Az a helyzet, hogy nem tudom kitörölni a telefonszámodat.

Az utóbbi időben, mikor rengetegszer csörög a telefonom, és a legkülönbözőbb emberekkel beszélek, valahogy időszerűvé vált, hogy átnézzem a telefonkönyvet. Alapvetően háromféle telefonszámot különböztettem meg: vannak azok, amikkel napi kapcsolatban vagyok, és emiatt jó, ha megvannak. Vannak, akikkel ritkábban, de beszélünk, és így jó, ha nem mindig külön kell rákeresni. Aztán vannak azok a telefonszámok, amiket soha az életben nem fogok felhívni, de valamiért jó érzés, hogy ott vannak.

S van a tiéd: amit egyszerűen nincs szívem kitörölni. Ezek csak látszólag számjegyek, mert annak a tizenegy számnak egymás mellé írva valamilyen különleges jelentése és jelentősége lesz. Azok a számok, amiket ha felhívtam, valaki mindig beleszólt a végén. Vagy mindenesetre visszahívott. Akihez mindig tudtam fordulni. Ott van a neved, meg mellette az a 11 szám, még egy baromi jó fotód is van, emiatt aztán külön elkezdtem kötődni hozzá. Félek, hogy ha kitörlöm a számodat, akkor egy részedet is megint elveszítem. Félek, hogy ha kitörlöm a számodat, azzal végérvényesen megsértelek. Azzal elveszik az életemből valami fontos. Megint.

Nem vagyok normális, hogy ennek ekkora jelentőséget tulajdonítok, valószínűleg hülyeség az egész, és valójában a következő másodpercek bármelyike teljesen alkalmas lenne arra, hogy megnyomjam a törlés gombot.

De akkor miért ilyen nehéz?

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek én magam is. Vállalom, hogy misztifikálom a telefonszámaimat, de valahogy… két ember közötti azonnali kapcsolatnak tartom. Felhívod, és valahol, akár kilométerekkel arrébb, elkezd csörögni egy másik telefon, amit ha fölveszel, hallod a másik hangját. Ha jól ismered, ilyenkor veszel egy levegőt és az illatát is érzed egy pillanatra. Ha én most ezt a tizenegy számból álló sort kitörlöm innen, akkor azzal kitörlök egy darabot magamból is. Kitörlöm a kettőnk közti kapcsolatot. Elgondolkozom, hogy ezek most kijelentések vagy kérdések-e a részemről, mert olyan bizonytalan vagyok (vagy mégsem), és eközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy basszameg, lassan másfél éve hagytál itt minket, lassan másfél éve nem hívtalak fel és nem csörgött ez a telefon, és te nem vetted fel, de vissza se hívtál, én meg nem dühös vagyok ettől vagy csalódott, hanem csak szimplán nem tudlak elengedni, nem tudom azt mondani, még egy rohadt telefonnak se, hogy soha többet nem fogok veled beszélni. Pedig nem hiszek a túlvilágban. Ha hinnék, akkor már mikor lehúnytad a szemed, másnap ki tudtam volna törölni ezt a számot: pár év, és újra találkozunk. Halál előtt, telefonnal a kézben ateistának lenni és nem elhinni, hogy ez valaminek a kezdete, hanem azt megélni, hogy itt most vége lett valaminek, és amiket a fülembe suttogtál pár nappal ezelőtt, azok majd az utolsó szavaid lesznek… most itt állok, a szobám közepén, kezemben a telefonnal, és nem tudom felfogni egészen, hogy kicseszett negyed órája csak a kis fotót, a nevedet és azt a tizenegy számot bámulom szakadatlan, és sírok. S persze, sírok a fájdalomtól, hogy nem tudlak hívni többet, de a tehetetlenségtől is, hogy nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom. Megpróbáljam felhívni, hátha kicsöng? Azzal csak az derül ki, hogy ez a telefonszám ismét forgalomban van. Amit meg nem tudnék, azt hiszem, feldolgozni: hogy most valaki más birtokolja azt, ami alanyi jogon a tiéd volt, mióta az eszemet tudom.

Három telefonszámot kellett már alsó tagozatos – iskolás koromban megtanulnom: az otthoni számunkat, édesanya telefonszámát és a tiédet. És most már nincs otthoni számunk. Édesanyával naponta beszélgetek, gond nélkül, néha meg is ölelem, olyankor eszembe jut, milyen jó, hogy vagyunk egymásnak.

S ott a te számod, amit kitörölhetek, de nem fogok elfelejteni, akkor meg már meg is tarthatom. Teljesen összezavarodok, megfájdul a fejem, nem tudok így se gondolkodni, se cselekedni normálisan. Annyi telefonszám létezik a világon, s most mégis ez az egy annyi emlékez idéz, és annyi plusz jelentést hordoz… csak tizenegy szám, ami önmagában semmit nem jelent, s most mégis ez lett az egyik legfontosabb tizenegyjegyű szám a világon.

Nem törlöm ki. Most még biztosan nem. Barbárságnak gondolnám. Majd legközelebb kitörlöm. Mikor már biztos lesz, hogy soha többé eszembe se jut felhívni többé. Majd mikor a hosszútávú memóriámból szép lassan eltűnik az otthoni számunkkal együtt. Vagy majd ha egyszer elkezdek hinni a túlvilágban, és hogy messze nem azok voltak az utolsó szavaid hozzám, amiket most annak élek meg.