A vita után a kampány azért vált különösen emlékezetessé, mert Vetéllyel egészen más taktikákat választottunk. Ő viszonylag sok hírességet, “külsőst” vont be a saját kampányába, olyasmit, amit gimnáziumi diákigazgató-választásokon is be szoktak vetni (nem lebecsülve természetesen sem ezeket a diákigazgató-választásokat, sem Vetély kampányát). Voltak olyan ígéreteik, amik nagyon furcsán jöttek ki, végiggondolatlannak tűntek: ilyen volt a köznyomtató felállítása az aulában, vagy például italautomaták működtetése. Ezeknek fenntartási költségeivel vagy például beszerezhetőségével valószínűleg nem számoltak, így viszont jól hangzó ígéretek maradtak. A kampányeseményeiken is a külsős fellépők által tartott bulik kapták a legnagyobb hangsúlyt.
A mi stratégiánk ehhez képest szerényebb volt. Már az elejétől fogva a deklarált célunk a “befelé” való kommunikáció volt: erősíteni a közösséget, kihangosítani a problémákat, mindent, amit csak lehet, saját erőforrásból megoldani. A transzparenciát képviseltük, és hogy demokratikus eszközöket adunk a diákok kezébe minden lehetséges alkalommal. Bevonjuk őket a döntéshozásba – ezért is lett az induló elnökségünk fantázianeve RÖNK, vagyis Részvételi Önkormányzat. Akkoriban is vallottam, és tartom most is, hogy egy közösséget akkor lehet a részvételiségre kérni, ha minden lehetséges információ fellelhető a számukra.
Rafiki részt vett a vitán, mindkettőnknek gratulált, hogy példát mutattunk demokráciából.
Hidegzuhanyként ért a hír, hogy a szavazást első körben érvénytelenítették, mert több szavazat volt bedobva a szavazóládába, mint ahányan aláírták a névjegyzéket. Az elnökségemmel összeültünk, végigböngésztük a teljes HÖK-szavazási szabályzatot és még további szabálytalanságokat is feltártunk, ezeket megírtuk az egyetem jogászainak és a szavazatszámláló bizottság elnökének. Haragudtam, leginkább Narrátorra, hiszen megbízott elnökként az ő feladata lett volna, hogy gondoskodjon a szavazás feltételeiről és betartassa a szabályokat.
Ezután következő hétre Vetélyt és engem behívtak egy zártkörű beszélgetésre. Ezen Öltönyös, az ő mukatársai, valamint Rafiki, Narrátor és Peták is részt vettek. Itt ideiglenes új szabályzatot alkottunk a szavazás megismétlésére. Azt lett a megállapodás, hogy tulajdonképpen mi megszervezzük magunknak az új kört. Tudtuk, hogy kampányolni már ha akarnánk, se tudnánk, mert még egy ilyen hetet nem akarunk bevállalni, mint amilyen ez volt, nagyon elfáradtunk benne és a diákságon is éreztük, hogy ők se bírnának ki még egy hetet. Abban állapodtunk meg, hogy következő héten hétfőn és kedden lehet majd szavazni, egyik napon a Vas utcai, másik napon pedig a Szentkirályi utcai épületben. Eddigre mindent előkészítünk.
Kedden zárult a szavazás. Éppen arra a napra, délutántól kaptam felkérést egy televíziós műsorkészítő-szakos hallgató stúdiógyakorlatában való szereplésre: egy Rómeó és Júlia-parafrázist csináltunk, ahol a nemek felcserélődnek: Júlia érkezik meg Rómeóékhoz a bálba. Ebben a felállásban Júliát éppen Vetély játszotta, ami adott egy izgalmas feszültséget a munkának. Én közben nem bírtam magammal, hiszen tudtam, hogy eközben zajlik a szavazatok összeszámlálása. Folyamatosan próbáltam információhoz jutni. Díjeső, aki az órát tartotta, rám is szólt néha, hogy fókuszáljak, én azonban fejben egészen máshol jártam. Ettől még lement a forgatás.
A választásra jogosult hallgatók száma: 452 fő. Érvényes szavazatok száma: 212. A hallgatók 47%-a tehát részt vett, ami rekordmagas arány az SZFE HÖK-választásainak történetében. Vetélyre 84 szavazat érkezett.
A mi csapatunkra 128.
Az eredmény lesokkolt. Ekkora legitimációra egyáltalán nem számítottam. Gratuláltam Vetélynek. Aztán az elnökséghez szaladtam. Nyertünk. Hétfőtől ránk várnak a HÖK-kel kapcsolatos teendők.
