Azt érzem magamon, hogy állandóan törekszem a változásra, a fejlődésre, de közben meg rabja vagyok egyfajta állandóságnak is. Az állandóság alatt a rendszert értem, a tudatosságot, hogy legyen egy kerete az életemnek. Az állandóság megadja nekem ezt a keretet, a változás viszont inspirál, és mindig dob valami új alternatívát. Furcsa, mert mintha ez egy óriási ellentmondás lenne, és közben meg megférnek egymás mellett.
A változás lazít az állandóság keretein.
Most ez a legfontosabb: történt egy nagy változás, egy nagy krízis, úgyhogy meg kell találni az állandóságot, újra. Kell valami keret az életemnek, egy út, amin el tudok indulni affelé, hogy újra hasznosnak érezzem magamat vagy azt, amit csinálok.
A “csinálnom kell valamit” elvén élek mostanában. Keresem a lehetőségeimet, próbálom őket bővíteni, és megtalálni azt, ami igazán érdekel.
Most kicsit tanácstalan vagyok ezügyben.
Mert persze, az ember attól különleges, hogy mindig van lehetősége valamit elölről kezdeni, vagy éppen valami egészen mást csinálni, mint addig valaha – de közben azért a hosszútávú célok között mintha ott szerepelne egy család, egy ház, egy autó, egy jó munkahely – csupa állandóság.
Nekem most, azt hiszem, időre van szükségem. Ki kell várnom, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor majd tényleg tenni tudok, mert amíg nem zárom le azt, ami mögöttem van, addig nem fog kinyílni az, ami még előttem áll. Hamarosan vége ennek a lebegésnek, és így a bizonytalanságnak is.
Már nem sírok annyit, mert tudom, hogy a dolgok tudomásulvétele a legfelnőttebb dolog, amit tehetek. Nem a dac és a harag, hanem a továbblépés képessége az, ami megadatik nekem hamarosan.
S persze, a múltat lezárni, vagy éppen felégetni mindig áldozatokkal jár. Embereket, helyzeteket, jó pillanatok és emlékek törlését jelenti. Sajnos ez nem úgy működik, mint mikor Delete-et nyomok, aztán kiürítem a lomtárat.
De azt is gondolom, hogy ezek okkal történnek. Nem hiszek nagyon a “felettünk szárnyaló sorsban”, vagy hogy eleve elrendeltetés létezik, de mintha minden rossz dolog valami jót vonna maga után. Vagy legalábbis megvan a lehetőségem arra, hogy törekedjek a jóra.
S hogy mi kell mindehhez? Szerintem a legfontosabb az idő. Ahogy telnek a napok egymás után, nem csak a kötelességek kínzó felismerése az, ami fenyeget, hanem egyben a gondolatok letisztázódása, a helyzetek újraértelmezése. Rengeteg beszélgetés, sok sírás, de mindenekelőtt döntések. Döntések arról, hogy igenis, bármilyen kegyetlen is ez, meg kell szűrni ténylegesen azt, hogy kikkel, mennyit és miről beszélek. Meg kell szűrni, hogy mit engedek be, és mit adok magamból ki, mert a nyitottság nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindent, hanem hogy mindenkinek valamit, amiről én döntök.
Lehet, hogy önző ez a hozzáállás, de ÉN döntök. Nem először, és nem utoljára, és most vállalnom is kell azt, hogy alkalmazkodom a változásokhoz.
Új dolgokat próbálok ki, új impulzusok érnek, meg kell adnom az esélyt annak is, hogy új embereket ismerhessek meg. S persze, még csak kilenc nap telt el az új évből, és még mindig nem hiszek az “új év új kezdet”-maszlagban, de jelenlegi helyzetem is rákényszerít arra, hogy ezeket a változásokat a közeljövőre időzítsem.
Lépéselőnyben vagyok, mert van időm felkészülni a változásra, és én fogom megtenni az első lépést. Mert ezúttal én vagyok a középpontban.