Aztán Rafiki lett a rektor. Titkon örültem ennek, hiszen ez jóval könnyebbé tette a dolgomat. Nyitott volt alapvetően a HÖK-kel való együttműködésre, és az értékrendünk is sok esetben megegyezett.
Ráadásul az, ahogy a rektorválasztást kezeltük, nem várt sikert aratott hallgatói körökben. Végre azt érezhették, hogy van beleszólásuk abba, hogy mi történik az egyetemen. Vagy legalábbis, érezhették, hogy mit jelent a részvételiség, amit korábban felajánlottunk nekik. Jó volt látni, hogy voltak olyanok, akik bátrabban mertek megkeresni engem olyan egyéni problémákkal, amiket úgy érezték, csak a segítségünkkel tudnak megoldani. A legtöbben gyors és hatékony segítséget tudtunk nyújtani. Azt éretztem, hogy a kezdeti súrlódások után normalizálódott a viszony a rektori hivatal dolgozóival is. Különösen Rafiki és Közlöny volt a legfontosabb szövetségesünk. Közlöny nagyjából akkor érkezett az egyetemre, ő volt az egyetem kommunikációs vezetője. Rengeteg nagyon jó és inspiráló ötlete volt, például hogy egyetemi hírlevelet indít, ami nem tűnik óriási dolognak, de hamarosan nagyon nagy jelentősége lett, hogy a hírek gyorsan és hatékonyan terjedjenek – ebben Közlönynek oroszlánrésze volt. Kaptunk saját rovatot is a hírlevélben, azt gondolom, jól használtuk a lehetőségeinket. Az elnöki kampányban és a programban is nagy hangsúlyt kapott a transzparencia. Hosszas egyeztetésbe kezdtem hát Petákkal és Krajcárral, hogy ezt hogyan is lehetne elérni. Végül az lett a megoldás, hogy a szenzitív adatok kihagyásával táblázatot vezettünk: összegszerűen minden kiadásunk és bevételünk szerepelt benne, ösztöndíjakra lebontva, de pl. dologi kiadások esetén is részletesen vezettük, hogy mire mennyi pénzt költünk. Krajcárhoz különösen sokszor kellett járnom, már az osztályon mondanom se kellett semmit, a számítógépek mögül felnézve néha csak annyit mondtak: “Nincs bent” vagy “Nem ér rá”. Mindig udvariasan kiálltam a sort, és kérdeztem. Krajcárt nem mindig éreztem egyenesnek – több vitánk is volt, de bennem partnerére talált ilyenkor. Volt olyan eset, hogy nem stimmeltek a számaink – én elkértem előre a rendelkezésre álló összegeket, amivel számolnunk kellett, és a levonások után kijött egy szám. Egyszerű matek. Ez a szám, mire eljutottunk a jegyzőkönyvezésig volt, hogy már kevesebbről indult, mint korábban. Volt, hogy nem voltam elég karakán, nem számoltattam újra, de volt, hogy sarkamra álltam. Ezeknél a “sarkamra állós” pillanatoknál úgy éreztem, nyeregben vagyok és – még ha nem is kedveltük meg egymást különösebben – ki tudott alakulni egy kölcsönös tisztelet egymás iránt.
Apropó, ha már megemlítettem a juttatásokat: a HÖK-képviselők az elnökségben végzett munkájukért közéleti ösztöndíjban részesültek. Rengeteg negatív sztereotípiával találkoztam ezügyben. Sokan tekintenek úgy mai napig a HÖK-re, hogy ez csak egy jó megélhetés érdemi munka nélkül. Mi ezt a mítoszt, rossz beidegződést is próbáltuk lebontani. Egyrészt, minden forinttal elszámoltunk, másrészt rengeteget dolgoztunk. Folyton bizottságokba kellett szaladgálni, vagy éppen Krajcárhoz elszámolni, Rafikinek is mindig volt valamilyen mondanivalója. Néha úgy éreztem, 0-24 órában csak ezzen kattogok, és nem is jut időm másra. Helyretenni a Smink korszakában született negatív megítélést volt a legnehezebb feladat ebben az időszakban.
