Truccot lehetett irigyelni. Voltak elképzelései arról, hogy hogy lehet egy jelenetet jól megcsinálni, volt egy nagyon különleges esztétikai érzéke, közben meg volt benne annyi cinizmus, hogy elviselje azokat a mondatokat, amikre sokan mások mai napig traumatizálóként emlékszünk. Ami azért is érdekes, mert közben meg voltak olyan napok, amikor nagyon empatikus tudott lenni. Ezért is írtam róla korábban, hogy a viszonyunk kettős: én valahol mindig felnéztem rá, közben meg tudtam, hogy annyira akaratos tud lenni, és sokszor annyira az ego működteti, hogy nehéz vele egyről a kettőre jutni. Ha nem értettél egyet vele valamiben, az nagyon megnehezítette a viszonyt köztetek. Ha egyetértettél, az jól tudott jönni, mert volt annyira határozott és akaratos, hogy a nap végén neki lett igaza, olyankor az ember a “győztes oldalon” állónak hihette magát. Trucc ellen nehéz volt csatát nyerni, nem is nagyon tudok olyat, amikor ez sikerült volna. Ha a fejébe vett valamit, azt mindenen keresztülvitte. Ugyanakkor ott volt a másik énje. Annak ellenére, hogy sokszor éreztem azt, hogy meglepően empatikus és belátó, néha egy kőbunkó tudott lenni, aki az emberen röhög és nem pedig vele. Két olyan élményem van Truccal, ami megvilágítja a teljes viszonyunk kettősségét: valamikor, még az első félév környékén egyik este teljesen magamba zuhantam: azt éreztem, nem működik semmi, nincs haszna a jelenlétemnek a világban. Lefeküdtem a kollégiumban a földre, megpróbáltam kicsit magamba nézni, kényelmesen elfeküdni és meditálni azon, hogy mit csináljak és kihez fordulhatnék. Nem telt el fél óra, Trucc bejött, felkapcsolta a villanyt, meglátott – és nagyon megijedt, amit egyáltalán nem vártam tőle. Felsegített a padlóról (és ennek nagyon szép kettős jelentése van), és elvitt engem sörözni. Kiszakadtunk az egyetemről, azt mondta, ez jót fog tenni és igaza lett. A másik történet: a kétségeimről próbálok meg beszélni vele, lepattint, mondván, ne beszéljek butaságokat. Egyszerre épített egy falat maga köré, és közben ütött néha lyukat rajta, hogy az ember kicsit átlásson.
Varázslónő egyszerre tudott nagyon katyvaszosan fogalmazni, amit sokszor nehéz volt követni, és közben volt egy nagyon egyenes és határozott értékrendje. Tudtuk, hogy ő inkább a színpadon érezte jól magát és nem rendezőként, de ebből soha senki nem csinált ügyet. Előző félévben, Münchausen jeleneténél játszotta az anyámat – nagyon ellentmondásos volt az egész próbafolyamat, kerestük benne a helyünket mindannyian, néha azt éreztem, hogy nagyon jól összekovácsolódtunk, néha meg érezhetően sok volt neki a bénaságom. Nem hibáztatom érte, valóban hajlamos voltam bénázni, nem éreztem magam komfortosan színpadon – korábban nem okozott ez gondot, de valahogy egyetemi szinten már messze nem éreztem azt a felhőtlen játékkedvet, amit korábban mindig. Úgy éreztem, az egyetem falai között egészen más tétje van a színpadi játéknak. Varázslónő egyszerre próbált meg kemény és gyengéd lenni, ami egy nagyon furcsa kombináció volt. Úgy éreztem, sokszor egyszerűen csak nem értem meg a gondolatmenetét, ezért nem találom vele a közös hangot, de különösebb konfliktusunk nincs.
Lélekkel a viszonyom egyszerre tudott semleges lenni az egyetemi évek alatt, miközben mindig éreztem valami furcsa testvériességet kettőnk között. Volt valami olyan az aurájában, amitől meg tudtam nyugodni. Vele olyan emlékeim vannak, amikben ellentmond Mesternek, pengeéles logikával és érvekkel bizonyítja a saját igazát. Egyedüliként merészkedett mindannyiunknál messzebbre a kérdésben – azt a hibát bizonyosan elkövettem, hogy nem álltam egyértelműen mellé ezeknél az eseteknél. Szünetben persze, talán mondtam neki, de ott és akkor, ezekben a helyzetekben mindenki magáért küzdött. Nem volt köztünk ilyen értelemben szolidaritás. Talán utólag azt sajnálom legjobban, hogy folyton szövetségest kerestem, ahelyett, hogy Lélekkel létrehoztuk volna ezt a szövetséget. Persze, azt nem tudom, ő nyitott volt-e rá. Meg aztán, ki tudja, mit jelent egy ilyen szövetség – ennek utólag sokkal nagyobb jelentősége van, mint akkor. Akkor tényleg mindenki a saját egocsatáit vívta.
