“Hogy  vagy?” “Mi van veled mostanában?” “Mi a helyzet?”
Hogy hányszor hallottam már ezeket a kérdéseket. Úgy voltam vele, hogy talán nekem is jót tesz, ha kicsit összefoglalom azt az elmúlt, körülbelül négy hónapot, amióta megint változás következett be az életemben.
Kezdjük az elején.

Nagyon sok mondanivalóm van, még az is lehet, hogy ezt a posztot ketté fogom szedni. Nem tudom, még meglátom.

1. fejezet: Minden szarrá megy

Nagyon drasztikus címadás, azt meg kell hagyni, pedig talán nem ennyire szigorú a helyzet. De talán mégis. Ugyan ez szembemegy a szándékommal, miszerint az egyetem azért nem minden – nagyon sok fontos dolog van azon kívül is: család, szociális élet, barátok, munka, csajok… Valahogy mégis, egy nagyon meghatározó korszak véget ért.
Nagyon szerettem az egyetemet.

Régóta ide vágytam, az utolsó periódusban (mármint érettségi környékén) erre a szakra, szóval elképesztően boldog és büszke voltam, mikor felvettek. Talán túlságosan is, megrészegített a tudat, hogy sikerült. Úgy éreztem, én vagyok a világ ura. Volt egy célom, amit végigvittem, ráadásul nagyon kedves ismerőseim, mondhatom azt, barátaim is felvételt nyertek, ugyanabba az évfolyamba. Nincs is ennél jobb.

Az első félévem egy nagy fejbeverés volt: hirtelen kellett rádöbbennem, hogy ez nem lesz egy sétagalopp, rengeteg munka és teljesítmény vár rám. Ráadásul itt nem lesz elég az, amit én annak érzek, vagy amiről azt gondolom, hogy közel teljes, az itt nem ér felet sem. Lehet a sokkhatásra fogni ezt az élményt, hogy  nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy akartam, de sokkal inkább azt sejtem a háttérben, hogy teljesen új életritmust kívánt tőlem az egész egyetemi létezés.

Aztán kisebb-nagyobb döccenőkkel, de sikerült abszolválnom az első félévet, csapnivaló eredménnyel, ami az elméleti tárgyakat illeti, és gyakorlatban sem sikerült minden úgy, ahogy akartam.

Második félév: ha lehet, még rosszabb. Imádtam a társaságot, a közeget, az egész milliőt, de egyszerűen nem sikerült felvennem a munka ritmusát. Ráadásul el is csesztük a beosztásokat, így amellett, hogy mindenki a saját jelenetén dolgozott, be kellett segíteni 2-2 másik jelenetbe is, ami nem okozott alapvetően gondot, csak nagyon osztott figyelmet és koncentrációt igényelt, megtapasztaltam, milyen az a bizonyos “hajnalig próbálás”, amiből addig csak felszínes ismereteket szereztem. Viszont imádtam. A saját dolgommal szenvedtem, de imádtam. Tudtam, hogy ez borzasztóan megvisel, de nagyon akartam csinálni, szerintem az év végére “érkeztem meg” úgy igazán az egyetemre, bár az évvégi vizsgajelenet egyáltalán nem sikerült úgy, ahogy akartam, de valahogy minden más sokkal egyenesebb lett, mint előző félévben, ezt mutatták az elméleti tárgyak is, mindegyikből 4-5-ösre sikerült vizsgáznom. Elképesztően büszke voltam erre a részére, ugyanakkor viszont tudtam, hogy rosszul áll a szénám, mert gyakorlatban egyáltalán nem virítottam abban az évben. Össze kell magam kapni, és erre az osztályfőnök is felhívta a figyelmemet. Tudtam, hogy a következő félév meghatározó lesz ilyen szempontból.

