Valójában két arcom van.

Az egyik Misi biztonságban érzi magát, feloldódik ebben, hangos, sokat nevet és nevettet, aktív, már-már viszolygást keltően jókedélyű. A másik Misi viszont csendes megfigyelő. Nem igazán keresi a társaságot, nem kezdeményez beszélgetéseket, úgy érzi jól magát, hogy alig beszél.

Mindkettő komfortos, és még csak nem is társaságtól függ. Ha sok barátom vesz körül, akkor is tudok a második lenni, és vadidegenek között is előfordul néha az első eset. Az egyetemen lassan kialakult, hogy melyik énem mikor kerekedik felül. Sok mindenkit ismertem, de nem voltam mindenáron népszerű. Megvolt a magam társasága. Bajtárs talán a második féléves árulása után még közelebb került hozzám,  hiszen volt annyira önreflektív, hogy el tudja magyarázni, miért is alakult úgy ez az egész, ahogy. Vele és Punkkal kicsit “hárman a világ ellen” voltunk. Az volt különösen izgalmas, hogy teljesen máshogy láttuk a világot, a színházat, s benne magunkat.

A felettünk járó osztályba járt Fizikus. Őt még a rendező harmadrostán ismertem meg, ahol nagyon
rövid idő alatt valamiért nagyon jóban lettünk, már nem is emlékszem, hogy pontosan miért. Számomra kiderült, hogy Bajtárs és ő jóval korábbról ismerik egymást, és már csináltak együtt is előadásokat. Irigyeltem Bajtársat: azt éreztem, jóval előttem van szakmailag és emberileg is, ugyanakkor jó volt a társaságában lenni. Zárkózott ember, de nagyon szeretettel teli. Hatalmas szíve van, és nekem azt hiszem, akkoriban erre volt szükségem. Valakire, aki mindkét Misi-féle arcot elfogadja, aki nem az ellentmondást érzi a nagy hang és a befordulásra való  hajlam között, hanem látja az embert.

Punkot nem tudtam teljesen hova tenni. Egyszerre éreztem rajta, hogy nyűg neki az egyetemi lét, annyira rendszeren kívüli arc, közben meg néha bosszantott, hogy nem rak energiát semmibe. Sokszor ellenszenves volt benne, hogy nagyon marginálisan kijelent mindent, nehéz vele igazán vitatkozni, mert annyira akaratos – közben meg ez rendkívül imponált. Mindkettőjüktől tudtam tanulni és mindkettőjüktől teljesen mást. Mikor a HÖK anyagain gondolkoztam, mindig elképzeltem fejben, hogy olyan rendszert lenne érdemes kiépíteni, olyan ajánlatot kell tenni a hallgatóságnak, ami mindkettőjüket meg tudja győzni. A józanabb, gondolkodóbb és az önmegvalósító, „fejjel-a-falnak” réteget is. Persze, a barátságunk messze nemcsak erről szólt, és nem is feltétlenül csak a többi osztálytársunkról való markáns vélemények megfogalmazásáról. Valami olyan, mélyről gyökeredző szövetség volt ez, amit korábban hiába is vártam volna. Mellettük megtapasztaltam az egyetemnek azt az oldalát, amit nem a kompetitív versengés, hanem az együttműködés uralt.

Az elindulásomhoz a fentieken túl még két nagyon határozott ok tevődött hozzá: egyrészt, volt egy olyan érzésem, hogy a fél év alatt, amit nem töltöttem az egyetemen, teljesen megváltozott a közhangulat. Nem éreztem annyira közel a diákokat egymáshoz, mint korábban. Nem voltak olyan kaliberű események, olyan terek, ahol igazán jól lehetett volna egymáshoz kapcsolódni. Másrészt, a szak, amin tanultam, a közösségépítésről szólt, és jó gyakorlatnak éreztem, ha valahogy olyan ajánlatot vagyok képes tenni, ami épp ezt az egységet helyezi középpontba.

Nyáron két meghatározó dolog történt: Smink, nem tudni pontosan, miért, kiszállt a nyárvégi, hagyományos gólyatábor szervezőbizottságából, aminek így új vezetőt kellett találni, nagyon az utolsó pillanatban. Másrészt, részt vettem egy előadás próbafolyamatában asszisztensként. A két esemény látszólag egyáltalán nem kapcsolódik, de egy személyben mégis összeér: ő volt Vetély.

