(Ez a poszt a magánvéleményem, azzal saját magamat képviselem, s bár remélem, osztoznak benne mások is, azok nem összekeverendőek a teljes hallgatóság véleményével, kérem, hogy ezzel a tudattal reagáljon rá az, aki reakcióra érdemesnek tartja. Köszönöm.)
Kicsinyes és undorító dolog azt hazudni, hogy az egyetemünkön nem zajlik oktatás. Főleg olyan emberek szájából kicsinyes és undorító ezt a hazugságot újra és újra olvasni, akik eközben mindent megtesznek azért, hogy ellehetetlenítsék a zajló oktatást.
Kicsinyes és undorító dolog azt hazudni, hogy az ösztöndíjakkal minden rendben van, mikor hetek óta húzódnak a kifizetések. Mint a Hallgatói Önkormányzat elnöke, az egyes ösztöndíj-pályázatok kapcsán nagyon sok esettel találkozom, amiből az derül ki számomra, hogy az ösztöndíj sokak számára valóban a megélhetés egyik legfontosabb biztosítéka. Ezt elvenni egész egyszerűen emberellenes.
Kicsinyes és undorító dolog kiírni a kollégiumi díjakat és a befizetést elvárni egy olyan helyzetben, amikor a kollégiumi szerződésben foglalt feltételek nem teljesülnek. Persze, lehet azt mondani, hogy a XXI. században oldja meg mindenki magának pl. az internetelérést, de egy olyan helyzetben, amikor a pandémia miatt egyébként is vannak órák, amik online valósulnak meg, nem elvárható egy hallgatótól sem az, hogy a havi mobilinternet-elérését azért áldozza fel, mert egy alapvető szolgáltatást az egyetem nem biztosít neki jelen helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy még az online megvalósuló órákon túl is vannak helyzetek, órai munkák, beadandók stb. amikhez alapszükséglet az internetszolgáltatás megléte.
Kicsinyes és undorító minősítgetni egy egyetem hallgatóit, akik nem csinálnak mást, csak a saját igazukért küzdenek, mindezt úgy, hogy közben nem mennek át személyeskedésbe, nem minősítgetnek senkit sem emberileg, sem szakmailag. Én se azt mondom, hogy ezek az emberek kicsinyesek és undorítóak: a tetteiket minősítem ezzel a poszttal, mert felháborít az igazságtalanságuk és felháborítanak a hazugságaik.
Mi, egyetemisták végezzük a dolgunkat: van véleményünk a körülöttünk lévő világról és a folyamatokról, amik zajlanak, megvan a magunk igazságérzete, de emellett azt is csináljuk, amiért eredendően erre az egyetemre jöttünk: tanulunk, és tanulni is akarunk. Oktatóink minden nehézség ellenére, a legnagyobb tiszteletünket élvezve próbálják szintén a munkájukat végezni. Ezen a ponton muszáj föltennem azt a költői kérdést, hogy vajon az egyetem vezetése mikor kezdi el végre végezni a munkáját, és megteremteni a tanulásunk- és oktatásunk alapfeltételeit?
Furcsa egy olyan közegben diáknak, állampolgárnak lenni, ahol a véleményem kifejtése miatt számtalan dolgot kell kockáztatnom: jövőbeli megélhetésemet, egzisztenciámat, becsületemet, alapvető alkotmányos jogaimat (pl. a tanuláshoz való jog). Egy kilencbetűs szóért küzdünk: A U T O N Ó M I A. Ha úgy tetszik, önrendelkezés. Igenis, szeretnék én magam is beleszólni abba, hogy milyen döntéseket hoznak meg rólam. Igenis, szeretnék egy olyan országban élni, ahol nem az erőszak és a megfélemlítés, hanem a párbeszéd és a nyitottság uralkodik. Ahol nem koncepciós per-szerűen hoznak meg döntéseket: hogy már megvan az ítélet, még mielőtt tárgyalásra kerülne sor. Mert tárgyalni csak döntések előtt lehetséges. Egy döntés után magáról a döntésről beszélni nem tárgyalás, maximum tájékoztatás: “így döntöttünk, ez lesz, ezt kell csinálni ezzel”. S ha nem tetszik a döntés, akkor elvesszük a megélhetésedet, elvesszük a jogodat ahhoz, hogy tanulj, elvesszük a becsületedet, átgázolunk rajtad, megvárjuk, hogy elfáradj, feladd és hazamenj. Aztán értetlenkedünk, hogy nem akarsz velünk tárgyalni.
Kicsinyes és undorító ez az egész. De ki kell tartanunk, mert az nem lehet, hogy ezt hagyjuk. Mert ha ezt hagyjuk, akkor már tényleg meg lehet velünk tenni bármit, és alapjogainkat hagyjuk megerőszakolni. Mi épp ezért maradunk erőszakmentesek: mert tudjuk, milyen az, ha erőszakkal reagálnak a cselekedeteinkre.
Kitartást mindenkinek!
Ne adjunk teret az erőszaknak, és az igazságtalanságnak. Ne adjunk teret a kicsinyes és undorító dolgoknak.
Csernai Mihály 