepedt az egész. Később le is cseréltük, de ha rosszul ütök, akár elvághattam volna egy olyan eret, ami aztán végzetes. A harag valahogy ilyen – ha egyszer támad, és agresszióvá válik, onnantól nincs megállás.
Nem vagyok viszont bosszúálló típus. Talán ez abból is van, hogy azért hamar megbánom a saját hülyeségeimet, és megbocsátom másokét. Vagy csak egyszerűen nem megyek a közelébe. A kibeszéletlenség is ilyen, sokszor azt az elvet vallom, hogy “amiről nem beszélünk, az nincs.” Ez nehéz, olyan emberek között, akik mindent mindig megosztanak, akik előtt nincs titok, vagy akik meg pont hogy annyira temperamentumosak, hogy a végére járnak minden ilyen elfojtott dühnek. Sok ilyen emberrel vagyok körülvéve. Mert valahogy a nyitottság a környezetemben sokaknak egyet jelent a… nem tudok jobb szót, pajzánsággal. Amivel nekem alapjaiban nincsen bajom, de sokszor érzem, hogy “too much information”-szindrómában szenvednek a környezetemben. Persze, én is adom a lovat sokszor ezek alá az emberek alá, de mikor valakiről nem tudom, hogy hol született, vagy mi a kedvenc könyve, de azt már tudom, hogy mikor és hogyan vesztette el a szüzességét, az nekem kicsit sok. S nem vagyok prűd. De ez talán már messzebbre mutat. Csak azt akarom ezzel szemléltetni, hogy nagyon ki tudok akadni olyan dolgokon, amik mondjuk alapvetően tetszenek. Sokszor vagyok ironikus, vagy “flegma” emberekkel, általában viccből, én viszont nagyon ki tudok akadni, ha valaki arrogáns velem szemben. Ingerküszöb kérdése az egész. Van ismerősöm, akivel nem tudok két normális szót váltani, mert azt érzem, hogy mindenfajta ok nélkül lenéz engem, és azt hiszi, a seggéből rángat elő, miközben én meg simán megcsinálom ezt más emberekkel. Máshogy, de megcsinálom. Aztán, fene se tudja, lehet, ha jobban látnám magam kívülről, akkor tudnám, hogy valójában semmi különbség nincs kettőnk között. Legalábbis kettőnk stílusában semmiképpen.
Persze, tudom, hogy ha magammal van bajom, akkor azt valahogy mindig mások érzik meg. Ez amellett, hogy természetes emberi reakciónak tűnik, teljesen hasznavehetetlen és káros tünetegyüttes. S persze, próbálom elkerülni, de nem mindig tudom, hogy mit kezdjek a bennem gyűlő frusztrációkkal, vagy hogy hova tegyem az ingerküszöbömet. A túlérzékenységem mintha egy nagyon is megszokott tulajdonságommá vált volna az évek során. Elveszteni nem akarom, valamit viszont kezdenem kell vele.
S talán ehhez az a legjobb, ha próbálom valamivé átalakítani a bennem felgyűlő haragot.