Kedves Apa!

23 lettem. De te ezt jól tudod, hiszen elsők között lennél, aki felhív engem reggel, hogy megköszöntsön. Aztán találkoznánk, ebédelnénk egyet, mesélnénk egymásnak, hogy mi a helyzet, átadnád az ajándékomat, izgatottan csillogó szemekkel figyelnéd, hogy az én szemeim is csillognak-e örömömben, aztán eltöltenénk még egy kis időt, társasoznánk, beszélgetnénk, még az is lehet, hogy ott maradnék vacsorára.

De ma nem hívtál. Hívtak persze mások, meg kaptam egy csomó üzenetet, amik nagyon jól estek, és persze, meg is fogom őket köszönni, de közben vártam is, hogy te mikor hívsz; aztán leesett, hogy nem fogsz hívni. Pedig annyi mindenről kéne beszélnünk! Erről az egészről, ami mostanában zajlik, hogy mi ez, neked biztos lenne valami frappáns mondatod erre, amire nem számítunk, mert mindig volt valami frappáns mondatod ezekre a dolgokra. Más nem, akkor eljönnél értem, csak együtt lehessünk, karantén ide vagy oda. Beszélgetnénk arról, hogy úgy néz ki, megvan a szakdolgozati témám, reagálnál rá, hosszan átbeszélnénk, hogy mit is jelent pontosan. Beszélgetnénk erről az egész HÖK-dologról, adnál egy csomó-csomó tanácsot, aztán megvitatnánk, hogy ebből mit fogadok meg. Hosszan beszélgetnénk arról, amit olvasunk éppen vagy olyan filmekről, amiket megnéztünk, még az is lehet, hogy átmennék hozzád és megnéznénk egyet. Kurva szar, hogy ezt mind-mind feltételes módban kell leírnom, és nem veled töltöm a napot.

Most visszaolvastam az üzenetváltásainkat. Azt írtad utoljára, hogy vigyázzak magamra. Hidd el, igyekszem. Próbálkozom, de nagyon hiányzol, nehéz így magamra vigyázni. S mostantól ezt kéne megszoknom, hogy nem vagy itt a szülinapomon. Hát, mit mondjak? Elég rossz.

Ha már a szimbolikus tortámon ég egy szimbolikus 23-as gyertya, akkor gyújtok neked egy igazit. Remélem, nem baj és nem gyújtok fel semmit.

Vigyázok magamra, ahogy tanácsoltad.

Ölellek,
Misi