A 2016/17-es tanév második szemesztere traumatizált. Tulajdonképpen ekkor romlott el minden, innentől datálom azt a lejtmenetet, aminek a végén leértem a gödör aljára. Több szempontból is ebben a félévben dőlt el és pecsételődött meg minden. Ha ez a félév nincs, vagy máshogy alakul, most valószínűleg nem is érezném azt, hogy el kell mesélnem a történetemet. Még most, ennyi idő távlatából is képes felzaklatni. Miközben vallom, hogy már túl vagyok rajta, tudok az egészről önreflektíven és szélsőséges érzelmek nélkül mesélni, időről időre azért bebizonyosodik, hogy ez még mindig nem egyszerű – de épp ezért kulcsfontosságú a teljes kép megértéséhez.

Életjelenetek. Legjobb tudomásom szerint mindenki, aki az egyetemre jön, előbb vagy utóbb átesik azon a féléven, mikor ez a fő téma: a saját életünkből kell egy eseményt színpadra vinni. Ennek több nehézsége és lehetséges buktatója is van, hiszen az emberrel nem minden nap történik olyan esemény, ami igazán színpadra vihető, ha pedig történik ilyen, ott nem biztos, hogy minden részlettel tisztában van. Ami viszont biztos, hogy két dolog alapvetően szükséges ahhoz, hogy ezeket a történeteket be tudják fogadni azok, akiknek meséli az ember: nyitottság és empátia. Nyitottság, hiszen kíváncsinak kell lenni egymás történeteire ahhoz, hogy az ember szívesen belemenjen a részletekbe. Ugyanakkor empátia is kell, hogy megértéssel forduljunk az elmesélt életpillanatok felé. Ez egy nagyon szenzitív folyamat, és könnyen átmehet “nyomorlicitbe”: ha nincs meg a kellő biztonságérzet a közegen belül, egyszercsak nem a történetek maguk lesznek fontosak, hanem hogy még rosszabb, még megrázóbb sztorit meséljünk el, mint a másik. Ha saját történetünkben azért nem kezdünk el bízni, mert állandóan azt érezzük, hogy egyszerűen nem olyan erős, mint a többieké, az alapvetően fogja meghatározni az egész feladathoz való hozzáállásunkat. Én már a történtek idején is azt gondoltam, hogy alapvetően rossz történet ebben a helyzetben nincsen, hiszen mégiscsak személyes élményekről van szó, amiket persze, lehet és kell is árnyalni a színpadra állítás miatt, ugyanakkor viszont megkérdőjelezni a történet valódiságát vagy egyáltalán történet jellegét, az egy nagyon bizonytalan közeget teremt, amiben az ember egy idő után nem szívesen nyilvánul meg.

Nem segít a folyamaton, hogy duplaannyian vagyunk: ezt az órát Mester tartotta a dramaturgosztálynak és nekünk. A mi osztályunk mesélt, a dramaturgok hallgatták és belekérdeztek – mi magunk is provokáltuk saját osztálytársainkat. Érezhető volt egy állandó feszültség, ami abból volt eredeztethető, hogy a dramaturgokkal folyton az lett éreztetve, hogy ők csak kiszolgáló személyzet. Nem mesélnek történetet, csak ülnek és hallgatják a mieinket, hallgatják, hogy miket hozunk magunkkal kívülről erre az órára. Valószínűleg ez az idegtépő helyzet nem könnyített a hozzáállásukon. Nagyon kollektivizálom ezt a problémát, pedig érezhető volt, hogy ketten voltak azok, akik belementek ebbe a játékba: Mester még provokálta is őket, hogy “szedjék szét” az egyes történeteket a kérdéseikkel. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha ezek jóindulatú, előremutató, alapvetően empátiából táplálkozó kérdések lettek volna. De egy ponton ez nem erről szólt: elkezdtek a feltépett sebekben turkálni, és erre minden feljogosításuk megvolt. Gyakran egy-egy élethelyzet “történetszerűsége” is meg lett kérdőjelezve, holott ez az alapvető bizalmat kezdi ki, és nem segít azon, hogy együtt megfejtsük egy-egy mese rétegeit. Mikor például Lélek mesélt egy számára nagyon meghatározó élethelyzetről, lakótársakról, arról, hogy hogyan lépett ki a korábbi közegéből – itt a történet például nevetségessé lett téve, arra hivatkozva, hogy az érzetek nem érdekesek, csak a megtörtént események. Az, hogy Mester ebből is egy vizsgálóbizottságot kreált, akik előtt nekünk felelnünk kell, teljesen elvette a mesélés örömét, vagy a tapasztalás lehetőségét. Sok kijelentés hangzott el az órán, amiket mai napig megbocsáthatatlannak, megalázónak tartok. Eleve, hogy “színpadi helyzeteket” keresünk, mikor az ember alapvetően nem így éli az életét. Illetve, ehhez kellene egy definíció, hogy mit értünk “színpadi helyzet” alatt, ilyet viszont soha nem kaptunk.