Vetély egy színészhallgató lány volt, aki sok huzavona után végül, tényleg az utolsó pillanatokban átvette Smink helyét a gólyatáborban. Emiatt rengeteget kellett az egyetemi vezetéssel és a munkatársakkal egyeztetnie. Emellett pedig folyamatosan együtt próbáltunk. Az egyik nap végén odajött hozzám, és azt
mondta: „úgy hallottam, indulni akarsz az elnökválasztáson, úgy döntöttem, én is indulni fogok”.

Először lefagytam. Korábban nem, vagy csak nagyon ritkán volt példa arra, hogy többen is induljanak HÖK-elnöknek az egyetemen. Leginkább azért, mert – bár sokmindent nem lehetett tudni a pozícióról és a vele járó feladatokról – kívülről egy nyűgnek tűnt. Az ember, akinek 24 órából kevés túlzással 26 órája foglalt, nincs kedve még a hallgatótársai ügyesbajos dolgait intézni vagy ebben segíteni nekik. Volt
bennem korábban egy kis elbizakodottság, azt éreztem, simán nyerhetek egy ilyen választást, hiszen a diákság erre fogékony része úgyis örül annak, hogy van egy hülye, aki elvállalja, akit meg az egész nem érdekel, annak amúgy is mindegy, hogy van-e elnök vagy nincs. Nem azért ijedtem meg a verseny gondolatától, mert ne bíztam volna az eddigre már lassan körvonalazódó csapatban vagy a programban. Nem is azért, mert ne szeretném magamat megmérettetni. Hanem mert tudtam, hogy Vetély sokkal népszerűbb, mint én, ráadásul ő szervezi a gólyatábort, ahol abban az évben rengeteg elsőéves gólya érkezik az egyetemre, akik így őt fogják közelebbről megismerni. Nem akartam lebőgni. Attól féltem, hogy mindaz, amit eddigre már hónapok óta építgetek, nem fog számítani semmit. Én ugyanis hittem abban, hogy amit szeretnék, az jó lesz a diákságnak is. Hogy aki arra nyitott, az lehetőséget nyer arra, hogy becsatornázzuk a véleményét. De még egyet bukni az egyetemen belül – arra nem voltam felkészülve lelkileg.

Néhány napnyi kétségbeesés után aztán, mikor Vetély azt mondta, hogy lépjek vissza a javára, visszautasítottam. Hittem magunkban és a programunkban, és ezt Bajtársnak köszönhetem, aki megerősített az indulási szándékomban. Győzzön a jobb! Nem megyek bele semmilyen ajánlatba, ami arra vonatkozik, hogy önként visszavonuljak!

Említettem, hogy Vetély ekkoriban viszonylag gyakran járt a különböző egyetemi hivatalokban. Hogy ez lehetett-e az oka, nem tudom, mindenesetre mikor szeptemberben visszatértünk az egyetemre és egyértelművé vált, hogy ketten fogunk indulni a hónap végén esedékes választáson, alig észrevehető kampány indult azért, hogy ő legyen az elnök. Gondolom, megbízhatóbbnak, karakteresebbnek tartották, mint engem, hiszen mégiscsak megmentette a gólyatábort abban az évben.

---

A félévet Pilisszántón kezdtük egy kurzussal, az ottani kastély épületében. Impozáns volt a környezet, Hippi szervezte, minden napra volt valamilyen kurzusunk, ami kapcsolódott a szakunkhoz. Fizikusék osztálya is ott volt, nagy közös bulinak ígérkezett az egész. Félve indultam el, mert apám eddigre kórházba került. A rák elkezdte őt felzabálni. Végül a pilisszántói kiruccanásból az lett, hogy minden nap vissza kellett buszoznom Budapestre, hogy be tudjak menni hozzá, és minden pillanat úgy tűnt, az utolsó lesz. Egyáltalán nem tudtam mindazt befogadni, ami a kurzusokon történt, egyfolytában apa mellett voltak a gondolataim. Egyik nap Fater hozott vissza az állomásról. A hegy felé menet megállt az autóval. Rengeteget beszélgettünk. Pont úgy, ahogy a saját apámmal: félrehúzódva, a kocsi kényelmében ülve, hosszan.