A nyáron igyekeztem bepótolni azt, amit -főleg a második félévben- elhanyagoltam. Próbáltam minél többet foglalkozni olyan dolgokkal, amikről tudtam, hogy a következő félévben nem lesz lehetőségem. Nem sikerült kimaxolnom ezt, de egy nagyon jó kis nyarat zártam, úgy éreztem, készen állok a következő félévre. A nyáron még a Textúra-projekt jött be, mint nagy feladat, a Galériában kell rendezni kis egyszereplősöket, profi színészekkel. Nem lőttem mellé, nagyon sokat tanultam ebből a munkából, inspirált a közeg, az egésznek a profizmusa és a projekt komolysága. Elégedett voltam, de nem így volt ezzel az ofő. Értettem, persze, a kifogásait, de helyenként igazságtalannak tartottam – főleg, hogy mikor csináltuk, biztatott, mikor megnézte, csak pár apróságot módosított rajta, utólag pedig szörnyülködött az egészről. Éreztem, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam, van egy akkora szakadék kettőnk között – talán az előző év miatt -, ami sokkal mélyebb, mint gondoltam. Elkezdtem félni és szorongani, de úgy voltam vele, hogy pozitívan nézek a jövőbe. Biztató volt, hogy előző év végén megkérdeztek mindenkit, hogy kivel, melyik dramaturggal dolgozna szívesen a párhuzamos osztályból – én mondtam egy nevet, és össze is osztottak vele. Nagyon örültem, hiszen éreztem a segítő szándékot, és hogy talán mégis hallgatnak rám, biztatni akarnak ezzel a gesztussal is.

Zsófival dolgoztam, és elképesztően jó munka volt. Tényleg, nagyon egymásra hangolódtunk, nagyon éreztem, hogy végre egy partner – akivel lehet dolgozni, nagyon hasonlóan gondolkodunk, és amiben eltérünk, az pont mintha kiegészítené egymást: az ő precizitása jó hatással volt az én kaotikusságomra, és közben úgy érzem, az én habitusom is jót tett a munkának, és Zsófinak. 

Egy hónapunk volt a népmesékre. Nem volt sok, ellenben kevés. Dolgoztunk sokat, tényleg jól éreztem magam, fel tudtam oldódni a munkában nagyon sokszor, néha persze voltak válságidőszakok, de ezt természetesnek éreztem. Rajtam volt annak a nyomása, hogy előző félévben ultimátumot kaptam: tudtam, hogy ezen a jeleneten múlik szinte minden.

Az ofőmmel való kommunikációs zavar viszont megölte ezt is, mire megnézte először a jelenetet, olyan sokmindenbe kötött bele, hogy el kellett kezdenünk az egész munkát elölről, ráadásul pont abban a fázisban, amikor már a kész dolgokat kellett volna fejleszteni és tökéletesíteni. Rengeteget köszönhetek Zsófinak és a türelmének ebben az időszakban, mert én elvesztettem az irányítást. Tőle kaptam az egyik mondatot, ami máig ott cseng a fülemben, mint valami, amin változtatni kell: “Misi, veled az a baj, hogy a problémát negatív dolognak érzed, és nem a megoldást keresed, hanem leblokkolsz azon, hogy baj van.” Igaza volt. Ugyanakkor hiszek abban, és így utólag, minél messzebb vagyunk tőle, annál inkább azt látom, hogy nem adtam fel, bármennyire is úgy tűnhetett ez a többieknek, vagy akár az osztályfőnöknek. Hittem a projektben, csinálni akartam, és a végén, mikor bemutattuk, ugyan nem éreztem felhőtlen elégedettséget, láttam, hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni, ugyanakkor viszont bíztam abban, hogy sokkal jobb félévet zártam, mint az előző, elképesztően igyekeztem jól teljesíteni, aminek meg is látszott az eredménye minden aspektusban, akár a jelenet színvonalát, akár az elméleti tárgyakat nézve. Azt éreztem, hogy megérkeztem, és ráléptem egy útra, amin végre el tudok indulni, végre van mire alapoznom.

