Szeptemberben megtudtam, hogy édesapám beteg. Rák. Nem tudtuk a családdal, hogy mennyi ideje van hátra. Folyton fenyegetve éreztem magam, hogy minden találkozásunk az utolsó lehet. Sokat jártam hozzá: ha végeztem az egyetemen, az első utam általában hozzá vezetett. Sokat beszélgettünk, kíváncsi volt, hogy mi történik velem az új szakon. Örültem, hogy bizonyos szempontból normalizálódik a helyzet. Újra egyetemista vagyok. Bár megint szorongok folyton, ezúttal nem az egyetem miatt. Vagy legalábbis egy ponton túl az egyetem miatt már nem.
A drámainstruktor szak első féléve a megnyugvásról szólt. Minden bokorban a vetélytársakat kerestem, fűtött a versenyszellem, féltem, hogy mi lesz, ha megint el kell hagynom az egyetemet – miközben semmi ilyen típusú veszély nem fenyegetett. Tudtam, hogy megvan az az egy-két ember, akivel szívesen dolgozom az osztályon belül, akikkel egyfajta bizalmi viszony köt össze: sikerült néhány ilyen embert szereznem magam köré. Közben voltak rigolyáim is: például nem szerettem, ha egy órának vége lett este hat óra körül, és az emberek már két perccel hat után sóhajtoztak, ha még mindig ott voltunk. Ahhoz voltam szokva, hogy még hajnalig maradunk agyalni, dolgozni, beszélgetni. Amit még nagyon belém nevelt a rendezőszak és az ottani légkör, hogy késni egyszerűen felkészületlenségre vagy éppen az érdektelenségre vall. Mára már tudom, hogy ez nem feltétlenül van így, sokszor alkati kérdés – mégis, én mindig ki voltam akadva, ha valaki késett vagy ha azt éreztem rajta, hogy nem tesz bele annyit, mint mások. Éles konfliktusaim voltak ebből.
Faternél főleg ismerkedős óráink voltak az elején: legyünk egy közösség, tudjunk együtt dolgozni. Volt egy feladat, amire nagyon emlékszem: „használati utasítás magamhoz”. Itt azt a két-három dolgot kellett felsorolni, ami kimondottan zavar, vagy ami rigolyám, amire szeretném, hogy a többiek figyeljenek. Percekig soroltam a sajátjaimat, úgy, hogy észre se vettem. Megijedtem magamtól. Nem gondoltam magamat ennyire rigolyás embernek. Féltem attól, hogy kompromisszumképtelennek fogok tűnni a többiek szemében, vagy hogy én magam szűkítem a saját lehetőségeimet. Mikor azt éreztem valakin, hogy nem dolgozik annyit, amennyit kellene, kiakadtam. Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy ezer oka lehet annak, ha valaki nem úgy teljesít, ahogy szerintem kellene. Azt is tudtam, hogy van valamennyi előnyöm a többiekhez képest abból adódóan, hogy már jártam ide korábban. Megpróbáltam ezt nem kihasználni, de néha úgy éreztem, nagyobb előny, mint gondolnám: otthonosan mozogtam a büfében, hamar szót tudtam érteni az általam már korábban ismert felsőbbévesekkel – persze, ezek olyan előnyök, amik nem feltétlenül tudnak minden helyzetben érvényesülni, ezt kicsit sajnáltam. Különösen közeli viszonyba kerültem két osztálytársammal, Punkkal és Bajtárssal. Kicsit ilyen tűzön-vízen át csapat voltunk mi, az órákon, ha elkalandozott a figyelmünk, egymást szórakoztattuk, sokat kritizáltuk a többi osztálytársunkat vagy ha valami olyat mondtak, ami kifigurázható volt, azt ki is figuráztuk. Kegyetlenek voltunk ekkoriban. Én magam is. Közben azt hiszem, lehetett velünk dolgozni, nem voltunk kimondottan „seggfejek”, de szúrkáltunk. Mint egy csapat sün.