Mikor kiszálltam az autóból, az első ember, akivel találkoztam, Fizikus volt. Hiába beszéltem addig Faterrel rengeteget, valahogy nem voltam felkészülve arra, hogy más emberek is lesznek a helyen, ahova megyek éppen. Ezért mikor megláttam Fizikust, eltört a mécses. Épp ő jött szembe akkor, ő volt az, akinek ki tudtam adni minden fájdalmamat. Elmentünk sétálni a közeli erdőbe, ő is rengeteget mesélt a
saját veszteségélményeiről, beszélgettünk családról, apákról, gyászokról. Korábban is jóban voltunk, de valahogy ez a beszélgetés teljesen megpecsételte a kettőnk barátságát. Olyan kötelék alakult ki köztünk, aminek azóta is nagyon hálás vagyok. Tudtam valakihez kapcsolódni, és ez mindennél többet jelentett.

Valamikor a hét második felében megint bementem apához. Ezúttal egyesével érkeztünk hozzá a családból. Apám ekkorra érezte a végét, és el akart köszönni mindannyiunktól, hagyva maga után valami kis útravalót. Nem beszéltünk sokat, de végre voltak saját csendjeink.

---

Ugribugri megint tanított minket. Szerda este volt vele óránk. Már második hete tartott az egyetem, mikor anyám felhívott, Ugribugri órája előtt. „Most vagy soha” – valami ilyesmit mondott. Én úgy őriztem az utolsó, egyszemélyes találkozás emlékét apámmal, nem akartam, hogy ne ez legyen a végső emlékem róla. Azt mondtam anyámnak a telefonba, hogy inkább Ugribugri óráját választom, és így is lett. Még aznap este apa meghalt.

Ugribugrival már messze nem volt annyira felhőtlen és jó a viszony, mint korábban. Másfajta elvárások voltak rajtunk, mint a rendező szakon, ahol alapvetően egymás megismerése volt a cél. Itt inkább valami produkció-szerűséget akart velünk létrehozni. Nagyon demokratikusnak láttatta magát, de valójában kérdezett valamit, szavaztunk róla osztályszinten, majd ő döntött, saját hatáskörben, néha egyenesen szembemenve azzal, amire korábban rákérdezett. Nem esett jól ez az attitűd, nagyon ellent mondott annak, amit gondoltam róla korábban. Főleg azért, mert igazán nem várta volna senki, hogy kérdezősködjön, ha döntött volna valahogy, akkor tiszteltük volna annyira a tanári autonómiáját, hogy végrehajtjuk, amit kér, figyelünk rá és tanulunk tőle. De ha már rákérdezett, jó lett volna, ha tényleg figyel is a véleményünkre.

Nem voltam rá mérges, hiszen ő nem tehetett arról, hogy az ő óráját választottam akkor este. De valahogy nem tudtam vele szembenézni sem. A leendő produkciótól minél távolabb akartam maradni. Nem volt kedvem túl sok kreatív gondolatra. Rajtam kívül még Punk volt, aki azt mondta, szereplőként nem venne részt. Ugribugri azt mondta, lehet ilyet csinálni, majd szól, ha szükség lesz ránk, addig órára sem kell járnunk, hiszen addig próbák zajlanak. Végül félév végéig nem szólt, majd hármast adott arra hivatkozva, hogy “nem voltunk elég aktívak”. Mert nem kérte, hogy azok legyünk. Ekkor hatalmasat csalódtam benne – nem mellesleg, elbuktam a tanulmányi ösztöndíjamat is az így lerontott összátlagom miatt. Ezért viszont abszolút az ő hozzáállását hibáztatom, teljesen szét volt esve nemcsak ő maga, de az órái is, nem tudta, hogy mit akar, és közben ránk bízott egy döntést: ha tudtam volna, hogy ez automatikusan azzal jár, hogy hármas a legjobb jegy, amit kaphatok, az ösztöndíj és a saját tanulmányi előmenetelem miatt valószínűleg kétszer is átgondoltam volna a döntést. Erre viszont Ugribugri nem adott lehetőséget.