S akkor jött a hidegzuhany: kirúgtak.

***

A gyásznak a pszichológia szerint öt fázisa van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Átmentem rajtuk, úgy hiszem, csak kicsit mintha a sorrendisége változott volna meg. Sokszor, mikor már azt hittem, hogy végigmentem egy szakaszon, valahogy visszaestem egy előzőbe. Talán ez a sorrend nincs is ennyire kőbevésve? Nem tudom.

2. fejezet: Az első hónap

Kínszenvedés, nagyon röviden. Egy nagy adag csalódottság, fájdalom, harag, újradefiniálás. Megint meg kell találnom a helyem. Hálás voltam annak, hogy közvetlenül az esemény után tudtam beszélgetni néhány tanárommal, akiknek a véleménye mindig nagyon fontos volt számomra. Megerősítettek engem abban, hogy helyem van a színház környékén, amit már évek óta hajkurászok. De attól még, őszintén szólva, kétségbeestem, nem is kicsit. Úgy éreztem, igazságtalanság történt. Hogy ennek nem így kéne lennie. S akkor egyik nagyrabecsült tanárom mondta ki a másik nagyon fontos mondatot: “Misi, a te legjobb tulajdonságod az egyben a legrosszabb is: gyerek vagy még.”

Nagyon örültem ennek a mondatnak, nem is feltétlenül a tartalma miatt, hanem mert végre volt egy támaszom, egy gondolat, amiből el tudtam indulni abba az irányba, hogy most márpedig újjá kell magamat építeni. Az első hónap maga volt a pokol.

Iszonyatosan letargikus voltam, sokk és pánik jellemezte a napjaimat. Hetekig bezárkóztam, és egyszerűen nem akartam senkit beengedni – ez nem feltétlenül fizikailag, de szellemileg biztosan így történt. Bajba jutottam.

A szilveszteri időszak is ilyen volt: volt nagy buli, én is úgy tettem, minthogyha számítana, de tudtam, hogy nekem ez most nem öröm. Fogalmam se volt róla, hogyan fogok ebből kijönni. Elkezdtem kapkodni, lehetőségek után kutatva, hogy mit tudnék csinálni. Tudtam, hogy valahogy le kell magam foglalni. Ekkor kezdtem el társasjátékokkal foglalkozni, gyűjteni őket, tanulmányozni, videókat nézni stb., mert hiszek abban, hogy a legfontosabb, amit elvesztettem az egyetemen, és a kirúgásommal mintha végleg csorbult volna, az a játékkedvem. Mert lehet, hogy ez a társasozás gyerekes dolog – én hiszek abban, hogy egyáltalán nem az, sőt. Beleástam magam ebbe a kultúrába, persze, még mindig csak a felszínét kapargatom, de mostmár megváltozott az én hozzáállásom is: a gyermekiség talán nem egyenlő a gyerekességgel. Ez persze nem valami nagyon bölcs mondat, mégis azt gondolom, ez a társasjáték dolog egyike a terápiámnak, amit magamnak tűztem ki. Jó ürügy arra, hogy emberek közt legyek, hogy egy kis élet legyen körülöttem, és közben mégis, egyenlő felekként küzdünk egy-egy társasozós este során. Annak külön örülök, hogy sikerült bevonzanom ezeket a barátaimat, sőt, ha azóta bárki jön hozzám, vagy én megyek bárhova, már el sem indulok egy-két bekészített játék nélkül. Egy ilyen hobbi nagyon hiányzott az életemből korábban, valami, amibe tényleg szenvedélyesen beleásom magam, és közben társasági esemény, és nem a színház. Mert a színházat valahogy sose tudtam puszta hobbiként kezelni, mai napig inkább megfejteni akarom, mint valami intenzív kikapcsolódásnak tekinteni, persze ettől függetlenül élvezem, nagyon is, csak azt is gondoltam ekkor, és most is fenntartom ezt, hogy nekem nagyon óvatosan kell “visszaszoknom” a színházhoz. Lehet, hogy épp most cseszem el, mert lemaradok valamiről… nem tudom.