Egy nagy vitára emlékszem ebből az időszakból. Valamikor az első félév végén, vagy a második elején történt, hogy az egyik óra utánra egy osztályfórumot szerveztünk. Páran kifogásolták a morált. Tény, ami tény, ebben vastagon részem volt, hiszen sok olyan dolgot kértem ki magamnak, amit a többiek igazságtalannak érezhettek. Vagy feltűnhetett nekik, hogy sokszor Punkkal és Bajtárssal röhögünk rajtuk. Nekem a késésekkel rengeteg bajom volt, meg hogy nem éreztem, hogy mindannyian részt vennénk az osztályközösség életében: ha dolgozunk valamin, egyszerűen nem mind rakjuk be egyenlő arányban az energiát, amihez képest az értékelés csoportosan történik. Ezt akartam tematizálni – akinek ezt címezni akartam, folyton késett; erre a beszélgetésre emlékeim szerint nem is jött el. Szembesíteni akartam, mert bántotta az igazságérzetemet. Hidegzuhanyként ért, amikor engem vettek elő: túl rosszindulatúak vagyunk hárman, és feltűnt az osztálynak, hogy sokszor róluk beszélünk vagy rajtuk élcelődünk, és ez rombolja a morált. Nem azon döbbentem le, hogy ezt mondták, hanem csak nem sejtettem, hogy egyszer én leszek az, akit ilyenért elővesznek. Nem tekintettem magamra egy rosszindulatú emberként, és azt éreztem, itt annak tartanak, és ebből nagyon nehéz visszakozni, főleg, ha belegondolok, hogy eddigre már nekem is volt olyan ember az egyetemről, akiről azt éreztem, a kapcsolatunkban nincs visszaút, véglegesen elromlott vagy nem akarok vele beszélni többet. Nehéz pillanat volt szembesülni azzal, hogy engem tartanak olyannak, akiktől én is a legjobban tartottam. Az sem tette könnyebbé, hogy Bajtárson azt éreztem, elárul: mikor hármunk neve lett megemlítve, mentette magát: „ő nem is úgy gondolta”, „ő csak reagál”, „nem ő a kérékkötője ennek a közösségnek”. Megdöbbentem. Csalódott voltam, mert azt éreztem, még ha igaz is, ezt a terhet, hogy szembesítenek minket azzal, hogy mi romboljuk a morált, együtt kellene viselnünk. Tény: Bajtárs néha jelezte, hogy Punkkal túltoljuk a dolgot, de akkor is azt éreztem, hogy igaztalanul tolt minket maga elé. Persze, azt is tudtam, hogy ezután egyrészt jobban kell figyelnünk egymásra, beleértve az osztály közösségét is, másrészt viszont újra kell gondolni a szövetségi rendszereinket. Azt hiszem, ez a beszélgetés sokkal nyitottabbá tett engem a többiekre. Megpróbáltam odafigyelni rájuk és megérteni őket. Vitánk is több lett ezek után, bátrabban mertük egymásnak elmondani, ha bajunk volt. Nekem legalábbis segített abban, hogy ne csak megtudjam, de meg is merjem fogalmazni, hogy mi is bánt.
A drámainstruktor – drámajátékos egy nagyon izgalmas hibrid szakja az egyetemnek. Alkalmazott színházról tanulunk: dráma- és színházpedagógiáról, közösségi színházról, olyan határterületekről, ami a nézőkre résztvevőként tekint, akikkel együtt alakítjuk ki az adott előadás szövetét. Képzésünk izgalmas volt, Hippi és Fater nagyon figyeltek arra, hogy minél sokfélébb emberek tanítsanak minket. Folyton monitorozták, hogy mi működik, és hogy lehet a tanrendünket úgy alakítani, hogy nekünk is érdekes és jó legyen, és ők is meg tudjanak tanítani nekünk mindent, amit tudnak. Hippinél jóval lazább óráink voltak, inkább színházpedagógiai szemmel oktatott, sokat kísérleteztünk nála, bele-belekaptunk egy-egy témába, ami látszólag Hippit magát is érdekelte. Faternél eggyel kötöttebb volt a tanmenet: az egyik órán drámaórákat kellett létrehoznunk és prezentálnunk a többiek segítségével, a másikon a saját személyiségünk és közösségben elfoglalt helyünk fejlesztése zajlott. Új élmény volt minden. Semmit nem hallottam azelőtt TIE-ról1 vagy háromlépcsős foglalkozásról2. Kíváncsivá tett, hogy a színház eszközeit mennyi mindenre lehet még használni. Minden érdekelt, és így nagyon nyitottan fogadtam be az órákat.
