Kedves Apa!

Furcsa, hogy levelet írok neked, habár te ezt már nem fogod tudni elolvasni. Mióta elhagytad az olvasószemüveged, ritkábban olvasol. Meg amúgy is, felszállok itthon a buszra, két busz – negyven perc, kis séta a végállomásról és ott vagyok.

Ritka, hogy valamit úgy kezdek el, hogy pontosan tudom, hogy nem lesz megragadható értelme, hiszen már a kiinduláskor hasztalannak tűnik, tudva, hogy nem fogod elolvasni. Pedig egy időben folyton kérted, sőt, követelted, hogy írjam le a gondolataimat, talán akkor könnyebben megértem én magam is, és neked is egyszerűbb rendszerben látnod.

Ebben mondjuk abszolút hasonlítunk.

Mit kezdjek a bűneimmel, ha nincsenek? Nem tehetek róla, apa, hát makulátlan jellem vagyok, ilyen voltam mindig, ilyennek ismertél s én is ilyennek ismertelek téged. Talán az, hogy hibátlannak tartottalak, elfedte a valóságot, hogy egyikünk sem az. Szembe tudok nézni a hibáimmal. De komolyan, hát ismersz, pontosan tudod, mennyire önreflektív ember vagyok, milyen sokszor sorolom végeláthatatlanul a hibáimat, amiket egyébként is napról napra felhalmozok. Vagy ha nem én, hát akkor majd te felsorolod őket. Vagy csak sorolnád, gondolom, most nincs kedved hozzá. Mégis vannak bűneim, ó, hogyne lennének.

Olyan kurva sok kérdésem lenne hozzád, amiket fel akarnék tenni… legalább annyi kérdésem van, mint ahány hibám, minden fel nem tett kérdés egy bűnnek minősül. Mert ha a valódi bűnt kellene keresnem, akkor valószínű az lenne a legfontosabb, hogy ezeket a kérdéseket soha nem tettem föl neked.

Egyszerűen nem jutottak eszembe.

A lehető legjobb védekezés lehetne ebből: tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszék, kedves apa, egyszerűen nem jutott eszembe. Pedig hányszor megjártam az utat feléd, fel a buszra, aztán arról leszállni, átszállni a másikra, integetni anyáéknak a buszablakból, leszállni a végállomáson, elsétálni hozzád, becsengetni, leülni a kanapédra és feltenni az összes kérdést, ami a világon létezik.

S mikor a bűneimről beszélek, az is eszembe jut, hogy hány alkalommal mulasztottam el ugyanezt, pedig milyen egyszerű lett volna, két busz – negyven perc és ott vagyok.

Cserébe hívtalak, kicsöngött, és vagy felvetted hamar, vagy kinyomtad, de visszahívtál.

Mindig visszahívtál, ez mondjuk jó jel. S nekem meg mindig volt okom arra, hogy hívjalak. Mostanában meg hívlak, kicseng és nem veszi fel senki.

S vissza se hívsz.

Pedig én kérdeznék.

S mielőtt a szemedre vetném, hogy nem hívsz vissza, enyhítve a saját fájdalmamat és bűntudatomat, mindig rádöbbenek, hogy nem saját magadtól nem hívsz vissza, és nem lustaságból nem szállok fel arra a két buszra, és nem amiatt nem olvasod el ezt a levelet, mert elveszett az olvasószemüveged.

Én viszont továbbra is leírom a gondolataimat, és próbálom őrizni a fejemben az útvonalat hozzád, felszállok, két busz, negyven perc, végállomástól kis séta és ott, a kanapédon. Becsukott szemmel is eltalálnék odáig.

Mostanában ritkábban találkozunk.

Beülünk a kocsiba, három óra utazás, kiszállunk, le a lépcsőn, gyaloglunk a magas fűben, félúton visszakanyarodunk, mert a lépcső mellett hagytuk a kapát, és én csak arra tudok gondolni, hogy mennyivel egyszerűbb volt csak ülni a kanapédon, és bármennyire is rosszul esik most az összes olyan perc, amit szótlanul töltöttem, ahelyett, hogy feltettem volna a kérdéseimet, mennyire jók voltak azok a csöndek.

Közös csöndek voltak.

S a közös csöndünk most az, hogy fogom a kapát, és elrendezgetem a földet, ültetek bele virágot, gyújtok egy mécsest, aztán állok némán vagy sírok kicsit, és mégis felteszem a kérdéseimet, bár tudom, hogy nem fogsz válaszolni, és itthagyom neked ezt a levelet, bár tudom, hogy nem fogod elolvasni.

Pedig megtaláltam az olvasószemüvegedet.