Én meséltem egy történetet egy barátomban való csalódásról, amire azt a kérdést kaptam, hogy “jó-jó, de én mit rontottam el”. A kérdés persze jogos, de mikor megpróbálok erre válaszolni, csak egy legyintést kapok: “ez már megint misizmus!”

A “misizmussal” kapcsolatban vegyesek voltak az érzéseim. Ez egy Mester által alkotott szó, mondhatnám úgy is, egy megbélyegzés. Ugyanakkor volt valami megmagyarázhatatlan öröm bennem akkoriban, hogy ha alkotnak rólam egy szót, az jelentéstől függetlenül is azt jelenti, hogy meghatározó tagja vagyok a közösségnek. Kifordított, káros gondolkodás ez, mert minden további megalázást legitimál, hiszen nem kértem ki magamnak azonnal. Mielőtt továbbmegyünk, pár szó arról, mi is az a “misizmus”. Nagyon pontos definíció sosem lett rá alkotva, néhány éve, mikor ennek a könyvnek az anyagait gyűjtöttem, Lélekkel beszélgetve sikerült alkotnom egyet. Tehát misizmus (főnév): túlmagyarázás, bizonytalanság, határozatlanság, mely adódhat szorongásból, túlgondolásból, megfelelési kényszerből vagy az ego előtérbe kerülésének szándékával. Ha így ránézek, nem tudok túllépni azon, hogy mennyire megalázó a nevemet ilyesmire használni – és közben ott van az, hogy végre jelentek valamit. Ezzel a kettős érzéssel ültem végig ezeket az alkalmakat. Senkinek nem volt jó a helyzet. Nem volt jó az osztálynak: a nyomorlicit és a folyamatos “keresztre feszítős” hangulat (ami jobb híján az egymásra való nyitottságot váltotta fel) még nagyobb feszültségeket és kimondatlanságokat szült, mint eddig. Nem volt jó a dramaturgoknak sem, hiszen amellett, hogy folyamatosan másodrangúnak érezték magukat, még rá is voltak kényszerítve, hogy akkor is kötekedjenek egy-egy történet kapcsán, amikor már nincs mit belőle kifacsarni. Itt is volt, aki a némaság taktikáját választotta, mert hamar felismerte, hogy az egy túlélési mód. Egyedül Mesteren érződött, hogy hallatlanul élvezi a helyzetet, hiszen mi mindannyian szenvedünk, hogy olyasmit tudjunk mondani, ami átmegy a “bizottságon”, és eközben a dramaturgok is szenvednek, hiszen most dolgozhatnánk életünkben először közösen, a sok feszült pillanat mégis súlyos korlátokat állít közénk. Talán Bakafántos volt a legkegyetlenebb, mindenhez hozzászólt, cinikusan, lenézően, minden történetben megtalálta azt a pontot, amit meg tudott piszkálni. Ezek általában a legfájóbbak voltak. A legrosszabb a teljes folyamattal éppen az volt, hogy mire eljutottam volna a jelenetem színpadra viteléig, már nem az alkotás öröméért kezdtem neki, csak hogy legyünk túl rajta, hogy ne kelljen újra és újra ezekről a helyzetekről beszélni. Legerősebben bennem az maradt meg, mikor Alter mesélt egy élményt, amire Mester kérdése csak annyi volt: “hol volt maga büdöskurva ebben a sztoriban?” Persze, ezt akkoriban elvicceltük, de valójában jól beárazza a történeteket: ha abban a mesélő nem egy “büdöskurva”, akkor pillanatok alatt érvénytelenné válik minden, amit kiejtett a száján.