Szóval, társas. Lelkes vagyok miatta, rengeteg időt és pénzt ölök most ebbe, de úgy érzem, megéri, mert tényleg van indokom arra, hogy együtt legyek számomra fontos emberekkel. S hát, van beszédtéma, rengeteg vicc és humorforrás, és megszűntek a kínos egymással szemben ülések, ha jön hozzám valaki.

Szóval, kapkodtam, és egy ilyen pillanatban jött az ötlet: el kéne húzni innen a francba, vár engem Bécs meg Balázs. Balázzsal korábban dolgoztunk együtt, egy színházi nevelési projektben – ifjúsági feldolgozó előadást csináltunk egy bécsi előadás kapcsán, volt egy budapesti és egy bécsi fiatalokból álló csoport, Balázs a bécsieknek volt az egyik vezetője. Még akkor, kb két évvel ezelőtt beszéltük a Burgtheater büféjében, egy sör mellett, hogy mennyire örülne, ha dolgozhatna velem.

Azt gondoltam, itt a nagy lehetőség. S ez ugyanúgy része volt a kétségbeesett kapkodásomnak, hogy valamit végre csináljak. Egyfajta terápia.

Aztán András visszahívott az Ász Drámasuliba, hogy segítsek neki, aztán felkért rendezőasszisztensnek egy rendezéséhez, amit a jövő évadban mutatnak majd be. Nagyon örültem, úgy éreztem, ő fizikailag is tud segíteni. Mert persze, beszéltem róla, elkezdtem az önvizsgálatot, de valahogy mégis erre a tevékeny terápiára volt szükségem, amit András pontosan jól és jó szemmel észlelt. S ennek nagyon örültem.

3. fejezet: Fordulat

Nem akartam elhinni, hogy ez az egész velem megtörténhet. Elkezdtem küzdeni ellene, minden eszközzel. Rektor, HÖK, bármi, csak ne tehessék meg velem, hogy kirúgnak. Sorra írtam az e-maileket, telefonáltam, kétségbeestem, hogy ez a egész valóban megtörténik. Kapkodás, ahogy az előző fejezetben is írtam, de ez végre tudatos volt. Nem akarok olyasmit írni, hogy magamtól távozom, hiszen nem ez történt!

Az igazságérzetem nagyon hirtelen felerősödött. Tudtam, hogy most ez ellen a nyomasztó érzés ellen küzdök, ami bennem van, hogy ki akarok törni ebből, hogy nem akarom elfogadni, hogy ez az egész megtörténhet. Tagadás? Talán, a fene se tudja, én sokkal inkább dacnak gondolom. Felszegett fejjel, hogy márpedig én most megmutatom. Aztán nem mutattam meg. Elfáradtam a huzavonába, az állandó telefonokba, hogy mindenki próbált engem meggyőzni, vagy arról, hogy igenis írjam alá ezt a nyilatkozatot, akár az ellenkezőjéről, hogy semmiképp sem. Beláttam, hogy az én lelkem is akkor nyugszik meg, ha elengedem ezt az egészet. Ha nem firtatom, hanem rájuk hagyom. Ha megvan a véleményem arról, mai napig, hogy az ofővel nem tudtam beszélni, mert nem adott rá lehetőséget. Mintha elengedett volna, nem számolva a következményekkel, és nem foglalkozva velem. Fájt. Mai napig néha feljön bennem ez, hogy milyen könnyen lemondott rólam. Pedig nem vártam volna nagy szavakat, vagy érzelmi kitöréseket, igazából egy gesztus jól esett volna arra vonatkozóan, hogy azért egy kicsit rossz ez neki is. Nem történt meg. Elengedett, és így nekem is el kell engednem. 