Alter volt a legidősebb köztünk, Mester még cukkolta is ezzel: “nem érzi magát öregasszonynak a sok pisis között?” Persze, ezt viccnek szánta, gondolhattuk, de – miután minden kérdésnek tétje és súlya van – talán a legárulkodóbb mind közül. Még egy viccben is valahogy belerúg az emberekbe. Alter egy útkereső ember volt, ez érezhető is volt rajta, emiatt viszont nagyon jó esztétikájú és vizualitású jeleneteket hozott létre. Kutatott, próbálkozott, és bár nem mindig volt a helyzet magaslatán, messze a legstabilabb volt közülünk. Nemcsak értékrendjében, de kvalitásaiban is: jól bánt az emberekkel, jól vezette őket, jó volt a társaságában lenni, emellett viszont nagyon alázatos is tudott lenni, ha munkáról volt szó. Pont ezért volt megdöbbentő számomra akkor, hogy a némaság taktikáját választotta. Volt, hogy a mesterségórákon hetekig nem beszélt, nem szólt hozzá a többiek anyagához, csak figyelte őket. Ugyanakkor, az egyetlen ember volt, akin folyamatosan azt éreztem, figyel rám és arra, hogy ne menjek tönkre teljesen. Adott nekem pozitív visszajelzést olyankor is, amikor nem érdemeltem meg, de látta rajtam, hogy kezdek összeomlani. Azt hiszem, jó szeme volt az ilyesmire.
Müchausen nagyon szimpatikus volt az elején: egy bohém srác, aki folyton mezítláb jár, hadar valamit anyatermészetről meg tudatosságról, és közben néha meglepő referenciái vannak, amiből kiderül, hogy egyébként egy művelt ember. Sokat látottnak tűnt, aki tényleg megélt már hullámhegyeket és völgyeket is élete során, és kész ezt a tapasztalatot a színház nyelvén is elmesélni. Hamar kiderült, hogy minden mondatára jut legalább kettő másik, aminek nincs sok értelme. Lassan a bohémságból is inkább csak valami furcsa elvarázsoltság maradt. Nehezen felejtettem el neki az első félév előtti nyári élményt, szóval megtartottam tőle a pár lépés távolságot, ugyanakkor tudtam azt is, hogy hasonlóan kezeli őt Mester és Kisfőnök, mint engem. Ebben az volt számomra a megkérdőjelezhető, hogy teljesen más személyiség voltam. Münchausen sokszor próbálta meg a saját hiányosságait azzal a ténnyel kompenzálni, hogy ő a legidősebb férfi az osztályban, ezzel pedig folyamatosan egyfajta világlátottságot demonstrált. Annyiban tudtam vele empatizálni, hogy a blöffjeimmel (mikor nagyon akartam valamit mondani csak azért, hogy megszólaljak és ezzel a saját alkalmasságomat bizonyítsam), én is legalább annyiszor buktam le, mint ő.
