A nyitott ember nem feltétlenül azért lesz nyitott, mert ne lennének titkai. A titok mindig elfed, elhallgat, elhazudik valamit. A titok pont szembemegy annak az egyetemes őszinteségnek, aminek én magam is híve vagyok – habár soha nem voltam teljes értékű követője. A titok mintha valami elfojtás lenne – az igazság tudatos visszatartása.
Közben meg nekem is vannak, hát hogyne lennének…?
Szerintem a titkok amellett, hogy építik a bizalmat, közben hosszútávon nagyon tönkre tudják tenni az embert. A lelkiismeret-furdalás, az állandó kényszer és szorongás, hogy “jaj, csak ki ne tudódjon…” Ugyanakkor nem gondolom, hogy ne lenne egy egészséges mértéke az ember személyes elfojtásainak. Vannak ugyanis azok a titkok, amik mondjuk az ember megbízhatóságát építik. Vagy azok a titkok, amik szépen lassan részévé válnak a személyiségének. Sokkal izgalmasabb “felfedezőút” egy titokzatos embert szép lassan “lebontani”, belelátni a rejtelmek mögé, mint egy egyértelműen “nyitott könyvet” szemlélni. Bár én az utóbbinak a híve vagyok, szerintem a titok nem egyenlő a tabuval, vannak dolgok, amikről mondjuk egy szimpla, felszínes, mindennapi társalgásban az ember egyszerűen nem beszél, de ha belemegyünk a mélyébe, és megvizsgáljuk a titok jelenségét, akkor barátok, vagy nagyon közeli ismerősök között egyszerűen nincs helye. Nem, nem azt mondom, hogy mindenkinek el kéne mondania minden lépését ezeknek az embereknek. Egyszerűen csak arról beszélek, hogy az ember nem kommunikálhat ugyanúgy két másik emberrel. Ahogy édesanyámmal máshogy beszélek, úgy másként és másról fogok beszélni egy barátommal, vagy éppen a postással, vagy egy járókelővel (már ha szóbaállok random járókelőkkel).
Ez már túlmutat a titkok problémakörén, de összefüggésben van azzal, hogy ezek az emberek nem ugyanazokat a dolgokat tudják rólam. Mást ismernek belőlem. Vannak átfedések, mégis vannak olyan témák, amiket kevésbé szívesen beszélek meg mondjuk édesanyámmal, de hosszasan tudom őket ecsetelni valamelyik barátomnak. S ez így van jól, a feladat valójában az, hogy jól tudjunk játszani ezzel a “kinek mit mondunk el”-játékkal.
Ez megint nem egy újszerű megállapítás, csak azért jutott eszembe, mert nemrégiben beszélgettem egy régen látott ismerősömmel, beszéltem neki a blogról, a különböző szorongásaimról, a krízisekről, a problémákról, mire ő, elolvasva a blogot és jó hosszú beszélgetésünk lefolytatása után csak annyit mondott, hogy “nem is tudtam, hogy benned ennyire sokminden kavarog.” S hát hogyne kavarogna, gondoltam én, hát nem létezik, hogy csak én vagyok olyan, hogy napjában több ezerszer jutnak eszembe jobbnál jobb vagy éppen hasznavehetetlenebbnél hasznavehetetlenebb gondolatok. S mégis, utólag megértettem, mire gondolt. Hogy számára az, hogy alapvetően nagyon sokmindent tud rólam, rengeteg tényt és kézzelfogható információt – közel sem tud rólam mindent. A felszínt kapargatja. Nem állítom, hogy van olyan, aki százszázalékosan ért engem, mert én se értem magamat teljesen. Azt sem állítom, hogy mondjuk ez a blog sokkal többet mutat belőlem, mint ami egyébként is látszik. De az tény, hogy sok olyan dologról szeretnék beszélni, ami foglalkoztat. Egyre mélyebbre és mélyebbre ásni, megtalálni a dolgok eredőjét, amik persze, nem ezekben a sallangokban vannak, de érthetőbben még magamnak se tudnám jobban megfogalmazni. Az biztos, hogy ez egy feladatom.
Nem akarok sok titkot az életembe, mert túl rövidnek tartom ahhoz, hogy egy életen át nyomasszanak. Beszélgetni akarok az emberekkel, hallani őket, érteni, amiket mondanak nekem, és megértetni magamat velük. Tanácsokat adni, empatikusnak lenni és együttérezni. Ehhez viszont nagyon sok változásra van még szükségem, amit talán onnan kezdek, hogy próbálok szembenézni saját magammal, a titkaimmal, a jó és rossz tulajdonságaimmal, az elfojtott érzéseimmel, és a ki nem mondott szavaimmal.