Néhány hete megkaptam azt a kritikát egy számomra nagyon fontos embertől, hogy az a baj velem, hogy gyerek vagyok még.
Ezt hallva ott és akkor még cinkosan nevettem is a dolgon, hiszen már társadalmilag sem vagyok gyerek, és mondjuk ránézve az öcsémre, vagy a körülöttem néhanapján megforduló ismerősökre, nem mondanám magam gyereknek. Aztán szép lassan leesett a dolog: nem nőttem fel. Valójában, ez az, amit számon kérnek tőlem.
Egyszerűen a felnőtté válás rögös útjára nem léptem rá. S ezen a ponton, mikor ezt realizáltam, kétségbe estem. Mert mit jelent felnőtté válni? Fogalmam sincs!
Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem attól leszek felnőtt, hogy egyedül élek, mert az még mindig csak külsőség. Nem attól leszek felnőtt, hogy próbálok kiépíteni egy saját életet, vagy hogy igyekszem nyitni a világ felé. Nem attól leszek felnőtt, hogy a papírjaim szerint elmúltam tizennyolc éves, és nem attól leszek felnőtt, hogy van egy határozott véleményem a világról.
Talán attól leszek felnőtt, ha művelődök: ha megtalálom azokat az értékeket a világban, amiket eddig nem ismertem, vagy csak szimplán, valamiért elutasítottam. De hogy kell felnőni? Mostantól minden nap olvasok egy adott mennyiségű könyvet? Filmeket nézek, múzeumba járok? Vajon tényleg ezen múlik?
Komolyodnom kell, az biztos… de biztos? Adjam fel a dolgokra való rácsodálkozás képességét, a játékosság lehetőségét?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok voltak a fejemben, aztán rájöttem, hogy egyik sem igaz. Nem kizáró okok, és nem kizárólagos irányok vagy döntések. Talán attól leszek felnőtt, hogy felelősséget tudok vállalni, magamért, és a tetteimért. Meg másokért. A környezetemért, és a körülöttem lévőkért. Egy érettségitől nem leszek érett, ahogy egy dátumtól sem leszek felnőtt. Talán a tetteim és a szándékaim tesznek felnőtté.
Furcsa, hogy kihaltak a rituálék. Most azokra a típusú beavatási szertartásokra gondolok, amik törzsi szinten jelen voltak, mikor még évmilliókkal ezelőtt… na, nem azt mondom, hogy képes lennék mondjuk egy szál dárdával nyakonszúrni egy üvöltő oroszlánt (ahogy én elképzelek egy ilyesmi rituálét, az is hagy némi kivetnivalót maga után…), de legalább a gesztusértéke meglenne annak, hogy “mostantól” vagy felnőtt. Mert el vagyok veszve ebben a kérdésben. Talán lesz majd valaki, aki egyfajta isteni sugallatként egyik nap szembejön velem, gratulál, fejemre rak egy koronát és csak annyit mond: “Gratulálok! Üdv a felnőttek világában!” – aztán lelép. Na, ennyire nem lehetek gyerekes mégsem.
Ez a felnőtté válás sem megy egyik napról a másikra. Ez is egy folyamat, azt hiszem. Ahogy ez az egész blogolósdi… én is szeretnék többet és többet adni és kapni is. Kapni a világból, látni, befogadni, érezni. És adni a világnak, hogy ne legyek felesleges.
A fene se tudja, hogy ez most akkor mennyire felnőtt dolog. Talán majd egyszer, ha felnövök, megértem.