Gondos nekem egy bizonyítéka annak, hogy nem mindig jön jól, ha az ember valakit ismer korábbról. Egy alomból jöttünk, hiszen ugyanabba a színjátszó iskolába- és táborba jártunk, sőt néhány évvel korábban még egy csoportban is volt szerencsénk dolgozni. Több szempontból nagyon örültem ennek az elején: tudtam, hogy van, akire számíthatok, akivel tényleg egy nagyon közeli viszonyt tudok kialakítani, akinek nem a nulláról kell bemutatkoznom. Ám időközben rá kellett jönnöm, hogy ennek az ismeretségnek tulajdonképpen az égvilágon semmilyen előnye nincs rám nézve. Gondossal nem volt különösebben rossz, nem emlékszem rá úgy, hogy sok konfliktusunk lett volna, ugyanakkor viszont csalódnom kellett a korábbi feltevésemben. Az osztálytársi viszonyunkra a korábbi közös élményeink semmilyen hatással nem voltak. Sőt, sokszor még meztelenebbnek éreztem magam előtte, mint a többiek előtt, hiszen ő látott engem teljesen másmilyen helyzetben is: látott már felszabadultnak, tudott rólam sok olyan történetet, amit egy tábori szituációban elmeséltem, tudta, hogy mennyire más vagyok az egyetemen mutatott énemhez képest. Ez a többlettudás – bár soha nem használta ellenem – megijesztett engem. Aztán második félévben dolgoztunk együtt az életjelenetén – ez a közös munka arra volt jó, hogy a benne szereplőkkel lett egy nagyon közeli viszonyunk egymással, ugyanakkor a vele való kapcsolatomat nem befolyásolta. Ma már azt érzem, mintha az agyunk törölte volna a tényt, hogy valaha is osztálytársak voltunk: ha véletlenül összefutunk egymással, már-már kínosan kerüljük, hogy erről bármilyen módon szó essen.
Végül Tudálékos. A legnagyobb talány és a legnagyobb csalódás számomra. Bár leírtam a többiekről is egy-két negatív jelzőt, érzékeltetve, hogy senkivel nem volt felhőtlen a viszonyom, ha van valaki, akire a mai napig fájdalommal gondolok vissza, az Tudálékos. Senki nem árult el engem az osztályból, csak ő. Senki nem játszott velem kettős játékot, csak ő. Senki nem érezte feladatának az intelligenciájából vagy egójából adódó felsőbbrendűségi érzetét kommunikálni felém, csak ő. A legrosszabb embertípus azt hiszem, pont az, aki kívülről a legártatlanabbnak látszik: jófejnek tűnik, alapvetően jó viszonyt képes kialakítani szinte bárkivel, kivív magának némi megbecsülést is – mindezek mellett viszont átgázol azokon, akik az útjába állnak, és lenéz mindenkit, akin csak egy kicsit is a gyengeség jeleit véli felfedezni. Aljas, mert mindeközben egyfolytában elhiteti az emberrel, hogy empatikus, hogy meghallgatja őt, és ha ketten vagytok, képes nagyon nyitott lenni. Ha azonban még egy ember beérkezik a képbe, még ha egy pillanattal korábban a kedves arcát mutatta is, rögtön az egója lép előtérbe. Hosszan tévesztett meg engem, mert annyira jóba akartam lenni valakivel, annyira hinni akartam, hogy az osztályon belül lehet valakivel igazán jó viszonyom, hogy újra és újra hittem benne, hogy ez az ember ő lesz. Ilyenkor megpróbáltam feltárni előtte, hogy miért érzem magam rosszul, vagy hogy milyen önértékelési problémáim vannak – az egyik pillanatban figyelmesen hallgatott, de mikor valaki más is felbukkant, egyből a szemeit kezdte el forgatni, vagy kiparodizálni, amit mondok, vagy más eszközzel bagatellizálni a mondataimat. Talán ő az egyetlen olyan ember, akivel még az egyetemfoglalás alatt sem tudott a viszonyom megváltozni. Éllovasa volt annak a körnek, akik ugyanazt a bizonytalan, határozatlan, érzelemtől fűtött, gyenge embert látták bennem akkor is, amikor minden egyes nap rácáfoltam erre, néha magamat is meglepve. Egy különbség van az akkori és a mostani hozzá való viszonyulásom között: ma már nem hiszem el neki egy szavát sem.
A harmadik félév több szempontból izgalmasan indult. Egyrészt, a látványtervezés-tanárunk kibulizta, hogy októberben elvihessen minket a velencei Biennáléra – óriási dolognak éltem meg, hogy osztálykirándulni fogunk az olasz városba, ahol a világ minden országából érkező képzőművészeti pavilonokat nézünk. A levegőváltozást egyébként is pozitívan éltem meg, azt gondoltam, az osztályközösségnek is jót fog tenni egy kis kiszakadás.
A másik, hogy még nyár végén bekapcsolódtunk a TEXTÚRA 2017 programjába. A Magyar Nemzeti Galéria kiválaszt tizet a saját műtárgyai közül, amikhez kortárs szerzőkkel írat monológokat, ezeket pedig Mester és Kisfőnök mellett mi fogjuk megrendezni. Kiszakadunk az egyetem teréből, és lesz lehetőségünk profi színészekkel dolgozni. Nagy dolognak és nagy feladatnak éltem meg ezt, hajtott a bizonyítási vágy: tudtam, hogy Mester minden lépésemet figyelni fogja az előző év lesújtó véleménye után.
