Nekem Mariról az jut először eszembe, hogy bármikor beszéltünk, valahogy folyton bocsánatot kért. Benne volt a hangjában valami magyarázkodás, mintha mindig elrontott volna valamit, holott épp ellenkezőleg: folyton segített, ha megkértem rá. Volt egy rövid időszak, amikor én voltam a HÖK elnöke, ő pedig a Tanulmányi Osztályt vezette. Épp a korona első hullámát nyögtük, távol voltunk egymástól, bonyolult félévünk volt, mert ki kellett augusztusig tolni, sok intéznivaló volt vele, jegyzőkönyvekkel, ösztöndíjakkal, miegymással. Sokszor kellett beszélni, „bocsánat, Misikém, csak azt akarom kérdezni, hogy…” – mondta ilyenkor Mari a telefonban, és mindig mondtam neki, hogy ugyan, semmi baj, hát csak mondd.

Nem jártam a Szentkirályiba, így nem voltunk napi kapcsolatban, emlékszem viszont egy pillanatra. Nagyon fáradtan és leverten sétáltam egyik nap az egyetemen, gondolkodtam és fel-alá járkáltam, nem tudtam megnyugodni. S akkor a szinte üres folyosón egyszer csak szembe jött. „Mi a baj, Misikém?”. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam volna megfogalmazni. És akkor, már-már váratlanul megölelt. S nekem ott és akkor nem volt másra szükségem. Tudta, hogy most nem fogom tudni elmondani, hogy mi a bajom.

Alig ismertük egymást, de mindig éreztem, hogy rá számíthatok. Most, hogy nincs többé, fájdalmat érzek, csalódottságot és mérhetetlen, eszméletlen hiányt. Emlékszem rá, ahogy a fórumainkon ott volt, és figyelt, közben néha kötögetett, hogy mikor afterpartyt tartottunk, Zoom-on hallgatva a zenét, hogy kicsit még együtt legyünk egy-egy átvitázott este után, ott maradt és élvezte.

Valami jó most megint elveszett a világból. Nem tudom, hol vagy most, Mari, de kívánom, hogy a legjobb hely legyen neked.

S ne kérj bocsánatot, nem haragszom. Nem is tudnék. Ölellek.

Link az eredeti Facebook-poszthoz