“A zene gyógyít.” – mondta apám, kicsivel ennek az egész, rémálomba illő kálváriának a végén. S meglepett engem egy harmonikával.

Harmonikázni tanulok. Ez is része ennek a bizonyos terápiának, nem mellesleg egy nagyon fontos dolog is az életemben, hiszen mindig is vágytam rá, hogy tanuljam. Fordulat állt be az események sorozatában: beismertem, hogy most aztán egy csomó lehetőségem van. Mivel a következő tanév csak szeptemberben indul, így van majdnem teljes fél évem arra, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket eddig nem volt lehetőségem, vagy egész egyszerűen csak elhanyagoltam az elmúlt másfél évben. Ez persze egyrészt nagyon sok kapkodva született ötletet is felszabadított bennem, de végre azt éreztem, hogy van célja ennek az egésznek: hogy van értelme annak, hogy kirúgtak. S ezt a mondatot nemcsak, hogy borzasztó nehéz leírni a mai napig, de ismét eljött egy fordulópont… de erről majd később.

4. fejezet: Beindulnak az események

Eljött a február, elkezdtem visszajárni a drámasuliba, segíteni a zenés csoportnak, vagy éppen nézni a kezdősöket. Újra azt éreztem, hogy van hasznom. Közben persze itt van az a dilemma, hogy bizony, fel kéne nőnöm, csak kurvára nem tudom, hogy kezdjek hozzá.

A február nagyon gyorsan telt el,. szinte alig emlékszem. Pillanatok vannak meg, ahogy beindultak a társasjátékos esték, ahogy több hét hezitálás után végül visszamondtam Bécset. Talán gyávaságból, de inkább azzal a hittel, hogy most nekem itt van dolgom, itt kell megtennem azt, amire kérnek – a rendezőasszisztensséget, vagy éppen a harmonikatanulást, vagy a drámasuliban való besegítést. Így vagy úgy, most azt érzem, hogy jól döntöttem, nem álltam volna készen egy ennyire drasztikus változásra. Most azt gondolom, nem engedtem el teljesen ezt a bécsi lehetőséget, amint lesz rá indíttatásom, kedvem és időm, energiám, és látom, hogy hogyan fogom tudni megoldani, akkor belevágok majd.

Ominózus vacsorakor, mikor megkaptam apától a harmonikát, felvetült, hogy mik a terveim. S vannak, voltak dögivel: jogsit csinálni, nyelvvizsgát csinálni, kimenni Londonba meglátogatni Áron barátomat… tervek, amik végre értelmet nyertek, és relevanciát.

Teltek a napok, hetek, egyre jobban vártam, hogy történjenek velem még a dolgok. Hogy tapasztaljak, lássak minél többet. Elkezdtem újra színházba járni, amit az előző félévben nagyon ritkán tettem meg, nemcsak időhiány, de egyszerűen energiahiány miatt is. Szép lassan elkezdtem magam visszaszoktatni.

Elmentem moziba, elkezdtem találkozni az emberekkel, tanácsot kérni, hogy hogy is legyen tovább. 

Aztán elkezdődött a tervek valóra váltása. Mindenekelőtt, KRESZ-tanfolyam, február végén. Közben kaptam egy felkérést Gittától, hogy pályáznék-e vele egy színházi előadás létrehozása okán? Ő játszaná, én rendezném. Habozás nélkül igent mondtam. Kezdett összeállni a következő évadom, volt mivel foglalkozni újra. Tudom, ezt már sokszor írtam, de valahogy tényleg azt érzem, hogy egyre fontosabb számomra az aktivitás, hogy ne “tűnjek el”, hogy ne tudjak leragadni vagy éppen kiégni a semmittevésben. 