Nemigen hagytak időt felocsúdni, egyből rengeteg teendő a nyakunkba szakadt: bizottságokba kellett embereket delegálnunk, és rengeteg félbemaradt dolgot kellett átvennünk. Az első másfél héten brutális mennyiségű információ szakadt a nyakunkba, a legkülönbözőbb szabályzatok formájában. Rutintalanok voltunk, de nem volt sok időnk beletanulni a dolgokba, cselekednünk kellett.
Nem telt el sok idő az első szenátusi ülésig. Október 16-tól lettem hivatalosan is kinevezett elnök, 22-én pedig már szenátusi ülés volt. El kellett dönteni, kiket delegálunk. A HÖK elnök tisztségénél fogva automatikusan tag, ezt törvény is és a belső egyetemi szabályzat is tartalmazza, rajta kívül intézetenként egy-egy hallgató delegált vehet részt tagként az üléseken. Körbekérdeztem az elnökségben. Szerettem volna a nemek arányára is figyelni, valamint hogy olyan emberek üljenek ott, akikről tudom, hogy nem fognak kiszállni félúton, hanem végig, egész tanévben vállalni tudják a szenátusi feladatokat, nem akartam minden ülésre újabb delegáltakat küldeni.
Végül Partner, Bajtárs és Karakán lettek rajtam kívül delegáltak.
Az első szenátusi ülés ismét sokkolt. Eleve az furcsa volt, hogy az összesen 18 tagú szenátusból (ebből 4 ugye mi voltunk) csak egy olyan ember volt, aki az ülés megkezdése előtt odajött hozzánk, köszöntött minket és egyesével bemutatkozott nekünk. Úgy éreztem, ez egy nagyon szép gesztus, még akkor is, ha egyébként ismertük egymást korábban, hiszen ez jelzi azt, hogy most új, szenátusi tagi minőségünkben lettünk üdvözölve. Mester is ott volt ezen az ülésen, bár ő ekkor nem volt a szenátus tagja annak ellenére sem, hogy intézetvezető volt. Mielőtt elkezdtük az ülést, odajött az asztalhoz és reklamálni kezdett, hogy miért vagyok ott: hogy a HÖK-ből miért ennyi delegált van, és az elnök miért tag automatikusan. Nem értettem ezt az ellenszenvet, hogy miért akar még innen is kifúrni. Nem értettem és azóta se jöttem rá ennek az indulatnak az okára. Végül Öltönyös kiállt mellettem, közölte Mesterrel, hogy jogom van itt lenni, hiszen így rendelkeznek a szabályok. Mester mormogott valami olyasmit, hogy “meg kéne őket változtatni”, aztán elfogadta sorsát és leült, tisztes távolságban a szenátus tagjai által elfoglalt kerekasztaltól.
Ennek az ülésnek a sok másik, apróbb szavaznivaló mellett egy fontos és az egyetemet súlyosan érintő napirendi pontja volt: a szakindítások. Milyen szakokat hirdessen meg az SZFE a következő tanévre? Az ülést Rafiki mint megbízott rektor elnökölte. Mikor rátértünk a napirendi pontra, érezhetően megnőtt a feszültség az asztal körül. Mester szót kért és arról kezdett beszélni, hogy miért most szavazunk erről, miért nem majd a közelgő rektorválasztás eredménye után: hiszen lehet, hogy valaki olyan rektori programot hirdet, amiben bizonyos szakok nincsenek benne. Például a drámainstruktor is egy ilyen szak – ebben a rektorjelöltek közt nincs egyetértés.
Valahogy éreztem, hogy ennek az ülésnek sok szempontból nagyon komoly tétje lett. Mestert ismét helyretették: muszáj most eldönteni az indítandó szakokat, hiszen azokat meg is kell hirdetni, be kell vinni őket a felvételi rendszerbe. Mikor Mester rájött, hogy nem tudja elodázni ezt a döntést, taktikát váltott. Elszabadult a pokol.