Nem volt sok időm apámat gyászolni, mert közelgett az elnökválasztás időpontja.

Mikor azt mondom, ellenszélben kellett megmérettetni magamat, arra több emlékem és érvem is van, ezek mindegyike különböző időpontokban történt, legtöbbjük az elnökválasztás időpontjának közelében.

Talán Rafiki volt a vezetőség környékén az egyetlen, akinek nem voltak látványos preferenciái. Megbízott rektorként semleges pozíciót vett fel, kifejezte mindkettőnk felé, hogy bármelyikünk lesz is végül a győztes, mindkettőnkkel szívesen dolgozik. Peták a vezetőség egyik tagja volt ekkoriban, rajta viszont abszolút lehetett érezni, hogy Vetélyt támogatja, de még az egyébként mindig elegáns, és a későbbi közös munka során általam mindig korrektnek megismert Öltönyös is megengedett magának egy-egy félmondatot, amiből a szimpátiájára lehetett következtetni, főleg arra hivatkozva, hogy Vetély már a gólyatáboros szervezőmunka során is mennyire talpraesettnek tűnt. Bár korábban nagyon nyitottnak tűnt az indulásomra, Vetéllyel pedig a gólyatábor miatt volt egy elmérgesedett viszonya, korábbi elnökként Smink mégis azt fejezte ki, hogy nagyon örülne, ha nem nekem kéne továbbadnia a stafétát.

Persze, azt is tudtam, hogy ez a meccs nem az ő helyzetük alapján fog eldőlni. Diákok közül is volt olyan, aki győzködött engem, hogy lépjek vissza, mert semmi esélyem Vetéllyel szemben. Neki akkor elmagyaráztam, hogy a demokrácia nem így működik, nem lépek vissza, majd győz a jobb. Megint mások az elnökjelölti vita után jöttek oda hozzám, hogy már az esemény előtt leszavaztak Vetélyre – volt, aki ezt kifejezetten bánta már eddigre.

Apropó, vita. Cserkész volt a leghangosabb támogatója annak, hogy legyen. El is kezdték szervezni. Egy
elfogulatlan moderátor, szabályozott keretek, élő közvetítés – minden rendelkezésre állt, tényleg egy valódi demokráciaélmény volt számomra. A vita időpontját eredetileg a választás hetét megelőző péntekre tűzték ki, amit viszont nekem le kellett mondanom és áttettetnem a szervezőbizottsággal, ugyanis aznap temettük apámat.

Mivel Smink már eddigre nem volt az egyetem polgára, így helyét az addigi elnökhelyettese, Narrátor vette át a választások lebonyolításáig. Kiakadt rám, hogy miért variálok a vitával. Mondtam neki, hogy családi ok. Ekkor tovább erősködött, hogy ha ennyivel fontosabbak a családi események, mint a vita, akkor talán nem is akarom én ezt az elnökséget igazán. Utólag, mikor megtudta (nem tőlem), hogy miért mondtam le a vita első alkalmát, bocsánatot kért. Eddigre bennem már csak az maradt meg, hogy ezen a – végül hétfő este megrendezett – vitán fog múlni minden.

Vetéllyel összeültünk korábban, hogy megszervezzük az elnöki kampány hetét. Kitaláltunk egy közös tematikát, és hogy ki mikor, melyik napokon fog kampányolni. Hoztunk egy szabályt is. Ezen a téren meg kell mondanom, Vetély nagyon korrekt volt, ő is érezte, hogy sok múlik az egész helyzet tisztaságán.

Eljött a hétfő és az elnökjelölti vita ideje. Megtelt a Vas utcai büfé, Rafikit is fel lehetett fedezni a tömegben, valamint egy csomó ismerős és ismeretlen arcot is. Érződött a levegőben, hogy itt most valami nagyon demokratikus dolog történik, amihez viszont senki sem tud igazán jól viszonyulni, mert teljesen elszoktak ettől az élménytől. A Moderátor megnyitotta a vitát. Mindkét elnök mögött két-két ember foglalhatott helyet az elnökségi csapatból, akik nem szólhattak közbe a vitának, de néha ki lehetett fordulni hozzájuk tanácsot kérni. Bajtárst és Partnert kértem a támogatásomra. Ekkor még rengeteg mindent nem sejthettem, azt meg aztán pláne nem, hogy a leendő egyetemfoglaláson épp ők ketten lesznek a legtöbb helyzetben mellettem.