Elérkezett a március, harmonikaórák követték egymást, adtunk egy koncertet a zenekarral (mert hogy végre azzal is tudtam normálisan foglalkozni), és jött egy újabb felkérés: Ancsitól. Évek óta nem láttam, de tudtuk onnan folytatni kábé, ahol abbahagytuk. Nagyon örültem neki. Dumáltunk, szóbajött a kirúgásom, és új ötletem támadt: Ancsinak van egy kis társulata, akikkel éppen egy előadáson dolgoznak, és segítségre van szüksége, hogy kicsit összerántsa a csapatot. Minden tréningezős tudásomat és egyetemen tanultakat és tapasztaltakat előszedve, elvállaltam, hogy megyek. És mentem is. Az első alkalom kicsit nyögős volt ugyan, és azóta se tudok minden alkalommal menni, de amikor megyek, mindig egy nagyon friss és jó élmény, mert itt is azt érzem, mint már annyiszor: hogy van hasznom, tudok segíteni valakinek, ami ha éppen egy tréning, akkor az, és olyan jó, hogy ezt nem kell túlmagyarázni. Közben tartottam tréninget az Ászban is, ami szintén jól sikerült, kezdtem visszanyerni az életkedvemet.

Aztán jött a casting András rendezéséhez. Még mindig csak márciusnál tartunk, de elég intenzív, ahogy látszik, én is csak csapongani tudok megannyi emlék és történés között.

Soha nem szerveztem még ekkora eseményt. Persze, nem voltam egyedül, a színház munkatársai is segítettek, de mégiscsak, két hét alatt kb. 150 telefonhívást intéztem, ennyi embert egyeztettem le és hívtam be a meghallgatásra. Óriási élmény és pozitív töltet minden elismerő bólogatás, amit ezért kaptam.

Aztán mikor lement a casting első fordulója, hirtelen eljött egy újabb állomás: London. Április 3-án indultam, és 9-én jöttem haza, és ez a szűk egy hét csodálatos volt. (Már a repülőn is kellemes meglepetés ért, mikor találkoztam jóbarátommal, Imrével, akivel teljesen véletlenül nemcsak, hogy ugyanarra a repülőre foglaltunk helyet, de egymás mellé is.) Találkoztam Áronnal, ami szintén rég esett meg, és bejártam a várost. Fantasztikus élményeket éltem át, pénteken átutazva Oxfordba pedig az oxfordi rokonokkal töltött időt is megkezdtem. S ez is felejthetetlen volt. Életem első országgyűlési választása is megtörtént, kint, Londonban, ami még a számomra fájó eredmény ellenére is egy nagyon pozitív, építő élmény marad. 

Nem nagyon akarok belemenni a londoni útba, mert ezt a bejegyzést nem erre szánom, a lényeg, hogy rengeteg új élmény és tapasztalat kötődik ehhez az egy héthez, csodálatos volt. Dolgoztam is kintről, hiszen hazajövetelem utáni nap, 10-én volt a második fordulója a castingnak. Andrásék nagyon aranyosak voltak, mindent elkészítettek, hogy nekem már csak továbbítanom kelljen a leveleket és a tudnivalókat a továbbjutóknak. Óriási élmény volt a 10-e, éreztem, hogy valami nagynak vagyok a részese, ami készül, nagyon érdekes és nehéz volt levezényelni a napot zökkenőmentesen. Néhány kapkodás itt is becsúszott, de egyre tudatosabbnak érzem magam. Nem gondolom, hogy ennyi idő alatt felnőttem, de sokkal öregebbnek érzem magam, mint ama bizonyos, sötét, december 9-i szombat délutánon.

5. fejezet: Mi van most?

Hát, itt tartok. Ma április 21-e van, voltam a héten a Budapest Art Weeken, kicsit igyekszem nyitni a “fehér foltjaim” felé, hogy bővítsem a tudásom. Önképzés – talán ez a titok, hogy még nagyobb rálátást szerezzek a világra.

Ma volt a KRESZ-vizsgám. Nem sikerült. Kell majd új időpont. Nem nyertünk a pályázaton sem, amire Gittával pályáztunk. Nem sikerül soha semmi. Kicsit ezt érzem most.