Egymás után emelkedtek szóra főleg a színházi intézet képviselői. Kifogásolták, hogy a drámainstruktor szakon tulajdonképpen nem is színházszakmai képzés folyik, hiszen nem művészek jönnek ki onnan. Eleve, hogy az Elméleti Intézetnek ilyenformán semmi értelme nincs, ahogy létezik. A legszélsőségesebb közülök Tartuffe volt: szólásra emelkedett és egy nagyon szenvedélyes rétori beszédet mondott, rengeteg indulattal és fájdalommal. Ennek a beszédnek nagyjából az volt a lényege, hogy eleve nem tudja, ez az egész szak miért is létezik. Hogy van olyan ember, akit ő annak idején a saját osztályából kirúgott, és most azért tud mégis a szakmában lenni, mert elvégezte a drámainstruktor szakot. Támadta Menedzsert is, aki ekkoriban az Elméleti Intézet vezetője volt, hogy miért nem látja be, hogy az intézet, amit igazgat, nem is létjogosult az egyetemen. Tartuffe célja hamar kitisztult számomra: itt egy nyílt uszítás zajlik, fel akarja hergelni mindazokat, akik például a saját intézetének tagjai, és maga mellé akarja állítani a bizonytalanabbakat. Beleesett egy általános tévhitbe is, hiszen keverte az egyetemen lévő két drámainstruktor szakot: az egyik, a drámajátékos szakirány az, ahol én tanultam, a színház- és drámapedagógia, alkalmazott színház terepe. A másik a színjátékos, ezt eredetileg olyan, már hosszú évek óta a pályán lévő, de diplomával nem rendelkező színészek számára hozták létre, akik hétfőnként tömbösítve tanultak három évet az egyetemen, hogy diplomához jussanak. Tartuffe látványosan összemosta a két szakot, teremhiányra és felesleges erőforrásokra hivatkozott.
Remegő térdekkel kértem szót, és felsoroltam a szakom előnyeit: hogy részt veszünk az egyetem nemzetközi fesztiváljának szervezésében, hogy volt olyan színésztanár, aki a saját felvételijén felkért a szakunkról több embert is, hogy amíg a várakozás tart, vezessenek foglalkozást a bizottság elé kerülésre várakozó diákoknak, hogy számtalan színház ifjúsági műhelyében ott vagyunk, hogy Nyugaton már az ilyen típusú szakemberek jelenléte nélkül nincs is nagyon színház – hogy a teremhiány összesen a teljes egyetemen két termet érint, ennyit foglalnak a drámainstruktor-hallgatók, ráadásul ebből az egyik a Menza, a mi osztálytermünk, ami legendásan alkalmatlan mindenfajta óra megtartására, mi viszont egészen belaktuk. Hosszas érvsorolás után Tigris azzal vágott vissza, hogy nekem a hallgatókat kell képviselnem, nem jelölhetek ki csak egy bizonyos hallgatói csoportot. Nem értettem, miért állna a teljes hallgatóság érdekében egy komplett szakmai csoport megszüntetése vagy átszervezése, vagy egy intézmény megszüntetése és szakok más intézetbe való beolvasztása. Mai napig nem értem.
Nagyot nyeltem és Bajtársra néztem. Ugyanolyan kétségbeesettnek tűnt, mint én. Az asztal másik oldalán, velünk szemben Menedzser ült, ő viszont olyan magabiztosságot és türelmet sugárzott, ami átsegített engem azon a pillanatnyi kellemetlen érzésen, ami bennem volt ekkor. Karakán bátran beleállt a vitába, megkérdőjelezte azt is, hogy bizonyos szakokat miért kötelező minden évben elindítani. Irigyeltem ekkor, mert érvei némileg intuitívak, de nagyon logikusak voltak. Felvette a kesztyűt. Megpróbálta bekergetni a szenátus meggyőződéses és nagyon hangosan, szenvedélyesen érvelő tagjait abba a csapdába, hogy helyettesítsék be a “minek minden évben drámainstruktor szakot indítani?” kérdéskörben a drámainstruktor helyére például a színész, a rendező vagy a televíziós műsorkészítő szakot. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy Karakán biztosan jó döntés volt mint szenátusi delegált. Ezekre a hallgatói szempontokra és hangokra volt szükséhünk. Nem hagyták magukat, megpróbálták lekeverni, de érezhetően némileg visszavettek a tempóból, hogy ez mennyiben köszönhető Karakánnak és mennyiben annak, hogy ekkor már több órája tartott az ülés, nem tudom. Én mindenesetre csodáltam Karakánt és hálás voltam neki. Nem érvelt nyíltan a szakunk hasznossága mellett, nem is beszéltünk arról, hogy ez a teljes kirohanás ennek szólt-e, mindenesetre nagyon izgalmas új érveket hozott be a vitába.
