2020 nyara tele volt olyan eseményekkel, amik augusztus végén az egyetem elfoglalásához vezettek.
A levél, melyben a hallgatók először a HÖK-öt csak arra kérték fel, hogy indítsunk diskurzust a ki nem nevezett rektorral kapcsolatban, napról napra fejlődött tovább. Ahogy egyre több információt megtudtunk arról, hogy mi is vár ránk (ráadásul szeptembertől), egyre égetőbb lett a talaj: csinálni akartunk valamit. Végül úgy döntöttünk, hogy összehívunk egy fórumot. Az egyetem is zárva volt, és még a körülöttünk lévő világ is csak lassan nyitotta meg újra a kapuit. Folyton kerestük, hogy hol legyen az esemény, hogy érjük el, hogy minél többen legyenek.
Két találkozó maradt meg ebből az időből nagyon: az egyik a Jászai Mari tér közelében egy kis kávézóban volt. Itt körülbelül tizen voltunk jelen, vegyesen a HÖK-ből és az ominózus levél megfogalmazói közül. Stratégiákat akartunk felállítani a hogyantovábbról, illetve tudásmegosztás zajlott: ki mit gondol és ki mit tud az adott helyzet kapcsán. Végül arra jutottunk, hogy érdemes lenne szélesebb körben is fórumokat tartani a kérdésben.
Az első emlékezetes hallgatói fórum egy, a Covid idejére bezárt, de egyikünk közbenjárására megnyitott kávézó pincehelyiségében volt. Nem tudtuk, hányan leszünk és milyen cselekvési terv mentén fogunk működni, csak azt tudtuk, hogy beszélni szeretnénk egymással. Össze is jött húsz-harminc ember, akikkel mindenekelőtt a fórum alapszabályait fektettük le (ebben kaptunk segítséget gyakorlott mozgalmároktól), és helyzetjelentést tartottunk. Hogy pontosan időrendben hogy is történtek a dolgok, ennyi év távlatából már nehezen rekonstruálható, én mindenesetre megpróbáltam visszaemlékezni.
Én az egész történet kirobbanását május 28-ra teszem, ekkor derült ki ugyanis, hogy benyújtották a törvényjavaslatot az SZFE átszervezéséről, ráadásul abban a január 1-i átállási időpont helyett már szeptember 1. szerepelt, mint a hatályba lépés dátuma. Egy nyarunk maradt bármit is tenni – akár ellene, akár mellette.
Június 4-én lezajlott a parlamenti vita. Életemben először bekerültem a Parlamentbe – igaz, csak említés szintjén. Felhozták a 33-as paragrafus ügyében szétküldött levelet, mint érv arra, hogy az egyetemen ideológiai oktatás folyik és szükség van változtatásokra. Leforrázva és megalázva éreztem magam, hogy engem használnak fegyverként. El kellett döntenem, hogy mit csináljak, mert tudtam, hogy ez egy válaszút: beleállok-e a konfliktusba vagy sem? Mire biztatom a HÖK elnökség tagjait? Egyáltalán: én mit tudok az ügyben tenni? Mennyire elegendő a saját legitimációm ehhez az egészhez? Végül felszívtam magam és azt éreztem, lemondani ezen a ponton nem érdemes, mert most fog indulni a valódi darálás. Max majd nyár végén, addigra talán kiderül, hogy mi lesz, gondoltam. Csak nem fajul el annyira ez az egész, hogy ne tudjak akár az átalakításra hivatkozva én is távozni a posztomról. Alig egy év, rengeteg minden történt, egy életre elég tapasztalat, gondoltam ekkor. De végigsegítem ezen a folyamaton a többieket, ha most még HÖK elnököt is kéne választaniuk, vagy ha hirtelen Tüzetesnek vagy Partnernek a nyakába szakadna minden, ezt a lelkiismeretem nem bírta volna el.