De azt is érzem, hogy ezzel tettem a legtöbbet, hogy nemcsak siránkoztam, hanem igyekeztem tevékeny lenni. Ezen leszek a jövőben is, bár most mintha nyugisabb időszak jönne. 28-án van a felvételi a Színművészetire, drámainstruktor szakra. Valószínűleg el fogok menni, mert nem veszthetek vele semmit. Meglátjuk.

Nagyon várom a nyarat, de örülök, hogy szép az idő, a hétvégéim pedig foglaltak, sokminden történik ebben az időszakban is.

S közben mégis vissza-visszajön ez a fojtogató érzés. Néha nem tudok elaludni. Múltkor találtam egy fotót az Örkény Színház Facebook-oldalán, rajta voltak az osztálytársaim. Pontosabban, az egykori osztálytársaim. Hosszan sírtam, végigpörgetve a képeket. Jó nekik, most ott dolgoznak, amennyire tudom.

Talán ez is titka ennek az egész kibaszott felnőttéválásnak: hogy ne hasonlítgassam magam, hanem csak magammal szemben támasszak elvárásokat. Hogy lépjek túl a múltamon, és koncentráljak a jövőre.

S hogy mi vár a jövőben? Fogalmam sincs. Vannak terveim, és a tenniakarásom nem csappant meg, sőt. Küzdenem kell, még mindig. 

Ez még nem az elfogadás, talán még a depresszió vége. Időnként azonban felsejlik bennem a harag. A kétségbeesés. A fájdalom.

Üres óráimban visszagondolok. Kicsit nosztalgiázom, belemerülök a saját gyászomba, és megpróbálom megélni azért, hogy elengedjem. Ez a terápia csak tüneti kezelés, sokkal mélyebbre kell ebben kerülnöm, hogy aztán a hajamnál fogva rángassam vissza magam. De tudjátok mit? Most már látom a kiutat.

El kell fogadnom, hogy a világ nem körülöttem forog, és nem csak nekem szar. El kell felejtenem azt, hogy magammal foglalkozom. 

Tudom, ezt már korábban leírtam, de most érlelődött meg bennem az a mondat, hogy talán akkor növök majd fel, ha megtanulok felelősséget vállalni másokért is. S még annyi tervem van.

Végül mégsem lett kétrészes. Ez is fontos: a tervek nem mindig válnak be, vagy nem mindig úgy sülnek el, ahogy azt kitalálom. 

***

Most bajban vagyok, azt érzem. Segítségre van szükségem. Örök elégedetlenkedő vagyok, talán, nem tudom. Szükségem van valamire az életemben, ami fix. Ami nem csak egyszeri események sorozata. Ami keretet ad az életemnek. Mert ezt a keretet vették el tőlem, ezt a dimenziót, aminek megvoltak a maga szabályai, és amiben pont ezért volt nagyon jó létezni. Mert kelhetek én mindennap fél kilenckor, és fekhetek éjfélkor, csak hogy úgy tűnjön, mintha ezek a keretek meglennének, de a kettő között van, hogy nem csinálok semmit. S persze, van, hogy nem elég ez az idő arra, hogy mindent megcsináljak, de azok extrém helyzetek.
Lesz-e valaha újra értelme ennek az egésznek? Lesznek-e újra keretek?

Azt hiszem, ebbe fogok belebolondulni.

S csak hogy egy idézettel zárjam… ezt Robin Williamsnek tulajdonítja az Internet népe, amit én kételkedéssel fogadok, miután nem találtam rá más forrást, de… most fogadjuk el, csak a hatás kedvéért. 🙂

Azt hiszem, a legszomorúbb emberek próbálják a legjobban boldoggá tenni az embereket, mert tudják, hogy milyen érzés értéktelennek lenni, és nem akarják, hogy bárki is ezt érezze.