Úgy éreztem, elvárássá vált, hogy mindig, a történet minden pillanatában, már az első elmesélés alkalmával is rögtön tudjam, hogy ki mikor mire gondolt, mi járt a fejében és mi volt a motivációja. Ha kapásból így adták volna ki a feladatot, akkor értettem volna a letámadásszerű elvárást, de a feladat csupán annyi volt, hogy hozzunk egy történetet a saját életünkből. Úgy gondolom, második féléves rendezőként nem várható el senkitől, hogy rögtön mindent elemzői szemmel nézzen, ráadásul olyan történetek esetében, amiket ő maga is átélt. Az elfogultságot persze irtani kell ilyenkor, de az élet nem úgy működik, hogy mindenki egy intenzív élmény átélésekor folyamatos elemzésben legyen. Én alapból is úgy tekintettem erre a feladatra, hogy majd ha elkezdünk dolgozni az élményanyaggal, akkor a színészekkel és a majdani dramaturggal közös feladatunk lesz az igazságok megtalálása. Az, hogy disszertációszerűen, vallatva próbálunk vájkálni mások életében, mindenfajta bizalmi légkör megteremtése nélkül, hogy szabadon sértegethetjük bárkinek a személyét, családját vagy környezetét, egyáltalán nem fair, mert nem színházi jelenetekről beszélgettünk így, hanem a valós történetek valós szereplőiről. A rendezőoktatás egyik ellentmondásos problémájának érzem, hogy ezt a fajta érzékenységet, amit egy-egy ilyen történet megkíván, az anyaggal vagy a kollégákkal szemben elvárja, egyúttal viszont az ilyen alkalmakon könyörtelenül ki is irtja az emberből. Hiányoltam a konkrét magyarázatot arra, hogy miért is megy minden második megszólalásomnál a szemforgatás, legyintgetés vagy gúnyos mosolygás, hogy miért engedtük mindannyian, hogy pl. a “misizmus” bevezetésével megalázzanak. Mert ez megalázó, hiába tűnhet viccesnek kívülről.

Már a helyszínen is feltűnt, de utólag még fájóbb a felismerés, hogy a kialakult helyzetért egyetlen ember lehetne felelősségre vonható, aki viszont ezt soha nem fogja vállalni, hiszen – valószínűleg – nem rosszindulatból cselekedett. Jótékonyan be lehet bújni ilyenkor a “pedagógia” álcája mögé, és talán még védhető is az érvelés, hogy “aki nem bírja, az menjen el innen, ez egy kemény szakma”. A legrosszabb, hogy ha sokat éreztetik az emberrel, hogy gyenge, akkor egy idő után kérdés nélkül el fogja hinni. Ha emellé még az is társul, hogy aki “gyengének” lesz minősítve, az “alkalmatlan a szakmára”, annak utána nincs feloldás. Nincs, aki elmondja neki, hogy ez nem így van. Nincs, aki odamenjen hozzá és azt mondja, hogy ez csak tréfa volt és ne vegye magára. Mert ez nem tréfa, ez egy versenyistálló.

Felismerve, hogy mindig alulmaradok, egy idő után elkezdtem meghunyászkodni. Az a jobb, ha nem kérek ki magamnak semmit. Csak ne kelljen történetet mesélnem, csak ne kelljen megint kitenni magamat annak, hogy azt próbálják meg velem elhitetni, ez egy egészséges szakmai közeg. Meggyőződésem, hogy ez egy hazugság: ez nem egészséges, és még kevésbé szakmai. A színház különösen érzékeny a változásokra, hiszen mindig az aktuális valóságból dolgozik, az anyagtól függetlenül. Magyarán, ha azt gondoljuk, hogy ez a szakma, akkor ez is lesz. Nem szabadna bedőlni ennek. Persze, mindannyian féltük jelezni, hogy ez egy probléma. Hogy mi nem akarunk ilyen lelkiállapotban és közegben dolgozni. Ha a jelen perspektívájából vizsgálom az ekkor történteket, ebbe a típusú “szakmai” környezetbe egyáltalán nem volt belekódolva, hogy ezeken az órákon az asztalok mögött a későbbi hallgatói ellenállás több meghatározó arca is helyet foglalt. Talán a legbeszédesebb, hogy van olyan, akivel mai napig nem sikerült az itt megszerzett sérelmeinket tisztázni egymással – és van olyan is, akivel épp néhány hónappal ezelőtt tudtuk mindezt megbeszélni, majdnem hét évvel később. Lehet rám azt mondani, hogy sértődékeny vagyok vagy hogy ideggyenge, mindkettőt tudom vállalni, ezek viszont a megéléseimet nem illegitimálják. A viselkedés, amit Mester tanusított, nem pedagógiailag megalapozott, és ahogy a közeg viselkedett, az semmilyen módon nem kimagyarázható. Ez akkor is alapvetés, ha nem mindenkire egyformán igaz, és még akkor is, ha másnak teljesen más volt a megélése. Egy kisebb vagyont mernék tenni arra, hogy akárhogy is próbáljuk meg ezt az időszakot elmesélni, nem fogunk találni olyat, aki pozitívan számol be ezekről az órákról.