A vita a programok ismertetőjével indult, utána Moderátor egyéni kérdéseket tett fel nekünk. Végül volt egy lehetőség egymástól is kérdezni kettőt-kettőt. Később ez lett az egyik legtöbbet emlegetett pillanat. Vetély a második kérdését arra használta, hogy a hogylétemről érdeklődjön. Nem akartam apámról beszélni, úgyhogy szűkszavúan válaszoltam, saját fáradtságomról beszéltem és hogy az elnöki kampányra való felkészülés mennyire kifárasztott. Én viszont visszakérdeztem: „említetted az elnökjelölti programodban, hogy szeretnéd meghaladni azt a hozzáállást, amit a Smink által elnökölt HÖK képviselt korábban. Akkor hogy lehet, hogy több jelölted az elnökségben Smink idején is pozíciót viselt?”

Idegek harca. Pattanásig feszült a helyzet. A nézőtér egy pillanatra felhördül, aztán elcsendesedik. Ez egy olyan kérdés volt, ami valószínűleg többekben is felmerülhetett, mi az elnökség-jelölt csapatommal többször is beszéltünk már erről. Mégis, valahogy én ezt egy bátor pillanatnak éltem meg, és utólag is azt gondolom, ez billenthett valamennyit felém azon a bizonyos mérlegen. Ott, abban a székben ülve Bajtárshoz és Partnerhez fordultam, hogy erősítsenek meg a kérdéseimben. Ők akkor arra bíztattak, hogy kérdezzem be ezt. Megtettem, és nem bántam meg. Vetély nem tudott erre a kérdésre akkora magabiztossággal válaszolni, mint a korábbiakra.

Végül Cserkész zárta az eseményt, aki feltett egy kérdést, amire mindketten válaszoljunk. Írjuk le, majd olvassuk fel a papírról a választ. „Ha egyikőtök nyer, hajlandó-e felajánlani a másik félnek az elnökhelyettesi pozíciót a HÖK-ben?”. Igen-nemes kérdés. Cserkésznek mindig is volt dramaturgiai érzéke. Jó rohadék egy kérdés ez, hiszen szimultán leírjuk a választ, nem gondolkodhatunk hosszan, nem kérhetünk tanácsot a mögöttünk ülőktől. Korábban egyik osztálytársamat, Tüzetest kértem fel erre a pozícióra – vele már ekkor is azt beszéltük, hogy megválasztásom esetén még pontosítjuk a feladatköreit. Viszonylag későn, a választási programok leadása előtt nem sokkal derült ki ugyanis, hogy ezt a pozíciót is bevezetik a szükséges elnökségi tagok közé. Mikor Cserkész feltette a kérdést, egy pillanatra felnéztem. Tüzetes szemét kerestem a tekintetemmel. Láttam, hogy hol van, de nem néztünk össze. Mégis, azt éreztem, hogy vele meg fogom tudni beszélni ezt a dolgot, Vetély meg egyébként is biztosan szívesen vállalna ilyesmit. Úgyhogy „Igen”-t írtam a papírra. Úgy logikáztam még, hogy valószínűleg Vetély is ezt fogja írni, és akkor ez itt egy mindkettőnk számára nagyon pozitívan végződő, emlékezetes pillanat lesz.

Visszaszámlálás. Leírtuk a válaszokat. Cserkész újra felteszi a kérdést. Egyszerre mutassuk meg.

Az én papíromon “Igen” szerepelt. Vetély viszont azt írta: “Nem”.

Ismét felhördülés a nézőtérről. Nem kommentálhattuk egymás válaszait, kezet fogtunk és elindult a hivatalos kampányhét. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy az első akadály elhárult, hiszen helyt álltam a vitán. Akkor először, hosszú idő után, ott, a Vas utcai büfében végre ismét magabiztosnak éreztem magam.

Folytatása következik május 24-én, pénteken!

<— Hatodik fejezet

Nyolcadik fejezet —>