Az egyik szenátusin, talán éppen a szakindításról szóló vitán Tigris megemlítette, hogy például neki szüksége lenne egy filccel írható táblára a termében, mert sokszor nem tud normálisan órát tartani, és ez így nem állapot. Nagyon megmaradtak a szavai, azt éreztem, ha valami, akkor ez igazán egy hallgatói érdek, hogy ne egy táblán múljon a tanítás. Életem első közéleti ösztöndíjának egy részét tehát táblára költöttem, amit aztán titokban becsempésztem Tigrisék tantermébe, azzal, hogy ajándék. Semmifajta megvesztegetés nem volt a célom ezzel, pusztán szerettem volna érzékeltetni, hogy a HÖK-nek van füle arra, ha valamilyen probléma felmerül, pláne, ha egyébként egy kezelhető problémáról van szó.
Havonta egy nagy eseményt, bulit tartottunk, ez volt az ígéret. Ekkor jött föl, hogy a legendás Vas utcai büfébe sokszor ismeretlenek bemászkálnak és lopnak. Akkoriban különösen elszemtelenedtek az ismeretlenek, és nem is kellett különösebben óvatlannak lenni, hiszen sokszor előadásra érkező nézőnek vagy éppen bulizó fiatalnak kellett csak feltüntetni magukat. Tudtam, hogy erre kell valamilyen megoldást nyújtani, ezért az első általunk szervezett bulin megbeszéltem a szervezőkkel, hogy biztosítsanak értékmegőrzőt. Egyrészt jó példával akartam elöljárni, másrészt azt éreztem, motiváló lehetek a többiek számára, ezért magamat is beosztattam ruhatárosnak egy ponton. Az elnöki regnálásom első hökös bulijának nagy részét a portával szembeni ruhatárban töltöttem tehát. Egy filmintézetis lány odajött, és viccesen, de érezhetően komoly döbbenettel kérdezte, hogy “egy hök-elnök mit keres a ruhatárban?”
Egyrészt nem értettem a kérdést, másrészt viszont nagyon is. Volt bennem bizonyítási vágy is, de elsősorban leginkább segíteni akartam. Leginkább azért, mert tudtam, hogy amikor nekem volt nehézségem az egyetemen, akkor nekem nem segítettek – még ha ez nem is az akkori HÖK-elnök hibája volt.
Számtalan szabályzatot módosítottunk, egyszerűsítettünk, módosítottunk, pótoltunk korábban elmaradt dolgokat – már a kinevezésem utáni napon kézhez kaptam egy tíz pontból álló hiánylistát. Volt bennem egy rossz érzés, hogy ezzel tesztelni akarják a rátermettségemet, de az első három hónap után, mikor lajstromba vettem, mennyi mindent sikerült megcsinálnunk, egyáltalán nem éreztem, hogy okom lenne a szégyenkezésre. A helyemen vagyok – gondoltam, még ha ez irgalmatlanul sok munkába került is.
Ennek a fejezetnek az elejét egyáltalán nem dicsekvésnek szántam, mindössze azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyi munkába telt, mire lassan el tudtam fogadtatni magam mind a hallgatók, mind a többi egyetemi polgár – dolgozók, tanárok, munkatársak – körében. Talán ekkoriban a HÖK Alapszabály-módosítása volt a legnagyobb projekt, hiszen ezzel sokkal életszerűbbé tettük a saját működésünket. Megpróbáltam visszaadni az Osztálybizalmi Gyűlés jelentőségét, akik mint legfontosabb döntéshozó szerv segítette a munkánkat. Tudtam, hogy elsősorban nekik tartozom elszámolással. Vetély mint a Felügyelő Bizottság elnöke, szintén igyekezett lelkiismeretesen végezni a munkáját, és amikor csak tudott, részt vett a szabályosság felügyeletében. Tudtam, hogy mindent jogszerűen kell csinálnunk, mert egy kis hiba ha becsúszik a gépezetbe, könnyen elveszthetjük a bizalmat. Jó volt tudni, hogy például Közlöny egy nagyon fontos szövetségesünk lett, és rengeteget segített abban, hogy az üzeneteink és a cselekedeteink hírértéket kapjanak mindenki számára.
