Amikor anno ideköltöztem, ahol most lakom, körbenézve a lakásban az volt az első, amit felmértem, hogy azon kívül, hogy idehozom a cuccaimat, kellene valami olyan, amitől mindig tudom, hogy HAZAjöttem. Hogy nem csak függönyt, vagy szőnyeget vagy éppen asztalterítőt cserélek (ezek nem tűnnek fontosnak, de sokkal jobb a hangulatom, mióta a saját dolgaimmal vagyok tele), hanem feldobom valamivel az összképet.
Szerencsére adva voltak a plakátjaim, amik még a Budán lévő szobámat díszítették. Én nem gondoltam volna, hogy az egész lakás hangulatán ennyit dobnak ezek az óriási képek. Olyan hihetetlen energiát sugároznak… nem is tudom, miért. Egyszerűen az, hogy gyakorlatilag nincsen fehér falfelület körülöttem, nagyon inspiráló. Meg, ez ijesztő, de ne értsétek félre, úgy érzem, hogy megvédenek. Nem azt gondolom, hogy ilyenem csak nekem van, de… mégis. Mert ilyen csak nekem van.
Most már nyolc óriásplakát, egy kisebb poszter, egy faliújság és egy tábla díszíti a falaimat. Ha tehetném, szereznék még és felraknám azt is, de egyszerűen nincs már szabad felületem.
Egyébként szépen belaktam ezt a helyet. Kezdem megszokni, hogy jó az elhelyezkedése, kezdem megszokni az illatát, kezdem megszokni, hogy mennyi helyem van, és még ha kerül is be valami új, annak is tudok még helyet találni – egy nagytakarítás és válogatás persze már ráférne a sok papírra és a kacatokra, de… ahova ki akarok lyukadni, az az, hogy nagyon boldog vagyok itt. Jól érzem magam, jó a tudat, hogy van egy hely, ahol tényleg otthon vagyok, ahol minden cuccom elfér, ahol nem zavar engem senki. A magány néha megvisel (ez egy másik téma), de még az is elviselhetőbb, mert olyankor csak körbenézek, és meglátom mondjuk a Breaking Bades Heisenberget az egyik falon, vagy éppen Homer Simpsont a másikon, és rögtön megnyugszom.