Azt az indokot pedig, hogy ezt az egészet nem lehetett volna máshogy, sokkal humánusabban, megértőbben, empatikusabban, nyitottabban, kíváncsibban kezelni, még ennyi idő távlatából sem tudom elfogadni.

---

Minden rendező sorsolt magának egy dramaturgot, akivel dolgoznia kellett abban a félévben. Fonákot húztam. Az mindenképp a javára volt írható, hogy szinte egyáltalán nem szólt hozzá a fentebb taglalt megalázásokkor, alapvetően csendes megfigyelő volt ezekben a szituációkban. Ezzel alapvetően nem is volt problémám, sőt, jó jelnek éreztem eredetileg, hogy olyasvalakivel fogok dolgozni, aki alapvetően nem a leghangosabb ember a dramaturgok között. Ami zavart, az az volt, hogy egyáltalán nem szól hozzá soha, kivonta magát ezekről az órákról, így fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok tőle. Nekem olyasvalakire volt szükségem, aki kellően empatikus, hogy az általam választott történetet hitelesen akarja ábrázolni, és kíváncsi annyira, hogy ebben a munkában részt akarjon venni, ne akarja megúszni a munkát. Így, hogy nem szólt hozzá, nem tudtam felmérni, hogy pontosan ki ő, mi ő, akire a történetemet kicsit rábízom. Nem tudtam, hogy a hozzá nem szólás és a kivonódás az vajon a munkamorálban is meg fog-e nyilvánulni, vagy esetleg csak az órák feszült hangulatának szól, ne adja isten, történt a lánnyal valami nem sokkal korábban, amit nem dolgozott még fel, és most inkább azzal van elfoglalva. Esetleg mindhárom.

Ennyi év távlatából azt gondolom, hogy bár dolgozhattunk volna jobban vagy hatékonyabban, de alapvetően Fonákkal nem a munkamorál tekintetében volt konfliktusunk: jól dolgozott. Valóban zavarta őt is az a nyomasztó, toxikus közeg, ami ezeken az órákon kialakult, volt is más gondja-baja éppen akkor, de alapvetően a hozzáállásával nem volt baj, kíváncsi volt, empatikus, kedves és kifejezetten segítőkész. Egy konkrét kritikám van vele kapcsolatban, ami nagyon meghatározta a közös munkánkat, de erről kicsit később.

Fonák nagyon empatikus és kedves volt, kérdései az esetek jórészében szolgálták a közös munkát, a megfejtés szándékával tette fel őket és nem éreztem vájkálásnak. Abban persze volt egy perverz öröm, hogy lehetőséget kapott arra, hogy leüljön a történet valós szereplőivel, és velük készült interjúkon keresztül kerüljön közelebb ahhoz a maghoz, amit el akartam volna mesélni – és az elmesélés által feldolgozni. Az interjúkat azonban nem éreztem vájkálásnak, sőt, nagyon pontos és a feldolgozandó anyag szempontjából hasznos kérdéseket tett fel, kímélve az interjúalanyait vagy éppen engem a szélsőségesen megviselő, vagy feleslegesen megalázó helyzetektől.

Szöveg tekintetében viszont voltak kifogásaim. Jó munkamódszernek gondoltam, hogy az általam megírt novellát az interjúk fényében átdolgozzuk, majd ebből írunk szöveget: én írok egy verziót, Fonák is ír egy verziót, a kettőt összerakjuk, vegyítjük vagy éppen egymásba dolgozzuk: így elkerülhető, hogy szélsőségesen mást írjunk le az interjúk tanulságaiból. Előre megbeszéltük, ki mit tart fontosnak és mit érez a lehető legsűrűbb helyzetnek. Aztán valami félresiklott.

Külön kezdtünk dolgozni, ahogy azt elterveztük, de végig azt éreztem, hogy Fonák nem a lényegét fogja meg a történetnek. Mindenáron, érthető módon a drámaiságot kereste, a szenvedő alanyokat, a bűnösöket – én viszont tudtam, hogy kikről van szó a szövegben és próbáltam minél realisztikusabb lenni. Mikor elkezdtünk a színészekkel dolgozni, egy nagyon félkész, hevenyészett változatunk volt, nem is volt teljesen kidolgozva, hogy pontosan mit és hogyan akarunk mesélni, az pedig, hogy ez hogy fog kinézni színpadon, pláne nem. Egy ponton kijött a konfliktuskerülő énem Fonákkal szemben.