Október környékén a HÖK meghirdette, hogy lehetőség van pulóverek rendelésére. Többen is voltunk, akik éltünk a lehetőséggel, leadtuk a megrendeléseket. Aztán vártunk. Smink minden megrendelést összeszedett, még visszaigazoló levelet is írt, hogy természetesen fogadta a kérésünket. Aztán vártunk. Egyre többet. Novemberben azt mondták, decemberre megjönnek. Decemberben meg, hogy majd januárra. Januárban meg, hogy majd februárra. Közben azt éreztem, hogy az egyetem, amire visszajöttem, rengeteget változott az egyetemhez képest, amiből alig fél évvel korábban kirúgtak. Nem tudtam, ez min múlik. Közösségen? Dehát zömmel ugyanazok az emberek vettek körbe! Nyitottságon? De hát sokkal nyitottabb és befogadóbb vagyok, mint korábban valaha is! Aztán valahogy realizáltam, hogy az a fajta bulis, közösségi élet hiányzik, ami korábban megvolt. Persze, az idő megszépíti ezeket a pillanatokat, de az emlékeim határozottan arra mutattak, mintha korábban havonta legalább egyszer történt volna valami szervezett dolog a büfében, valami tematikus buli vagy más program, ezeket pedig lassan eltűnőnek éreztem. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy tényleg így volt-e, az érzetem viszont határozottan ez volt akkoriban. A pulcsik nem jöttek, bulik sem nagyon voltak, és Sminket egész egyszerűen nem lehetett elérni. Ugyan Plüssmackó sem volt napi szinten része az életünknek soha; másik épületbe járt, máskor voltak órái, nem mindig volt jelen, de mégis az volt az alapvető élményem, hogy bármikor számíthatok rá, ha hívom, vagy ha írok neki, válaszolni és segíteni fog. Még akkor is ez volt az élményem róla, ha tudtam, hogy például a kirúgásommal összefüggésben nem tudott tenni semmit. Tudtam, hogy nem rajta múlt, és elhittem neki, hogy segített volna, ha tud. Sminkről mindezt nem tudtam elképzelni – valahogy nem volt olyan élményem, hogy ezzel az attitűddel állt volna a hallgatóság elé, hogy őt keressük, ha baj van – miközben biztosan volt olyan pillanat, amikor ezt mondta. A pulóverek meg csak nem jöttek.