A Textúra alatt fel tudtam szabadulni. Nagyon rég éreztem magam annyira jól, mint akkor. Volt lehetőségem megmutatni magam és külsős emberrel dolgozni, és bár a szöveggel elakadtam, kaptam segítséget az egész produkció dramaturgjától – átlendített a holtpontomon. Jó volt látni, hogy végre hisznek bennem, és a munka sem lett katasztrofális. Mesternek persze nem tetszett, de utólag megtudtam, hogy eddigre már rég eldöntötte, hogy bármi történjék is, a félév végén meg fog válni tőlem.
A velencei pár nap mindenkinek jót tett. Kiszakadtunk a megszokott közegünkből, és valami igazán egyedi élményt tudtunk átélni. Tudtam, hogy nekem vannak hiányosságaim a (kortárs) képzőművészetet illetően, így nagyon nyitottan mentem körbe és néztem végig a pavilonokat. Egyik este az osztálytársaim elmentek sétálni és iszogatni – nem mentem velük. Tudtam, hogy jobb, ha kicsit egyedül maradok, és nem is bántam meg ezt a döntésemet. Egyedül ülni a velencei szállásunk teraszán, és pár óráig nem gondolni semmire, ami az egyetemmel kapcsolatos – ez valami olyan adomány volt, aminek nagyon örültem, hogy ki tudom használni.
Alig pár napja voltunk Velencében, mikor jött a hír Marton László ügyéről. Lefagytunk. Az idill egy pillanatra elszállt. A felettünk járó évfolyam az ő osztályába járt, jóban is voltunk velük, így tudtuk, hogy valami nagyon nyomasztó dolog készülődik otthon. Kaptunk is egy levelet, hogy az évfolyamtárs dramaturg osztályunk kezdeményezésére hallgatói fórum lesz az Ódryn, mire hazaérünk.
Hazaérve el is mentünk páran a fórumra. Egyszerre volt lincshangulat és értetlenség. Az akkori HÖK-elnök Plüssmackó volt – a gólyatábor óta ritkán találkoztunk. Megviseltnek látszott, érezhetően nagyon lelkére vette az ügyet. A hallgatók beszélni akartak egymással és az egész esetről: mi lesz most? Mit jelent ez az egész? Hogy értelmezzük a #metoo-t, mikortól számít valami határátlépésnek? Rengeteg kérdésünk volt ekkor, és elég sokan is voltunk az Ódryn, érezhetően megmozgatta az embereket az eset, lettek kérdéseik és véleményük.
Akkor még nem sejtettem, hogy a hallgatói fórum és az Ódry Színpad évek múlva mekkora jelentőséggel fog bírni. Ha krízis van, lehet használni az egyetemet arra, amire való: eszmecserére, közös gondolkodásra, kapcsolatépítésre, vélemények becsatornázására. Plüssmackó nagyon nyitottnak tűnt a problémáinkra. Valami elindult ekkor, csak még nem tudtuk, hogy mi.
Én azt szűrtem le, hogy probléma esetén mégiscsak létezik az a bizalmi kör, amire ekkor már egy éve hiába vártam. Felbuzdulva a bizalomérzeten, amit a fórumon megtapasztaltam, Nagy bajok a kis egyetemmel címmel levelet írtam, Plüssmackónak címezve. Minden addigi fájdalmamat leírtam, ami az egyetemen ért, mindkét eddigi félév tanulságait és nehézségeit. Tudtam, hogy valószínűleg nem tud erre megoldást nyújtani, de jól esett végre kiadni magamból. Plüssmackó nagyon megértőnek bizonyult. Bár segíteni nem tudott, mégis azt éreztem, valaki végre megérti mindazt, ami kavarog bennem.
Népmesék.
Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a szüleim, és én is sokat olvastam esténként az öcsémnek, így mikor megtudtam, hogy a félév témája meseadaptáció lesz, megörültem. Már az előző tanév végén elhatároztam, hogy ettől a szemesztertől kezdve minden nagyon más lesz. Volt is okom az örömre, hiszen Mester meghallgatta a kérésemet: Alliance lesz a dramaturg, akivel dolgozni fogok.