A szenátus végül több órás vitatkozás után azt a döntést hozta, hogy külön bizottságot alakít, akik kidolgoznak egy módszert a szavazásra. Az látszott, hogy egyben a teljes szakindítási javaslatot nem fogjuk tudni megszavazni, hanem külön-külön, minden szakról egyesével kell szavaznunk. Karakánt delegáltuk ebbe a bizottságba: filmintézetis hallgatóként úgy éreztük, tud semleges maradni ebben a kérdésben.
A szenátusi után, mikor kiderült, hogy mi lesz a szakonkénti szavazás menete, összehívtam a delegáltakat, hogy átbeszéljük, ki mit érez éppen. Ekkor világossá vált számomra, hogy Partner sok olyan frázist, amit Mesterék képviseltek, elkezd mondani. Őt még az osztályfőnöke is külön felhívta ezzel, ahol erőteljesen próbálta őt arra terelni, hogy szavazzon a szakunk ellen. Végül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy mindenki saját belátása szerint döntsön. Tudtam, hogy Bajtárs és én biztosan a szakunk mellett fogunk állni. Azt is tudtuk, hogy nagyon alapvető törésvonalakat hozott létre ez a szenátusi ülés az egyetemen belül. Nem tudtuk, hogyan tovább. Az viszont sejthető volt, hogy a pár héten belül esedékes rektorválasztás ha lehet, még szélsőségesebb helyzeteket fog eredményezni.
Nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy Smink és Narrátor is eltűnt a kinevezésem után, egyiküket se lehetett elérni azért, hogy segítsenek, vagy legalább bizonyos jogosultságokat adjanak meg. Napokig nem fértünk hozzá az emailekhez vagy a belső archívumokhoz. Ennek pusztán két oka volt: a lustaság és a nemtörődömség. Lehetne arról összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy abban a néhány napban, amíg nem fértünk hozzá semmihez, biztosan eltüntettek vagy variáltak valamit, le kell hűtsem a kedélyeket: amekkora káoszt hagytak, valószínűtlen, hogy bármit is eltüntettek volna. A fejetlenség miatt persze ugyanolyan nehéz volt megtalálni mindent, mintha legalábbis törölték volna. Ahogy az első szavazás érvénytelensége is nagyrészt Narrátoron múlt, aki nem volt hajlandó foglalkozni az egésszel, és elvégezni a kötelességeit, ezt a nemtörődömséget a teljes archívumon is meg lehetett figyelni. Persze mindezt a legkevésbé lehet az ő nyakába varrni, Smink viszont látszólag cseppet sem foglalkozott azzal, hogy az átadás-átvételt egy kicsit is megkönnyítse. Mikor végre egy hét után hozzáfértünk mindenhez, nekiálltunk rendet rakni, ez rengeteg munka volt. Közben a jogi osztály is a nyakunkra járt, hogy bizonyos HÖK-ös szabályokat felül kell vizsgálni. Rosszindulatúan azt gondoltam, ki akarnak billenteni azzal, hogy mindent azonnal kérnek: menjen el a kedvem az egésztől. Ugyanakkor a csapat derekasan helyt állt. Közben közeledett a rektorválasztás, és ki kellett találnunk valamilyen koncepciót arra, hogy mint HÖK hogyan viszonyulunk ehhez a kérdéshez. Nyilvánvalóvá vált, hogy ketten indulnak: Rafiki és Mester. Az is látszott, hogy két merőben eltérő koncepció fog megmérkőzni egymással. Sokhelyütt mindkettő idealista, ugyanakkor az egyik (Rafikié) merőben progresszív, az “egyetem” fogalmát is újraértelmező, szellemi campusban, vagyis közös tudásbázisban gondolkodó, a másik (Mesteré) inkább a művészeti képzés fontosságát helyezi fókuszba, ahol a hangsúly a “művészeten” van, itt inkább a bővíthetőséget helyezi fókuszba művészeti inkubátorház létrehozásával vagy például az elméleti intézet felszámolásával, egyes szakok színházi intézetbe, más szakok felnőttképzésre való átszervezésének gondolatával.
A két rektorjelölt annak rendje s módja szerint elküldte a programját, és jelölti vitát hirdettek az Ódry Színpadra. A két koncepció mellett itt az emberek harcát is jobban lehetett látni, hangsúlyos szerepet kapott a két jellem küzdelme. Rafiki türelmesnek bizonyult a vitán, hozzá képest Mester sokkal vehemensebb volt; időnként egy-egy moderátori kérdésre kitérő vagy cinikus választ adott (emlékezetes pillanat volt például, mikor szóbajött, hogy Rafiki pályázatában nagy hangsúlyt kap az egyetem környezettudatosabbá tétele, amit Mester azzal nyugtázott, hogy “ja, hogy kirak pár kukát?”).