Egy februári nap volt, mikor Bajtárssal beszélgettem, és egy hosszas gondolatmenet végén megfogalmaztam, hogy indulnom kellene a HÖK-választáson. Tudtam, hogy Smink a tanév végével végezni fog az egyetemen, tehát biztosan nem tud már elnök lenni. Éreztem magamban némi ambíciót: szervezni, rendszerezni tudok, viszonylag jól megértek mindent, amit elém tesznek, és a tanulmányaim is csak annyi időmet veszik el, amibe még belefér plusz elfoglaltság. Cselekedni akartam. A pulóverek ekkor elkezdtek jönni, de csak néhány embernek, nem is lehetett tudni, hogy miért vagy pontosan mi alapján. Egyáltalán nem volt átlátható ez a működés. Ezért belevágtam, és elkezdtem végigolvasni az összes vonatkozó szabályzatot. Minek kellene működnie, hogyan, miért, kinek a vezetésével, és ha nem működik, az kinek a felelőssége. Élveztem, ahogy otthon magamnak értelmeztem ezeket a szabályzatokat. Egyre reálisabbnak látszott számomra, hogy el kéne indulni. Úgy gondoltam, jelzem Sminknek is a szándékomat. Tudtam, hogy az SZFE-n ez mindig probléma: a hallgatóság alapvetően annyira leterhelt, hogy az egyetemi közügyek szempontjából sokszor passzív, így minden HÖK-elnöknek félő, hogy az utódlása hogy lesz megoldva, hiszen nem mindig akadnak olyan vállalkozó szellemű emberek, akik a sok saját teendőjük mellett be tudják vállalni, hogy felelősséggel vezetik ezt az elsősorban adminisztratív szervezetet. Írtam tehát Sminknek, hogy szóljon, ha lesz választás, mert elindulnék. Lelkesnek tűnt, azt éreztem, kifejezetten biztat, hogy jó ötlet az indulás, hiszen így az utódlás tényleg egy megoldott probléma. Én pedig, ellátva ezzel a motivációval, munkához láttam. Tudtam, hogy szükségem van még emberekre ahhoz, hogy indulni tudjak, minden pozíciót kiolvastam a szabályzatokból előre. Alapvetően nagyon intuitív módon kerestem embert: kiket ismerek, kikről tudom elképzelni, hogy egy-egy pozícióra alkalmasak lehetnek. S ha meg is találom őket: hogyan tudom meggyőzni, hogy jöjjenek velem ezen az úton? Hiszen előre nem tudok ígérni nekik semmit. Valószínűleg lesz dolguk, hiszen sokminden van, amit meg kellene változtatni: közvetlenebb viszony kell az egyetem vezetésével, és nagyobb rálátást kell biztosítani az embereknek a zajló ügyekre. Kellenek közösségi események, hogy tényleg megismerhessük egymást: a filmeseket a gólyatáborban láttuk utoljára, más épületben vannak és néha-néha betévednek ugyan a Vas utcai büfébe, messze nem annyiszor, hogy érdemben jó kapcsolatot tudjunk velük kiépíteni. Ráadásul nagyon más rendszer szerint zajlik a képzésük, mint a színházi vagy az elméleti intézetben, így az időbeosztásuk is teljesen más, és valószínűleg a felmerülő problémáik is.
Végre lefoglalt valami, mikor vége lett a tanításnak. Néha a tanórákon, néha a szünetekben, de legtöbbször otthon fogalmaztam meg azokat a legfontosabb pontokat, amiket tudtam, hogy meg kellene változtatni a hallgatóság érdekében. Például, hogy nem ismerjük egymást a két intézetben. Hogy a problémák bejelentésére nincsen egy anonim felület. Hogy nem átlátható, hogy a HÖK tulajdonképpen mit, hogyan, mennyi pénzért, miért csinál. Hogy nincsenek a bulikon kívül események, ahol lehetőség lenne ismerkedni egymással vagy beszélgetni, vitázni akár az egyetemen kívüli emberekkel. Elkezdtem írni az ötleteimet, végül egy hat oldalas dokumentum lett a gondolataimból. Néha egy-egy fázisát megosztottam Bajtárssal, aki javaslatokat tett, hol fogalmazok pontatlanul vagy adott esetben igazságtalanul. Valamiért neki is egy projekt lett egy ponton, hogy ezt csináljuk. Áprilisra aztán a sok terv mellé egy listát is írtam azokról az emberekről, akikről el tudtam képzelni, hogy egy ilyen testületben mellettem dolgozzanak. Fogalmam se volt róla, pontosan mit fogok tőlük kérni: csak a pozíciók nevét és definícióját tudtam, de hogy mennyi feladattal fog mindez járni, arról nem sejtettem semmit.