Minden a lehető legjobban alakult. Alliance és én hosszú estéket töltöttünk együtt, anyagot keresve és beszélgetve. Megtudtam róla, hogy neki is vannak szorongásai az egyetemen belül, neki is vannak kétségei és dilemmái. Nem gondoltam őt gyengének, ahogy engem sokan annak gondoltak a hiányosságaim beismerésekor. Ez motivált, hiszen tudtam, hogy lehet máshogy is. Mintha az egész félévem eddig a pontig erről szólt volna: “lehet máshogy is”.
Alliance és én végül egy magyar népmese mellett tettük le a voksunkat: a Szegényember és a Halál. Sajnos nekik az osztályukkal sok dolguk volt novemberig, így a szövegkönyvet a kettőnk ötleteiből egyedül kezdtem el fejleszteni. Rengeteget dolgoztam. Ebben a félévben ráadásul már heti négy óránk volt Mesterrel az eddigi heti kettő helyett (a másik két óráját előző félévben Prominens kapta, vagy éppen Ugribugri). Hétfőn felolvastam a szöveget, ahogy álltam vele. Mindenki hozzászólt, Mester is. Szerdán hoztam az új verziót. Hozzászóltak. Péntekre továbbfejlesztettem. Hetekig zajlott ez így, hogy minden órán, amikor lehetőségem volt, új verziót hoztam. Volt osztálytársam, aki nem haladt ennyire jól. Én viszont akartam bizonyítani, hogy tudok szorgalmas lenni. Addig ment ez így, míg egyszercsak váratlanul Mester azt mondta: “ezzel a változattal már el lehet kezdeni próbálni”. Nem dicsérte, nem húzta túl a dolgot, mégis, nekem ez felért egy aranyéremmel. Végre győztesnek érezhettem magam, még ha csak rövid időre is.
Mivel ettől a félévtől már dolgozhattunk külsős színészekkel is (elsősorban a párhuzamos évfolyamból), így tudtam, hogy nagy csata lesz értük, az idő- és a terembeosztás sokmindent meg fog határozni. Végül Alliance nem tudott ott lenni azon az estén, amikor a színészeket osztottuk le egymás között. Mint valami húspiac, licitáltunk, mindenkinek megvoltak a maga elképzelései és ragaszkodásai. Tudtuk, hogy egy színész maximum két projektben fog tudni szerepelni az időbeosztás szűkössége miatt. Végül kis kompromisszummal, de bevállaltam, hogy két emberrel fogunk dolgozni. Egyből láttam az előnyeit: több feladat jut a színészeknek, közben pedig talán egyszerűbb lesz őket egymással is egyeztetni. Örültem, hogy látszólag minden sínen van.
Tégla és Liliom lett a két színész, akikkel elkezdtünk dolgozni. Nagyon jól esett a jelenlétük, két nagyon eltérő alkatú, de kíváncsi és nagyon kreatív ember. Kíváncsi voltam rájuk és nagyon vártam a munkakezdést. Megvolt életem első igazi olvasópróbája. Próbáltam nagyon felkészülni és erre buzdítottam Alliance-t is. Azt gondoltam, minden adott egy jó munkához. Tudtuk, hogy nincs túl sok időnk, alig egy hónap alatt színpadra kell rakni a népmeséket, de azt éreztem, nem állíthat meg senki és semmi.
Alliance nagyon jó hatással volt rám. Egy valódi munkatársam volt, akivel éreztem, hogy nyert ügyem van. Nyitott volt, empatikus, segítőkész és mindig ott volt, amikor kellett. Utólag abban is biztos vagyok, hogy a színészek nem szerettek velem dolgozni, de az ebből adódó konfliktusokat is valahogy jól tudtuk kezelni, és ebben neki is oroszlánrésze volt. Hálát éreztem. Tudtam, hogy ha ebből egy jó jelenet lesz, az kettőnk közös munkájából lesz jó – ha valamiért rossz lesz, az hiába rajtam múlik, őt ugyanúgy meg fogja viselni. Ez egyrészt felelősséget rakott rám, másrészt viszont felszabadított, mert tudtam, hogy van kire számítanom. Meghívtam két zenésztársamat is, hogy vegyenek részt az előadásban. Küzdöttem a műszakkal, hogy legyen díszletünk. Azt érzem, hogy mindent megtettem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, a megírt szövegből és a munkatársaimból is.