Ráadásul nem is színészekkel dolgoztunk, hanem osztálytársainkkal: dramaturgokkal és rendezőkkel. Ez alapvetően nem okozott volna gondot, ami a játékkedvet illeti, de miután egymás munkájában szerepeltünk, így nagyon kritikusak voltunk egymással. Nagyon konfliktusos lett ettől a próbafolyamat, mert nem egy abszolút külső szem játszott ezekben a jelenetekben, hanem osztálytársak – ad absurdum, riválisok. Mindenki küzdött, nem csak mi, természetesen, de minden hiba kétszer akkorának tűnt, mert mindenki nagyon okosnak próbálta érezni magát a jelenetek kapcsán. Nem viselkedtünk színészként egymás jeleneteiben. Ez úgy hangzik, mintha én lenézném a színészeket, de épp ellenkezőleg. Egyszerűen, mi a saját szakmabeli hiányosságainkat sokszor túlzott megfejteni akarással, okoskodással próbáltuk meg kompenzálni, és nem arra koncentráltunk, hogy a másik embernek jó legyen a jelenete, és ezért mindent megtegyünk. Egy idő után a kákán is csomót kezdtünk keresni, semmi nem felelt meg nekünk, akadékoskodtunk, hosszú próbák teltek el azzal, hogy egy percet sem játszottunk a „színpadon” (vagy legalábbis a számunkra kijelölt térben), hanem hosszú veszekedéseket folytattunk az osztálytársainkkal egy-egy jelenetről. Persze, ez csak mellékszál, de talán megmagyarázza, hogy miért volt kínkeserves önmagában ez a próbafolyamat.

Fonák mindig tőlem várta a megoldást – lévén, az én történetemről volt szó; nekem viszont alapelvem volt, hogy a szöveg az ő reszortja kell legyen. Emiatt viszont mindketten kompromisszumokat kötöttünk, és nem volt kimondva, hogy melyikünk pontosan miért is felel. Borzalmasan nyögősen haladtunk előre, gyakran mi is kiabálós veszekedésig mentünk el, mert nem találtuk meg a közös hangot. Félúton kidobtuk az egész jelenetet, elkezdtünk egy teljesen másik jelenetet írni és dolgozni vele, amit aztán egy próba után megint csak eldobtunk. Egy hosszú és nehéz vitán voltunk túl egyik esti próba után Fonákkal. Azt éreztem, hogy egyszerűen nem megy, nem jutunk egyről a kettőre. Láttam a szenvedést az osztálytársaimon is. Volt, aki jelenetet váltott és másik történeten kezdett el dolgozni. Ez szöget ütött az én fejembe is: talán nem jó a kiindulás. Ezért egy másik életeseményt kezdtem el feldolgozni. Elkezdtem írni róla a novellát, csak úgy jöttek a szavak, követték egymást folyamatosan, nem bírtam leállni. Még aznap befejeztem és átszaladtam a kollégiumba Fonákhoz. Ő akkor azt mondta: „Annyira szeretlek, mióta várok erre!”. Látta rajtam a lelkesedést és a határozottságot. A történet viszont annyira komplex volt, hogy nem lehetett egy jelenetben jól elmesélni. Hiába próbáltuk lázasan megírni, mire a végére értünk, elfogyott a lelkesedés. Másnap behívtuk az addig ötszereplős jelenetből két embert, csinálják meg. Megcsinálták. Nem működött. Túl sok minden nem volt átgondolva, inkább csak a sztori volt meg.

Ekkor visszatértünk az eredeti történethez és megpróbáltuk máshonnan megfogni. Ekkor viszont már vészesen közeledett a félév vége és egyben a vizsga, a feszültség egyre nagyobb volt. Az ekkor rajtam tapasztalható feszültséghez vagy a bizonyítási vágyból táplálkozó határozatlanságomhoz oldalágon még egy dolog biztosan hozzákapcsolódik, ami egyébként ekkoriban igaz mindannyiunkra: semmilyen segítséget nem kaptunk. Fonák persze ott volt, de próbálta a felelősséget – érthető módon – rám hárítani, hiszen a jelenet konkrét megvalósítása valóban az én feladatom lett volna. Mikor a szöveggel kapcsolatban is az én felelősségemet firtatta, holott sokszor nem hagyta az én verziómat érvényesülni, elárulva éreztem magam. A jelenetben szereplők vegyesen reagáltak: hol számonkértek, hol nem szóltak semmit és próbálták csak végrehajtani, amiket kértem tőlük – ez se bizonyult jó iránynak, mert egy feladatvégrehajtás lett belőle. Szinte lehetett látni a fogaskerekeket, ahogy dolgoznak és a pipákat a képzeletbeli checklisten. Egyáltalán nem élt a jelenet, monoton volt, vontatott. Azért tartottam viszont igazságtalannak, hogy újra és újra megkaptam, hogy az egész egy szar (ami persze igaz volt), mert közben meg soha nem mondták meg igazán, hogy hogy lehetne jobb. Sötétben tapogatóztunk, és nem tudtuk, hogy mit várnak tőlünk pontosan.