Szerencsére nagyrészt azok az emberek, akiket elsőre felkértem, nyitottak voltak és jöttek is. Össze tudott állni egy elnökség olyan emberekből, akiket ugyan mind ismertem, de ilyen komoly feladatkörben még soha nem dolgoztam velük. Bajtárs kivételével egyikük sem csinált még csak hasonlót sem korábban. Ez is tudatos volt: azt akartam, hogy valami teljesen újat hozzunk létre. Most már csak az volt a dolgunk, hogy megvárjuk, amíg Smink elvégzi a sulit, vagy idő előtt lemond a pozícióról, és szól, hogy választás lesz. Aztán ez végül nem következett be a tanév végén, ahogy korábban számoltuk. Nem baj, erősítettem a csapatot, heti szinten kapcsolatban maradtam velük, hogy ne veszítsék el a lelkesedést. Tudtam, hogy nincs más dolgunk, csak kivárni a választás időpontját, elindulni, és elérni, hogy legalább a hallgatóság 25%-a elmenjen szavazni. A korábbi években ez is egy nehéz dolognak tűnt, nehéz volt az alapvető passzivitásból bárkit is kimozdítani. Örültem volna, ha valaki más is elindul, de nem tudtam elképzelni, hogy lesz még egy ennyire elhivatott ember. Füleltem az aktivitást, hogy mire lehet számítani. Sminkkel is megpróbáltam kapcsolatban maradni, hogy le tudjam követni a szándékait és az időzítést, de eltűnt. „Nem baj” – gondoltam. „Úgyis tudni fogom, ha eljött az időm”.
Apának sokat meséltem a terveimről. „Jól van” – mondta mindig. „Örülök, hogy elfoglalod magad”. Az biztos. Sok foglalkozást, workshopot, egyéni drámaórát, jelenetet, beadandókat csináltunk ekkoriban, sűrű időszak volt, ráadásul nagyon belelkesedtem a HÖK miatt. Az egy nagyobb osztályfórumos vita óta azt hiszem, a viszonyom is normalizálódott az emberekkel. Korábban legjobban az őszinteség hiányzott az egyetemi létezésemből, helyét a félelem és az óvatosság vette át. Most viszont végre ez volt a leginkább jelen, cserébe sokszor éreztem, hogy még így is kevesebb dolgot csinálunk, mint amihez korábban hozzászoktam. Bár az első év vége nagyon besűrűsödött, de még így is azt éreztem, sokkal durvább dolgokon edződtem itt korábban. Nagyon élveztem az új közeget és az előnyeit. Év végére már azt is tudtam, hogy számíthatok az osztálytársaimra. Nem fognak elárulni. Lesznek konfliktusaink, de meg tudjuk oldani őket. Bármi történjen is, a morál a helyén lesz és le fogunk tudni ülni egymással. Ez kevés kivétellel meg is valósult. Még soha nem voltam annyira ambiciózus korábban, mint akkor. Végre elkezdett történni valami. Kijöttem a gödörből és reménykedtem a szárnyalásban.
De a nyár kicsit árnyalta a dolgot. Semmi nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnik.
Folytatása következik május 17-én, pénteken!
- TIE: Theatre in Education. Angol betűszó. Magyarul leggyakrabban színházi nevelésnek fordítják. Szűkebb értelemben a színházi nevelési előadásokat is értjük alatta, ahol a szereplők egy-egy dilemmával szembesülve „kinyitják” a problémát a nézők felé, közös megoldásokat keresve velük. ↩︎
- háromlépcsős foglalkozás: színházpedagógiában használatos kifejezés az előadás előtti felkészítő, és utána zajló feldolgozó foglalkozásokra. Az első lépcső egy 1,5-2 órás foglalkozás, ahol különböző drámajátékokat, munkaformákat használva beszélünk az előadás által felvetett kérdésekről, dilemmákról, konkrét jelenetekről vagy azok megvalósításáról, felkészítve a nézőket a befogadói élményre. Második lépcsőben a nézők megtekintik az előadást. A harmadik lépcsőben – akár a korábban felvetett dilemmák mentén – közösen levonjuk az előadás legfontosabb tanulságait. ↩︎
Csernai Mihály 
3 gondolat “Integráció és ambíció” bejegyzéshez