Persze, régi barátaim, Kétség és Határozatlanság is ott ültek a próbafolyamat alatt, a lehető legrosszabb pillanatokban pedig bele is szóltak a munkába. A színészeknek elkezdtek megválaszolhatatlannak érzett kérdéseik lenni, technikailag nem álltunk jól, sokszor kétségbe estem, hogy nem működik az anyag – mégis, azt éreztem, hogy ha ez most itt egy hiba, akkor abban végre nem leszek magamra hagyva, még ha enyém is a fő felelősség (ahogy azt Mester érzékeltette velünk).
Mester a próbák alatt hagyott minket – saját elmondása szerint – “szart dagasztani”. Időnként bejött, belenézett a próbába, aztán értékelt. Az első ilyen értékelés nagyon letörte a lelkesedésemet. Mintha semmi sem működött volna. Az értékelést természetesen mindenki végighallgatta, így végignézhették, ahogy kezdek összeomlani. Minden működött, amíg Mester be nem tette a lábát, közben meg tudtam, hogy a nap végén leginkább neki akarok megfelelni, így nem tudom és nem is akarom azt mondani, hogy ne jöjjön be a próbákra. De Alliance hitt bennem, még akkor is, amikor mindenki más a próbán lemondott rólam. Megcsináltak mindent, mert profi volt a hozzáállásuk, de én már messze nem voltam annyira lelkes vagy felkészült, mint addig. Volt egy próba, ahol Tégla feltett nekem egy eldöntendő kérdést – kétféle verziót mutatott egy szövegrészre, hogy csinálja? Én meg csak ültem bambán. Végül válaszoltam rá valamit. Alliance feddőn visszakérdezett: “értetted a kérdést?” Lebuktam előtte, nem maradhatott titokban, hogy fejben teljesen máshol jártam. Valamit hebegtem, aztán visszakérdeztem újra, végül döntést hoztam. Megijedtem, hogy ennyire látszik rajtam, hogy nem figyelek, és közben ezt nem vallom be. Megpróbáltam felülviselkedni, de közben tényleg ijesztő volt, hogy ennyire könnyen le tudok bukni. Nem ismertem fel azt, hogy nem kell, hogy mindig legyenek válaszaim. Hogy a bizonytalanság belefér, és elbambulni is lehet, ha nem tagadom le. Eddigre már annyira a hibátlanság igénye volt bennem, hogy nem tudtam szembenézni a saját sebezhetőségemmel. Alliance viszont átlátott rajtam, a legjobb értelemben. Olyan társam volt ebben a folyamatban, hogy kívánni se tudtam volna jobbat.
A vizsgánkat, hosszára és a terembeosztásra való tekintettel két részre osztották. Négyen fogunk az egyik, négyen a másik nap vizsgázni. Én a második napi csoportban voltam. Örültem, hogy még az első napi vizsgák után lesz alkalmunk még egyet próbálni.
Tudtam, hogy Liliom és Tégla nem bíznak bennem, de azt is tudtam, hogy nem fognak elárulni. Tudtam, hogy Alliance is végig mellettem lesz. Tudtam, hogy még ha nem is működik minden, messze sokkal tanulságosabb és felemelőbb volt ez a próbafolyamat, mint bármelyik korábbi. Este Mester és Kisfőnök megnézte az utolsó próbánkat. Mester szinte őrjöngött, nagyon lehúzta. Aztán otthagyott minket. Tudtam, hogy most nekem kell energiát és lelkesedést öntenem mindenkibe. Beszéltem nekik arról, hogy csináljuk végig, úgy, ahogy megbeszéltük. Nem változtatunk már, értelme sincs és higgyünk egymásban annyira, hogy úgy lesz jó, ahogy eddig volt. Aznap este Münchausen jelenetét nézték utoljára. Hidegzuhanyként ért a hír, hogy nem engedik vizsgázni. Mester szerint “nem készültek el”. Így csak hárman fogunk a második napon vizsgázni.
Lement a vizsga. Sokminden nem működött, sokminden viszont nagyon is. Reggel persze lementünk még egyszer az egészen, néhány utolsó korrekciót még mondtam. Alliance mellettem csinálta végig az egészet. Mikor mindegyik vizsgának vége lett, néhányan a termünkben maradtunk. Én takarítottam, díszletet pakoltam, a mechanikus munka lefoglalta a zakatoló agyamat. Éreztem valami feszültséget a levegőben, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért.