A színészvezetés mesterségét, ami elvileg a fő tárgya a rendezőszaknak, senki nem tanította meg. Nem mutattak technikákat, hogy hogy lehet egy színészt vezetni, nem magyaráztak el semmit, hogy hogy lehet egy szöveggel jól dolgozni, hogy kell adaptálni egy történetet, hogy lehet elérni, hogy amit a fejemben gondolok valamiről, az ténylegesen meg is jelenjen. Nem gondolom persze, hogy ezt egzaktul meg lehet mutatni, de nagyon igényeltem volna a segítséget, hiszen egy drámasulis rendezésemen és a harmadrostán kívül nekem nem volt gyakorlatom ebben. Persze, írom ezt úgy, hogy tudom, hogy senkinek nem volt. Mégis, azt éreztem, hogy csak nekem nem megy.

Két dolog miatt voltam különösen mérges a fent említettek elmaradása miatt.

Egyrészt, mert Prominens kurzusán eközben az osztályunk szárnyalni tudott. Nem voltak ezek sem feltétlenül jó jelenetek, maga a feladat is végrehajthatatlanul nehéz és komplex volt, de összehasonlíthatatlanul jobb hangulatúak voltak azok az órák, az ottani jelenetek pedig ennek megfelelően sokkal jobban és élőbben sikerültek. Pedig azok rémálom – jelenetek voltak, kreatív fantáziajátékok, nem pedig életünk (elvileg) legfontosabb pillanatai. Nyilván, érzem én is, hogy a saját anyaghoz, a realitáshoz nyúlni mindig sokkal nehezebb, mint ha megvan engedve, hogy az ember „eldobja az agyát” – de akkor is azt gondolom, hogy Prominens rengeteg olyan tanáccsal és tapasztalattal látott el minket, amiket aztán azokban a jelenetekben hasznosítani tudtunk. S én próbáltam a tőle tanultakat hasznosítani is a saját jelenetemben, de ott meg begörcsöltem attól, hogy nem egy értő figyelem nézi a „mutatásokat” vagy a próbákat, hanem olyan emberek, akik a hibákat keresik. Ez kétféle pedagógia, az egyik szerint abból tanulsz, ha a hibáidat nagyítod fel és vizsgálod meg, a másik szerint viszont ha az erényeidet emeled ki, abból sokkal több motivációt szerzel arra, hogy az észrevett hibáidat kijavítsd. A megfelelési kényszer ezen a ponton már annyira magas volt részemről Mester és az osztály- illetve évfolyamtársaim felé, hogy semmilyen motivációm nem maradt. Görcsös lettem, frusztrált és szorongó.

Másik oka a dühnek, amit éreztem, az a vizsga előtti utolsó nap. Utolsó nagy mutatás. Mindenki felkészül, próbálja a jelenet legjobb formáját hozni. Az én jelenetem is lemegy. Mester lehúzza, nagyon sok negatív kritikát kapunk. „Ezzel még foglalkozni kell, ez ebben a formában nem vizsgaképes.” Majd ott marad Kisfőnök, hogy segítsen. Kisfőnök leül és elkezdünk végigmenni a jeleneten. Kisfőnök belekérdez, instruál, szövegeket dobat ki, próbálja a színészeket helyzetbe hozni és nem feladatvégrehajtatni. S a jelenet elkezd élni és működni. Nem lesz jó, persze, vagy kiemelkedő, de mégis: él és létrejön. S ezeket a technikákat, ezeket a mondatokat és irányokat hallgatták el előlünk fél éven keresztül.