A rektor ki-nem-nevezése miatt írt levél végül már addig fajult, hogy június 6-án már egy teljesen más hangvételű írást jelentettünk meg a nyilvánosságban. Ez volt tulajdonképpen a HÖK beleállásának pillanata. A közleményünket 235 hallgató írta alá ekkor. Azt éreztük, ez egy bőséges legitimáció a folytatáshoz. A nyilatkozat a rektor ki-nem-nevezés mellett kitér arra is, hogy az egyetemet nem értesítették a modellváltás részleteiről vagy például arról, hogy előrehozzák a határidejét. Ekkor már autonómiáról kezdtünk el beszélni. Én nem ismertem körültekintően ezt a szót, szóval bemutatkoztunk egymásnak és onnantól folyamatos használója lettem. Rájöttem, hogy mennyi mindent lefed: szabadságot, önrendelkezést, döntések meghozatalának lehetőségét – egy szó, és mégis mennyire sokat tud jelenteni. A magam részéről ezen a ponton úgy álltam bele ebbe a szóba, hogy a szenátusi ülésekre gondoltam: szeretném azokat a vitákat folytatni, amik a szakma meghatározó részei kellene, hogy legyenek. Még ha Rafikit meg is választottuk, bennem maradtak kétségek azzal kapcsolatban, hogy mennyire lejátszottak ezek a viták. Inspiráló volt ezeket hallgatni, és bennem volt az, hogy ha ezeket a döntéseket kiveszik a szenátus kezéből, akkor többé a fontos vitáknak sem lesz értelme. Sajnáltam volna, ha ez így van, ezért is gondoltam azt, hogy ez egy felvállalható álláspont.
Aztán a nyilatkozattal egy napon egy rövid követeléslistát körbeküldtünk, a vezetőséggel egyeztetve. Másik HÖK-öknek, egyetemeknek, intézményeknek, szakmai szervezeteknek. Csak hogy lássák, hogy mik a legfontosabbak ezen a ponton: 1. halasszák el a modellváltást szeptember 1-ről; 2. a felálló kuratóriumnak legyen tagja a kancellár, a rektor és az intézetek vezetői, az elnök személyét maguk kzöül választhassák meg; 3. a rektor kijelölése és felmentése maradjon a Szenátus hatásköre; 4. az alapítói jogok teljes körének gyakorlása ne kerülhessen át a kuratórium tulajdonába. Ez utóbbira azért volt szükség, mert felröppent a hír, hogy a minisztérium megalapítja az alapítványt, rendelkezik az alapítói jogok fölött, aztán pár hónapon vagy tán éven belül a kuratóriumra ruházza ezeket a jogokat, vagyis az alapítvány kuratóriuma meghatározza a saját szabályait, bebetonozhatja a tagjait, leválthatatlanná téve saját magát, és erre minden törvényi lehetősége meg is van, az állam a minisztériumon keresztül még be lenne kötve az egyetemhez – ameddig ezek a jogok a kezükben vannak. Nem akartuk, hogy leválthatatlan emberek kerüljenek az egyetem élére úgy, hogy mindent ők határoznak meg.
Innentől aztán felgyorsultak az események. Elkezdtünk a HÖK-elnökség tagjaival interjúkat adni és valahogy kifejezni a nemtetszésünket. Ekkoriban került sor az SZFE-n belüli első árulásomra is.
Az előző novemberi, Madách téri tüntetés kapcsán megtanultuk, hogy sokkal könnyebb az ügy mellé állítani embereket, ha például Facebook-ra létrehozunk egy keretet, amit a profilképükre tudnak tenni, ezzel kifejezve a szolidaritásukat. El is kezdtünk ezen gondolkodni, valahogy a feltartott tenyér, mint a megállítás jele egy jó kiindulási pontnak tűnt. Csak aztán nem tudtuk, mit tegyünk rá a kézre, mi lehetne az a felirat, ami kellően egységes és közben bárki ki tudja tenni. Aktív levelezésbe kezdtünk Közlönnyel, mint kommunikációs vezetővel, hogy valamilyen egységre juthassunk. Aztán június 10-e környékén váratlanul ért minket, hogy több, vezetőségben lévő tag, többek között Rafiki is kirakott egy ilyen profilkép-matricát Mi olyan sürgős? felirattal és az SZFE logójával ellátva. Hidegzuhanyként ért ez minket, hiszen eddigre már sokadik napja leveleztünk arról, hogy egységesen kellene kiállni.
