Bekapcs.

Mikor ideköltöztünk, elhoztunk pár dolgot tőled. Többek között a tévédet. Felszereltük, és azóta is azon nézzük a Netflixet, vagy éppen PS-ezünk az öcsémmel. Néha beteszünk egy filmet csak úgy. A lényeg, hogy használjuk, ahogy a DVD-idet is. Ha ránézek erre a tévére, mindig az jut eszembe, hogy ülsz a fotelban, kezedben négy féle távirányító, és hangosan káromkodsz, mert nem tudod bekapcsolni a tévét. Mert minek külön távirányító a DVD-lejátszónak, a videólejátszónak, a tévének meg a kis boxnak, amin keresztül az adás jön be. Ha rajtad múlt volna, mindent egy távirányítóról lehetett volna irányítani. Sőt, egy gombbal, ami mindig ahhoz igazodott volna, amit éppen te szeretnél.

Sokszor megijesztettél. Úgy éreztem, nem normális az, hogy valaki egy távirányítóval kiabáljon. Néha azt éreztem, nem is a távirányítóra haragszol igazán, csak levezeted rajta a haragodat. Nem lettem volna a távirányító helyében. Soha nem kértél segítséget, csak pár hosszú percnyi próbálkozás után feladtad. Ha ilyenkor egyedül voltál, inkább nem tévéztél, pedig erre vártál egész nap. Tudod, apa, az ember nem Mindenható, néha tudni kell segítséget kérni. Néha tudni kell beismerni, ha kifog rajtad egy távirányító. Te nem ilyen voltál, rajtad egy távirányító nem foghat ki, inkább vágtad a falhoz, mint hogy ezt elismerd.

Most leülök, nézem a tévét, és fülelek, hogy kiabálsz-e még „azzal a kurva távirányítóval”. Nem hallok semmit.

Furcsa lenne, ha most itt lennél velünk, öcsémnek köszönhetően egy tucat távirányító van a lakásban: az egyikkel a tv-t kapcsoljuk be, a másikkal a hangszórókat, a harmadikkal a lámpát oltjuk le és kapcsoljuk fel, a negyedikről már magam sem tudom, hogy mire való, kíváncsi lennék, mit szólnál hozzá, kérnél-e segítséget, bevallanád-e, hogy nem tudod felkapcsolni a villanyt, mert nem értesz a távirányítójához, vagy inkább sértődötten üldögélnél a sötétben.

Egyszer nekiültem, hogy megtanítalak, és elmagyaráztam, hogy melyik távirányító mire jó és hogy kell használni. Megtanultad, és azon a hétvégén rengeteget nézted a tévét, de titokban persze én mindig oda-odalestem, vagy leültem melléd a fotelba, hogy ne legyen baj. Büszke voltál rá, hogy íme, bármikor úgy gondolod, hogy te most megnézel valamit, menni fog. Aztán mikor elmentem, következő héten egyedül voltál, és nem tudtad bekapcsolni. Tudom, mert mikor legközelebb mentem, megint szét volt esve a távirányító és meg kellett ragasztani a hátulját, mert „letört róla az a pöcök”, mikor eldobtad.

Mikor együtt laktunk, volt tévénk, csak elromlott valami vihar miatt. Már egyikünk se tudta, miért ment tönkre, mikor hozzád költöztem, már nem működött. Aztán később fontosnak érezted, hogy legyen, megvettük ezt a tévét, de igazából, sose láttam, hogy nézted volna. Vagy csak betettél egy DVD-t, és azt. Voltaképpen sosem értettem, hogy miért is van rá szükséged. Néha az is eszembe jutott, hogy csak egy távirányítóra van szükséged ahhoz, hogy kitöltsd aktuális haragod. Felőlem lehetsz dühös, csak kicsit még gyere vissza közénk hozzávágni valamihez a távirányítót. Vagy majd szívesen elmagyarázom újra meg újra, hogy mire való az a gomb, és ha a másikat nyomod, akkor miért nem működik soha semmi.

Ülök. Nézek. Használom. Olyankor eszembe jutsz.

Kikapcs.