Állítom, hogy ha Kisfőnök vagy Mester valamikor az elején bejön, azzal a szándékkal, hogy segítsen, akkor egy sokkal jobb jelenet lehetett volna. De segítséget kérni nem szabadott behívni senkit, csak a kínlódást mutogatni, hátha nevetségessé teszi azokat valaki. Bekerültem az egyetemre, és a második félévben úgy éreztem, kirántották alólam a talajt, Valójában ezeket a dolgokat soha nem akarták nekünk megtanítani. Azt akarták, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk. Ebből viszont, részemről legalábbis biztosan nem egy öntanító folyamat jött létre, hanem csak annak a szorongása és feszültsége maradt, hogy sosem leszek elég jó ahhoz, hogy valaha megtanuljam ezt a szakmát rendesen. Mesternek még volt is ilyen mondata, hogy “inkább hagyjuk magukat kicsit szart dagasztani”.

Utólag azt érzem, hogy ha egy empatikusabb, elfogadóbb, egymás iránt nyitottabb, kevésbé egoista és sokkal segítőbb szándékú közegben lettem volna rendezőszakos, akkor nemcsak, hogy elvégeztem volna, de a teljes SZFE-s pályafutásom máshogy alakul. Állítom, hogy akkor HÖK-elnökség sem lett volna évekkel később (amit ekkor még nem is sejtettem, hogy egyszer megtörténik). Nagyon kellett ez a szorongással teli félév ahhoz, hogy észbe kapjak, hogy összeszedjem magam, hogy rájöjjek arra, hogy nekem szorgalommal kell kompenzálnom a hiányosságaimat, és nem a saját népszerűségem építésével. Mert persze eközben én ugyanúgy próbáltam korábban megszerzett kapcsolataimat építgetni, bevágódni az embereknél, megismerkedni régebbi vagy ismertebb arcokkal, feloldódni köztük – amellett, hogy éreztem, hogy változtatnom kell.

Erre a változtatásra hívták fel a figyelmemet a félévi beszélgetéskor is. Konkrétan azt mondták: „Ha így folytatja, el kell búcsúznunk egymástól! Egyértelműen Ön a leggyengébb láncszem”. Nem gondoltam, hogy emögött a mondat mögött határozottan az a döntés van, hogy nekem innen ha akarom, ha nem (és én nem akartam, de erről kicsit később), mennem kell majd fél év múlva. Én tényleg hittem abban, hogy szorgalomra sarkallni és motiválni akarnak. Nem gondoltam, hogy egy olyan közegbe kerültem, ahol a hibázni tudás nem erény, hanem billog.

A félév végi beszélgetésen megkérdezték azt is, hogy kivel dolgoznék szívesen a következő félévben a dramaturgok közül. Azt mondtam, hogy Allianc-szal, mert a másik jelenetben, amiben szereplőként vettem részt, nagyon élveztem a vele való közös munkát.

---

Mielőtt továbbmennék, néhány mondatot azért írok azokról a jelenetekről, amelyekben ebben a félévben volt szerencsém részt venni színészként.

Az egyik Münchausen jelenete volt. Nem volt mindig a helyzet magaslatán, a feladatok nagy többségét kifejezetten “megúszósra” vette. A jelenete összességében jól megírt volt, frappáns szövegek hangoztak el benne, nekem a szereposztással voltak problémáim. Kisgyereket kellett játszanom, amit önmagában nem éltem volna meg rosszul, ha nem éreztem volna magamat amúgy is lekezelve amiatt, mert fiatalabb, tapasztalatlanabb, éretlenebb voltam. Így viszont soha nem sikerült az ellenkezőjét bebizonyítanom ebben az évben, hiszen még játszáskor is ebbe a szerepbe lettem kényszerítve.

A másik jelenet Gondosé volt, ez már sokkal érdekesebb. Egy feszült, konfliktusoktól sem mentes próbafolyamat volt. Amit rekonstruálni tudok utólag, hogy nagyon nem volt jó érzés játszani: nem is teljesen értettem, hogy mit kellene játszanom, még a tér is furcsának és hevenyészettnek tűnt, sokszor éreztem magam kellemetlenül. Viszont, Alliance-ot itt ismertem meg közelebbről, akivel aztán a harmadik félévben egy kétségtelenül emlékezetes próbafolyamatot töltöttünk együtt, és egyike volt azon kevés embereknek, akik kicsit vissza tudták adni az önmagamba vetett hitemet.