Mester és Kisfőnök akar beszélni az osztállyal, először azonban Münchausennel és velem, külön. Magam elé engedtem Münchausent, kimentem dohányozni a gangra. Lepergett előttem az egész próbafolyamat. Azt gondoltam, arról fogunk beszélgetni – hogy kiemelik, hogy mennyit fejlődtem az előző félév óta, hogy látják rajtam a szorgalmat és hogy akarom csinálni. Azt gondoltam, arról fogunk beszélni, hogy milyen jó munkát végeztem Alliance-szal, bebizonyítva, hogyha olyan ember van mellettem, akivel szeretek dolgozni, akkor képes vagyok funkcionálni, függetlenül a végeredménytől. Münchausen már nem volt bent, mikor szóltak, hogy jöhetek. Mester nem nézett a szemembe, Kisfőnök is lesütött szemmel ült mellette. Közölték velem, hogy “nem találom a hangot az osztálytársaimmal”, “nem vagyok elég jó”, “már a szövegkönyv, amivel dolgozni kezdtünk is borzasztó volt”, és hogy a “teljes tanári kar támogatta abban a döntésben”, hogy “holnap már nem kell bejönnöm”, itt a vége. Hidegzuhany.
Mondani se tudtam semmit. Sírni kezdtem. Minden feszültség elindult kifelé, ami addig bennem volt. Nem hagyták, hogy érveljek vagy mondjak bármit. Ők ezt már eldöntötték, érezhetően már jóval korábban. Két sírás között annyit bírtam kinyögni, hogy szeretnék elköszönni a többiektől. Mesteren látszott, hogy semmi kedve nincs ehhez, de nem tudta megtiltani.
Kimentem a gangra megint, hogy ne lásson senki. Az osztály, kivéve Münchausen és én, bement a terembe. Kisfőnök kiszólt, hogy menjek be. Mester érzelemmentes arccal csak annyit mondott: “mondani akar nektek valamit”. Taknyom-nyálam egybefolyt, egy szavamat se lehetett érteni. Elnyökögtem annyit, hogy örültem, hogy megismertem őket, és hogy akkor ez nekem ennyi. Semmit nem tudtam az arcukról leolvasni. Nem mondtak és nem reagáltak semmit. Egyedül Alter arcán láttam abban a pillanatban átszaladni valamilyen együttérzést. De lehet, a könnyeimtől nem láttam a többieket. Tudálékoson látszott, hogy unja az egészet, Trucc nem tud mit kezdeni a helyzettel, Gondos és Varázslónő maguk elé merednek, Lélek arcán látszott némi dühös rándulás, de ez a düh érezhetően nem nekem szólt. Legszívesebben megöleltem volna őket, de erre már nem volt lehetőség. Különben is, az túl giccses. Meg Mester idegrendszerének így is sok volt az érzelem.
Kiléptem a teremből és összeomlottam. Münchausent kerestem. Neki is azt mondták, vége. Hát, akkor, most már nincsenek is olyan sokan, hiszen nyolcunkat egészen eddig ezzel fenyegették. Nem tehetek róla, az első gondolatom az volt, hogy én legalább megmutathattam a vizsgámat. A második, hogy vajon lesz-e következő, akit eltanácsolnak, és ha igen, akkor ki, mikor és miért. Csak ezután tudtam együttérzően veregetni Münchausen vállát.
Aznap este buli volt a büfében. Érthető, hiszen mindenki ki akarta fújni a gőzt a több hétnyi megfeszített munka után. Nem mertem bemenni közéjük. Leültem a büfé előtt a lépcsőre. Alliance számát tárcsáztam, aki hamar meg is jelent. Azt akartam, hogy tőlem hallja először, de persze eddigre már híre ment annak, hogy kettőnket is kicsaptak. Minden tiszteletem Alliance-é, aki félretette a saját ünneplését, és tisztességesen elbúcsúzott tőlem. Őszintén hittem abban, hogy volt akkora hatásom másokra, hogy ők is el fognak köszönni. Nem tették. Nem hibáztatom őket érte: ünnepeltek, hogy túlélték.
Még egy beszédvizsgánk volt hátra a félévben, ami két héttel a mesterségvizsgánk után volt. Napokig csak fetrengtem otthon és nem tudtam eldönteni, hogy megcsináljam-e. Minek? Tisztességből? Mit számít az ezek után?