A rektori vitán magam is szót kértem és felszólaltam. Két kérdést tettem fel: egyrészt, a hallgatói önkormányzattal való viszonyról, másrészt a hallgatók bevonásáról az egyetem ügyeibe. Mesteren azt éreztem, hogy minden mondata, ami arra vonatkozik, hogy kész együttműködni a HÖK-kel, nagyon megtervezett, inkább az udvariasság és a biztos vesztés ellenszere, mint valódi ígéret.
A rektori vita után már végképp eldöntöttük, mit kell tennünk. Meg kell kérdeznünk a hallgatókat! Partnert és Tüzetest kértem meg, hogy ezt menedzseljék, leginkább azért, hogy ne legyen sugallmazó a levél, amit ezügyben kiküldünk. Legyen tájékoztató, ugyanakkor figyelemfelkeltő, érjük el, hogy tényleg szavazzanak sokan, hogy számunkra validálható legyen a végeredmény, az elnökség pedig számonkérhető legyen. A kérdőíven mindössze két kérdést tettünk fel: kit szeretnének a hallgatók rektornak és melyik intézetből vannak? Tudtuk, hogy négyen vagyunk a szenátusban, így négy szavazatunk van, ezt kell valahogy arányosan elosztani. Azért is tartottuk fontosnak, hogy intézetenként is legyen képünk arról, kit támogatnak a hallgatók többségében, hogy szükség esetén az egyes intézeti képviselők is ez alapján szavazhassanak. Azt is tudtuk, hogy létfontosságú lépés ez: ha ezt a gesztust elrontjuk, ha nem sikerül rávenni a részvételre a hallgatókat, ha rosszul kommunikálunk szándékainkról, akkor hamar megrendülhet bennünk a bizalom, még annak kialakulása előtt. Azt pedig én megtanultam az évek alatt eddigre, hogy bizalmat építeni rendkívül hosszú időbe telik, cserébe az elvesztéséhez néhány pillanat is elég lehet.
Eközben zajlott az egyetemi, hallgatói lét is. Arra kellett rájönnöm, hogy egyszerűen a HÖK-ben tisztséget vállalni és azt felelősséggel vinni teljes emberes munka, ha valaki lelkiismeretesen csinálja, viszont hallgatónak lenni ugyanúgy egy feladat. Mindennek ugyanabba a néhány órába kell beleférnie: bizottsági üléseken részt venni, folyton kommunikálni a vezetőséggel, közben a hallgatókat is érdekeltté tenni a saját ügyeikben, eközben bejárni és felkészülni az órákra, beadandókat írni, az osztály életében is részt venni – és még élni is, amennyire lehet. Visszatértek az éjszakázások: minden, ami nem fért bele napközben, azt éjszakába nyúlóan kellett csinálni. Tudtam, hogy a HÖK Alapszabály alapos módosítására van szükség, sok szabálypont egyszerűen elavult vagy értelmét vesztette, valamint sok ügyrendi dolgot egyszerűsíteni vagy életszerűsíteni kell ahhoz, hogy fenntartsunk egy normális és szabályos működést. Tudtam, hogy ebben sem hibázhatok: a korábban tapasztalt “ellenszél” megnyilvánult HÖK-elnöki munkám elkezdésekor is, hiszen nagyfokú bizalmatlanságot tapasztaltam. Az, hogy gyereknek kezelnek vagy nem vesznek komolyan, napi szintű jelenséggé vált. Ha hibázok, azt könnyen ellenem fordíthatják, vagy számonkérhetik rajtam az elődöm tetteit, ha nem törekszem a mihamarabbi kijavításukra. Évekre visszamenőleg kellett olyan szabályzatokat előkeresni, újraalkotni és iktatni, amiket Smink elmulasztott. Tőle pedig nem számíthattam segítségre. Néhány feladatot megpróbáltam az elnökség felé is delegálni, de sok olyan napi ügy volt, aminél egyszerűen valakinek elmagyarázni a feladatot, majd számonkérni rajta sokkal idő- és energiaigényesebbnek tűnt, mint magamnak megcsinálni. Így ez néha aránytalanságot eredményezett, amit viszont az elnökség meg is említett nekem. Itt vált valósággá a HÖK-elnöki vitán is levezetett elméletem, miszerint a jó vezető olyan, hogy képes nálánál képességesebb embereket is helyzetbe hozni, éppen azért, hogy kompenzálják a hiányosságait. Nekem pedig rengeteg hiányosságom volt, amiket az elnökség nagyon jó érzékkel tudott nagyon jó helyzetekben kompenzálni.