Persze, ez a része a történetnek ismerősen fog zárulni. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy még egy félév telt el az eltanácsolásomig. De még ennek ellenére is, ennek a szaknak a legtanulságosabb féléve volt a következő – és ezek a tanulságos és néhol meglepően pozitív pillanatok nagy része Alliance-nak volt köszönhető. Talán a nevéből is ki lehet találni, hogy személyében egy valódi szövetségest találtam. Lehet, az is elég volt, hogy nem nézett le, nem akart engem mindenáron leuralni vagy lealázni, hanem kíváncsi volt rám. A kíváncsi emberek pedig azóta is képesek nekem hitet adni, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Ezt a félévet a sebeim feltépésével kezdtem, és azok nyalogatásával fejeztem be. A végén már mindenkire haragudtam. Haragudtam Mesterre, hogy milyen helyzetbe hozott, haragudtam Kisfőnökre, hogy asszisztál mindehhez, és bár korban közelebb volt hozzánk, soha nem kérte ki magának a bánásmódot. Haragudtam Fonákra, azt éreztem, cserben hagyott, haragudtam Bakafántosra, hogy csak azok számát növelte, akiktől eddig is csak lenézést kaptam. Haragudtam Tudálékosra, mert bár részben azért is kértem fel a jelenetben való szereplésre, mert bíztam benne, hogy talán így javul a viszonyunk, neki ez egyáltalán nem lett fontos: inkább csak folyton megakasztotta a próbákat, az elején még releváns kérdésekkel, utána viszont szándékosan akadályozott a munka végzésében, irreleváns dolgok miatt állította meg a próbát és vitatkozott, “csakazértsem” csinálta, amiket kértem tőle; a végén, mikor Kisfőnök bejött a próbára segíteni “rendet tenni”, Tudálékos volt az első, aki szemrebbenés nélkül elárult. Azt hittem, van benne annyi bajtársiasság, hogy legalább magának bevallja, hogy sokszor a sikeres alkotásnak épp ő volt az akadálya, nem pedig én vagy a bizonytalanságom. Persze, ez utóbbi sem segítette a folyamatot, ez biztos.

Én viszont tudtam, hogy mi az, aminek hátat akarok fordítani. Nem akarok több bizonytalanságot vagy határozatlanságot, nem akarom többé, hogy bárki azt érezze rajtam: lusta vagyok és nem dolgozom. Van egy nyaram összeszedni magam. A következő félévet végig fogom dolgozni, bebizonyítom, hogy van helyem itt – gondoltam.

Naívan azt hittem, nem született még döntés a sorsomról. Az évek során határozottan kiérlelt meggyőződésem, hogy engem azért vettek fel, hogy aztán ki tudjanak rúgni, ezzel igazolva a saját állításukat, miszerint “lesz rosta”. Én lettem, akin példát lehetett statuálni, hogy onnantól kezdve már tényleg senki ne bízhasson a másikban, csak magában. Persze, az is lehet, hogy ilyen rossz szándék egyáltalán nem volt mindemögött, de talán azért vagyok kénytelen még mindig összeesküvés-elméleteket gyártani erről a helyzetről, mert soha nem lett elmondva nekem, hogy pontosan ki és miért hozta meg azt a döntést, amit. Voltak előjelei, nem tagadom, sőt, ennek a félévnek a végén el is hangzott, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem, mert “határozatlan, szorongó és feszült” vagyok. Csak azt érdemes végiggondolni, hogy ha egy ilyen légkört teremtenek körénk, akkor utána ezt mennyire etikus számonkérni. Mintha az utcán sétálva leütném egy barátomat, majd másnap számonkérném rajta, hogy miért törte be a fejét.

De a kirúgásig még egy nagyon tanulságos félév telt el. Egy megterhelő tanév végén jött a nyár, ami új élmények kutatásával és az egyetemi tapasztalatok kielemzésével telt. Hiányzott, hogy legyen bárki ekkoriban, aki megért engem annyira, hogy minderről beszélni tudjak. Az elmagányosodás visszatérő probléma az egyetemen, és leggyakrabban nem is a korábban már említett bezártság okozza, de még csak nem is a folytonos teljesítménykényszer.

Hanem az elviselhetetlenül toxikus közeg, ami ráadásul – hiába az alapvetően elemző attitűdje, ami egyben talán az egyetlen, folyamatos elvárás a szakmai élet terén – nem képes az önreflexióra. Hiába ismeri fel adott esetben saját toxikusságát, változtatni nem képes rajta, mert ahhoz túlságosan öntelt és elfoglalt minden mással. Meg elhitetik, hogy ez amúgy normális. Meg csak ne pattogjon senki, mert bárkit kirúghatnak, ez a damoklészi kard mindig ott lesz a fejünk fölött. Ha valaki érezhetően rosszul érzi magát, ahhoz néha oda lehet menni megkérdezni, hogy hogy segíthetünk rajta. Valószínűleg sehogy, de egy ilyen gesztus akkor sem került volna semmibe.

Folytatása következik április 26-án, pénteken!

<— Második fejezet

Negyedik fejezet –>