Vannak dolgok, amiket soha nem fogok megérteni. Például a Szilágyi Liliánával kapcsolatos cikkek alatti töménytelen áldozathibáztató hozzászólást. Kurva nyomasztó olvasni, hogy amikor valaki a saját traumájáról mer beszélni, kiállni a nyilvánosság elé, ami kurvára nem annyira egyszerű, mint ahogy azt néhány Fotel Jóska meg Jóskáné gondolja – akkor pár ütnivaló idióta feljogosítva érzi magát arra, hogy még egyet belerúgjon, vagy hogy irreleváns kérdéseket tegyen fel, vagy hogy ebbe az egészbe belelásson valami öszeesküvést. Vannak szar emberek a világon, és nem tudom, kinek áll érdekében az áldozatok elhallgattatása, vagy az elkövetők védelme – lehet, én gondolkodom a témában szélsőségesen, de mindenki, aki belerúg egyet Liliánába vagy olyan megjegyzést tesz, ami a jövőbeni áldozatokat is visszatarthatja attól, hogy előálljanak a saját történeteikkel, az az én szememben ugyanúgy bűnrészessé válik. Igenis, a traumákról az emberek beszéljenek és merjenek is beszélni, mert ez is a feldolgozás része, hosszútávon pedig talán a megelőzésnek is fontos eszköze lehet. Nincs az a morális felsőbbrendűség, ami indokolhatja azt a bestialitást, amit a legtöbb ezzel kapcsolatos cikk alatt látok. A kérdés nem az számomra, hogy Liliána igazat mond-e vagy sem, mert számomra megkérdőjelezhetetlen az igazsága. A kérdés számomra ilyenkor csak az marad, hogy hogyan lehet elkerülni, megelőzni az ilyen helyzeteket a jövőben. Valószínűleg sehogy, de törekedni lehet arra, hogy az áldozatokat védjük és ne kitaszítsuk.

Ha nem mond igazat, nyerje el jogos büntetését, természetesen, de őt hibáztatni a történtekért, ad absurdum, meghazudtolni vagy olyanokat írni, hogy “megérdemelte”, ez a társadalmi együttélés minden létező szabályát felrúgó hozzáállás.

Link az eredeti Facebook-poszthoz