Eljött a rektorválasztás ideje. Összesítettük a szavazatokat és a szenátusi előtt leültünk átbeszélni az eredményeket. 75% Rafiki, 25% Mester. Ráadásul mindhárom intézetben Rafikit támogatták többen. Eszerint a négy szavazatunk úgy oszlik el, hogy három ember Rafikire fog szavazni, egyikünk pedig Mesterre.
Kiindulva Tigris mondatából, amit az első szenátusin mondott, úgy éreztem, nekem képviselnem kell minden hallgatót, márpedig abba a kisebbség is beletartozik. S hát persze, titokban vonzott az elégtétel vágya is, hogy végre én dönthetek Mester sorsáról és nem fordítva, őt eleve látványosan irritálta, hogy én a Szenátus közelében vagyok. Azt is éreztem, hogy később még jól jöhet, ha valamiért ez a kérdés vita esetén felmerül köztünk: arra számítottam, hogy Rafikivel bárhogy alakuljon is, sokkal harmonikusabb a viszonyom.
Mindezek fényében nagy örömmel, némi izgalommal és magamban az egész helyzet fonákságától vigyorogva vállaltam, hogy én leszek az, aki Mesterre szavaz.
Eljött a szenátusi ülés. Sokan voltak az érdeklődők, akik végig akarták hallgatni a megelőző beszélgetést. Nem nyíltak olyan szélesre a törésvonalak, mint korábban, akár az előző szenátusin, akár a rektorjelölti vitán, de a feszültség tapintható volt a teremben. Egy ponton a szenátus egyik tagja kifakadt, hogy nem tudja, a HÖK delegáltjai mi alapján fognak szavazni. Egymásra néztünk Partnerrel, Bajtárssal és Karakánnal, és ünnepélyesen előszedtem a zsebemből azokat a diagramokat, amiket a válaszok alapján készítettem és nyomtattam ki előző este. “A HÖK megkérdezte a hallgatóságot, és ezek alapján fog szavazni. Igény szerint szívesen elküldöm ezeket a kimutatásokat annak, akit érdekel, de csak a szavazás után”. A saját határozottságom még engem is meglepett. A szenátus tagjainak arcán vegyesen láttam megértő elismerést, unatkozó közönyt és meglepődést is. Nem törődtem velük. Tudtam, mi a dolgom.
Titkos szavazás lesz. Összenéztem a többi HÖK-ös delegálttal, és leadtuk a szavazatainkat.
Furcsán megkönnyebbültem, amikor Mester nevét a papírra írtam. Tudtam, hogy bármi lesz is a végeredmény, az én lelkiismeretem tiszta.
Pattanásig feszültek az idegek. Mindenki a szavazatszámlálókra emelte a tekintetét. Az érdeklődők is lélgegzetvisszafojtva figyeltek. Csend honolt, hiszen tudtuk, bármi is lesz az eredmény, a viták (és ezzel egy fontos korszak) ezen a ponton lezárulnak. Hiszen annyira más a két koncepció, hogy bármelyik is győzedelmeskedjen, az így vagy úgy az egyetem javát fogja szolgálni és mindkettőben benne van a potenciál, hogy teljesen új alapokra helyezze az egész intézményt.
Ekkor még egyikünk sem sejtette, hogy mit jelentenek ezek az új alapok. Azt meg végképp nem, hogy bárki is nyeri ezt a szavazást, ezeket az új alapokat már nem ő fogja lehelyezni.
Kicsit sajnáltam, hogy nem nyílt a szavazás és így nem láthattam Mester arcát, ahogy kiderül számára, hogy rá adom a voksom. Ez egyike a legfájóbb kimaradt pillanataimnak egyetemi éveim alatt.
Mialatt a bizottság számolt, nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy fontos pillanatokon vagyunk túl, és lassan kiderül az is, kivel kell a következő időszakban együttműködni. Így vagy úgy, izgalmas új időszak kezdete lesz – gondoltam.
Folytatása következik május 31.én, pénteken!
Csernai Mihály 
3 gondolat “Erős kezdés, nehéz folytatás” bejegyzéshez