November elején kirobbant egy ügy a budapesti Katona József Színházban, amihez látszólag (legalábbis ezt gondoltam, hogy SZFE HÖK-ként egy színház belügyeihez) semmi közünk nem volt. Én személy szerint semmit nem tudtam róla. Még Gothár Péter nevét se hallottam korábban ilyen összefüggésben. Az Astorián voltam ebédelni, mikor ismeretlen szám hívott. Felvettem a telefont. Egy elhadart bemutatkozás, és a végén, hogy “a Blikktől”. “Mit gondol a közelmúltban kirobbant zaklatási ügyről?” “Milyen ügyről?” – kérdeztem vissza. “Hát, a Katona most rakott ki egy hirdetményt arról, hogy etikai eljárás keretében menesztettek egy munkatársat.” “Igen, és? Mi közöm nekem ehhez?” “Mi a véleménye, mint az SZFE HÖK-elnöke, hogy ilyen megtörténhet?” “Sajnálatos, de bizonyára házon belül rendezték a sorokat.” – ennyit tudtam nagyjából kinyögni, mert még mindig fogalmam se volt arról, hogy mi ez az egész, én a Katona posztját sem olvastam ezen a ponton, ami alig negyed órával korábban jelent meg. Valószínűleg abban a pillanatban éppen sorban álltam ebédért. “Mindketten tudjuk, hogy kiről van szó” – mondta sejtelmesen az újságíró. “Fogalmam sincs.” – válaszoltam egyből, teljesen őszintén, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy kiről beszélnek és hogy mi közöm ehhez az egészhez. “Ne szédítsen már, tudom, hogy tudja” – hitetlenkedtek a vonal másik végén. “Értse meg, uram, hogy fogalmam sincs, eddig a hívásig azt se tudtam, hogy bármilyen ügy zajlik” – mondtam. Naivitásom talán meggyőzte az újságírót, halkan, mint aki bizalmas információt mond el, mondta ki nekem Gothár Péter nevét. Ekkor egy pillanat alatt megértettem, hogy azért kíváncsi annyira a véleményemre, mert egy történetesen az egyetemen tanító emberről van szó. Annyit mondtam, hogy “a HÖK-nek az egyetemen belül hasonló ügyről nincs tudomása”. És ez igaz is volt, mert hozzánk tényleg nem jutott el semmi. Ami eljutott, azt megoldottuk. A telefonhívás után rögtön Közlönyt hívtam, akkor nem is vette fel elsőre, később hívott vissza. Áll a bál. Szerintem akkor még ő sem sejtette, sok évnyi kommunikációs gyakorlattal a háta mögött, hogy ez még csak a kezdet.
Aztán december elején volt egy tüntetés a Madách téren. Korábban belengették a Nemzeti Kulturális Alap átalakítását, illetve a kulturális tao-rendszer kivezetését, félő volt, hogy a már eleve kevés pénzből tengőgő független színházak alól egy csapásra kihúzzák a talajt. Fontosnak éreztem, üzenetértékűnek, hogy erre a tüntetésre elmenjek. Érdekelt és mai napig szívemen viselem a független társulatok sorsát. Olyan változást akartak a kultúra finanszírozásában bevezetni, ami teljesen más működési modellre kényszeríti a szakma résztvevőit, ráadásul nagyon rövid időn belül. A részletes módosításokba nem is mennék bele, mert hosszú és bonyolult, egy korabeli Index-cikket ajánlok1, ami nemcsak a tüntetést, de annak hátterét is elég részletesen elmondja.
Ennek a tüntetésnek később még nagy jelentősége lesz. Elmentem, kiálltam, mert úgy éreztem, ez egy fontos ügy. Nem mértem fel annak a felelősségét, hogy HÖK-elnök vagyok és mint ilyen, mennyire szerencsés egy ilyen tömegeseményen részt venni. Eszembe se jutott. Azt éreztem, hogy az a szakma, amiben a jövőben dolgozni szeretnék, veszélyben van, ellehetetlenül, az egyik ága, akiket én nagyon tisztelek, biztosan. Meg se fordult a fejemben, hogy ne állnék ki értük, még ha csak egy is vagyok az óriási tömegben.
Ami még fontos, ezen a tüntetésen elhangzott egy beszéd, amit száznál is több fiatal színművész írt alá. Ennek is lesz később jelentősége, hogy hogyan is kezdődött az a példátlan összefogás, ami később meghatározóvá vált, és nekem személyesen is számtalan segítséget nyújtott.
Igen, ez most egy ilyen fejezet, ahol feldobok egy-két meghatározó eseményt, majd leírom, hogy később lesz jelentősége, de ígérem, ki fog derülni, hogy hol és mikor, addig is mindenki jegyezze meg ezt a két kulcsfontosságú tényt: a száznál több fiatal színművészt, és a Madách téri tüntetést.