Aztán úgy éreztem, legyen az utolsó egyetemi élményem valami pozitív dolog. Hogy a közösség tagjaként távozom. A mesterségvizsga másnapján bementem a terembe és kipakoltam szekrényem szegényes tartalmát. Aztán bementem az utolsó pár beszéd-próbára. Megcsináltam a vizsgát, és ahogy jöttem, úgy távoztam a helyszínről. Nem akartam több időt Mester és a többiek közelében tölteni.
A következő napokban elég sokan írtak és hívtak. Az egyik tanárom, aki abban a félévben négyest adott, azt mondta, ő egyáltalán nem ért egyet a döntéssel, neki nem volt rám soha panasza, de nem akarja, hogy rossz érzéssel váljunk el egymástól, szóval átjavította a négyesemet ötösre. Volt, aki értetlenül, döbbenten telefonált. Volt, aki nem keresett, persze, de a “teljes tanári kar” támogatását nem éreztem valósnak ezek után a beszélgetések után.
Egyedül a dac erősödött meg bennem: azt mondták nekem, hogy távoznom kell, de én nem akarok elmenni erről az egyetemről. Szeretek itt lenni, ezek között a falak közt, kezdem megtalálni a helyemet, és nem zártam annyira rossz félévet. Elolvastam az egyetemi szabályzatot, és megtaláltam benne, amit kerestem: hogy milyen feltétellel lehet valakit kirúgni az egyetemről. Ha nem teljesítem a kötelezettségeimet – amit viszont teljesítettem, hiszen minden jegyem megvolt, minden órán és vizsgán részt vettem. Ha magatartási probléma van velem – ez a helyzet egyáltalán nem állt fent, nem volt rám panasz. Ha nem kezdem el az adott szemeszterben a tanulmányaimat – erről sincs szó, hiszen elkezdtem és be is fejeztem a félévet.
A kirúgásom adminisztrációja úgy zajlott, hogy megkértek arra, hogy írjak egy papírt, miszerint önként távozni szeretnék az egyetemről. Azt mondtam, én nem akarok ilyen papírt aláírni, hiszen nem felelne meg a valóságnak. Írtam tehát egy levelet Aludttejnek, aki a rektor volt akkoriban. Érezhetően nem értették a helyzetemet. Bárkivel beszéltem a Tanulmányi Osztályról vagy Aludttej hivatalából, olyanokat mondtak, hogy “kicsi ez a szakma, itt minden kiderül, ne balhézzak ilyeneken” meg hogy “ha ezt nem írja alá, az ott marad, mint egy fekete pont, egy lenyomat, talán soha nem fogják önt még egyszer felvenni ide, ha jelentkezne”. Eszem ágában sincs jelentkezni újra, hiszen ide járok – gondoltam, és ennek hangot is adtam. Megpróbáltam minden követ megmozgatni és kideríteni, vajon meddig terjed az osztályfőnöki autonómia? Felülírhatja az egyetem szigorú szabályzatát? Tényleg csak úgy tanácsolhatnak el szabályosan, ha én bevállalom, hogy önként távozom, akkor is, ha eszemben sincs ilyesmit csinálni?
Aludttej a válaszában beidézte azokat a szabályokat, amiket én is írtam neki a levelemben. Hiába írtam le neki, hogy ezek egyike sem érvényes rám. Úgy éreztem, kellemetlen helyzetbe hoztam, hiszen ilyennel még nem találkozott sem ő, sem az egyetem. Nincs mit vesztenem, gondoltam. Ha ki akarnak rúgni, akkor ne legyen annyira könnyű dolguk. Nincs miről beszélnem Mesterrel, hiszen ő kinyilvánította az akaratát. Nekem az egyetemmel van beszélnivalóm, hiszen ott nincs lehetőség érzelmek nélkül és egyértelműen kimondani valamit, kötik őket a saját szabályaik. A szemébe akartam nézni valakinek, mielőtt felállok innen, és elmondani, hogy mennyire fáj, ami történik velem. Aztán továbblépni és elfelejteni az elmúlt másfél évet. Mert persze, decemberben kell kirúgni valakit, amikor esélye sincs másik egyetemre felvételizni. Tudtam, hogy életem egyik legpokolibb fél éve következik, bárhogy is alakul az ügyem.
Mert egy Csernai Misitől nem olyan egyszerű megszabadulni.
Akkor még sejtésem se volt, hogy ez a kijelentés később mennyire más értelmet fog nyerni.
Folytatása következik május 3-án, pénteken!
Csernai Mihály 
3 gondolat “Egy bukás története” bejegyzéshez