Ekkoriban már azért lehetett hallani arról, hogy van valami újfajta vírus, ami egyre gyorsabban terjed a világban. Voltak, akik szkeptikusak voltak vele, volt, aki szerint ezt nagyon is komolyan kell venni. Nem tudtuk, hogy mi ez, annyit tudtunk, hogy Covid-19-nek hívták, és nagyon komoly beszédtéma lett. Persze, elsőre nem, akkor még csak a híreket olvastuk, hogy terjed a járvány. Mi végeztük a dolgunkat, ahogy addig is. A 2019/20-as szilvesztert abszolút nyitott szívvel vártam, úgy éreztem, egy nagyon fontos évnek nézünk elébe. A Covidot ekkoriban is csak annyira vettük komolyan, hogy pl. itthon édesanyám gondolkodott azon, hogy minek öltözzön egy farsangi munkahelyi összejövetel alkalmával, én azt találtam ki, legyen koronavírus, maszkkal és diadémmal a fején. Így is lett. Nagyokat nevettünk akkor ezen.
Krajcárral a viszonyomat pont egy ekkoriban történő eset tudja nagyon jól szemléltetni. Egyik órám után, kimentem szünetre az egyetem elé. Egy srác állt az egyetem előtt, szomorúan, aki kis várakozás után odalépett hozzám. “Te vagy a HÖK-elnök, ugye?” “Igen.” – mondtam neki. Nem ismertem őt korábban. Kiderült, hogy filmintézetis és kollégista, aki késedelmesen fizette be a kollégiumi díjat, a gazdasági osztályon viszont az utólag befizetett pénzt nem hajlandóak neki kiütni a Neptun-rendszerben, viszont így, hogy tartozik, nem tud elmenni vizsgázni, amitől a diplomaszerzése is veszélybe került.
Őszintén szólva, felhergelt engem az, ahogy hallgatókat hoznak szar helyzetbe. Felcsörtettem Krajcárhoz. Rövid várakozás után be is engedtek, ahol felvázoltam neki az esetet. “Igen, tudunk róla, de sajnos nincs itt a kolléga, aki a Neptunos befizetéseket intézi.” “Értem, de csak egy kolléga van, aki ezt meg tudja csinálni?” “Hát, ő tudja kezelni, és a héten szabadságon van.” “Igen, Krajcár, de a héten lejár a vizsgajelentkezés, ha nem ütik ki addig a befizetést, akkor nem vizsgázhat és veszélybe kerül a diplomája.” “Így járt.”
Annyira viszhangzott bennem ez a cinikus “Így járt”, hogy erélyesebben folytattam. Győzködtem, hogy ha ő felelősséget vállal egy olyan hivatalért, aminek az élén dolgozik, akkor végezze a munkáját, amibe beletartozik, hogy néha Neptunban kell tartozásokat kiütnie. Ha meg csak egy ember tudja ezt, aki éppen szabadságon van, akkor valahogy járjanak utána, hogy hogy kell. “Oldják meg, mert ez így nem elfogadható. Kedd van ma, csütörtökig várok.”
Határozottságom még engem is meglepett, de szerencsémre Krajcárt még jobban. Írtam a srácnak, hogy ha csütörtökig nem ütnék ki a tartozását, szóljon. Nem szólt, szóval megoldódott a helyzet. Ez az eset nemcsak a Krajcárral való viszonyomat festi fel elég pontosan, de azt is, hogy határozottsággal azt éreztem, bármit elérhetek. Ha beleállok a vitás helyzetekbe, akkor egy ponton mindenki a megoldást kezdi majd el keresni. Akár csak azért, hogy engem lerázzanak. Egy ponton úgysem lehetett engem annyira könnyen lerázni. Nyakára jártam én bárkinek, emailben is, telefonon is, személyesen is, ahogy kellett.
Közben az egyik szenátusin vészjósló hangon valaki elkezdett “modellváltásról” beszélni. Nemigen tudtuk, hogy mit jelent, de tudtuk, hogy valahogy szeretnénk napirenden tartani a dolgot, körbejárni, hogy mi is ez az egész. Én ekkor, kicsit megértve, hogy maga a kifejezés mit jelent, egyáltalán nem értettem, hogy ennek milyen előnyei vagy hátrányai vannak. Szimpla bürokratikus, technikai változásnak tűnt, különösebb indok nélkül. Persze, kicsit mélyebben beleásva magunkat azért világossá vált, hogy milyen visszásságai vannak. S ennek a “mélyebb beleásásnak” volt értelme és haszna is később. De ezt ekkor még, ahogy a Covid terjedését sem sejthettük. Naivak voltunk. Én legalábbis biztosan.
Folytatása következik június 7-én, pénteken!
Csernai Mihály 
3 gondolat “Lajstrom” bejegyzéshez