11-én volt egy fórumunk a Padláson. Nemcsak diákok, de tanárok is jelen voltak, ez tulajdonképpen egy tájékoztató volt, amin elmagyarázták nekünk, hogy pontosan mi ez az egész modellváltás, milyen kifutásai lehetnek. Volt, aki online követte, volt, aki jelen volt a helyszínen. Egy ponton lehetett kérdezni is. Volt, akit leforráztak a hallottak, én nagyjából rezignáltan hallgattam, hiszen a szenátusban eddigre már hosszú levelezéseken voltunk túl ezügyben. A kérdezés rendszere az volt (mivel sokan online követték az eseményt), hogy a kérdező kiült a pulpitushoz, és mikrofonnal a kezében tette fel a kérdést. Az egyik hallgató, emlékeim szerint Kreol volt az, aki nagy elánnal kiült, útközben odaszólt nekem is, és feltette a kérdést, hogy miért nem egyeztették a Facebookos matricát a hallgatókkal. Én pedig kiültem, és azt mondtam, valóban nem tették meg. Ezzel elárultam Közlönyt, aki addigra már tényleg napok óta ennek a levelezésnek a részese volt. Bár a magam részéről ez nem volt szándékos – én arra gondoltam, hogy a Mi ilyen sürgős? matricákról nem tudtunk semmit, ami tulajdonképpen igaz is volt, mert még ha említették is, hogy készül hasonló, mi addigra már a saját kezes tervünkkel készen voltunk. Ezekre a “kezes” matricákra gondolok.
Árulásommal nem is szembesültem azonnal. Maga Közlöny hívta fel a figyelmemet rá, egy másnapi körlevélben. Én magam már számtalanszor éreztem magam elárulva az egyetemen, tudtam, hogy mennyire rossz azon az oldalon állni, de ekkor megtudtam, hogy a másik oldalon is nagyon rossz. Lelkiismeret-furdalásom volt, nem akartam Közlönyt elárulni – de miután bementem abba a csapdába, hogy kijelentettem, nem volt egyeztetés, utána ezt nem pontosítottam és később már még rosszabbul jöttem volna ki belőle. Azt hiszem, akkor sokat vesztettem Közlöny bizalmából. Megrendült a szövetség, amit mai napig nagyon sajnálok.
Még aznap (11-én) este Partner és Tigris egy TV-interjúban beszéltek a petíciónkról. 12-én kiraktunk egy videót a HÖK Facebookjára, benne egy csomó hallgatóval, akik a tenyerükön hordják az “SZFE” feliratot, alatta pedig a “Cifra palota” című népdalt fütyülte egy zenés színész-hallgató, ezt a videót még Partner vágta, az egész akciót ő fogta össze. Büszke voltam rá. Én magam őszintén szólva ekkor még nem integrálódtam az események sűrűjébe annyira. Nem tudom, miért, talán nem éreztem, hogy ez egy nagyszabású dolog lehet, vagy hogy szükség van rám a szervezésben.
13-án aztán elkezdtek jönni a szolidarító posztok más egyetemektől és szervezetektől. 16-án Partnerrel együtt egy reggeli műsorban beszéltünk a modellváltásról. Innentől éreztem azt, hogy komolyodik a helyzet. A videónkat rengetegen megnézték, elkezdtek jönni a támogatások, én pedig azt éreztem, nem maradhatok ki többet ebből a dologból, nem hagyhatom cserben Partnert, aki eddigre már rengeteg mindent szervezett, hiszen az első, Rafiki kinevezését követelő levéllel is ő kezdett el érdemben foglalkozni. Még ugyanezen a napon kikerült az első gólyaesküs videó.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi az a gólyaesküs videó?
Az már legkésőbb a parlamenti vitán kiderült, hogy a legsúlyosabb vád az egyetem ellen az ideológiai képzés – itt nem igazán felkészült, a magyar kultúrát szolgáló fiatalokat, hanem kommunista kiskatonának képeznek. Most sarkítok, de nagyjából ez volt a fő kommunikációs irány. Az egyik fórumon, amit még a levél kapcsán kezdtünk el tartani, felmerült, hogy erre kéne valamilyen reakciót adni. Rövid úton eljutottunk odáig, hogy a Gólyaeskü, amit minden tanévnyitókor elég protokolláris módon elmondanak a frissen felvett, tanulmányaikat megkezdő hallgatók, tartalmaz egy csomó olyan elemet, ami épp a magyar kultúra megóvására vonatkozik. Előkerestük a szöveget. Aztán valakinek támadt egy ötlete: kérjünk fel ismert embereket, színészeket, televíziós arcokat, rendezőket, a szakma meghatározó alakjait, hogy – támogatva az ügyünket – mondják bele a gólyaesküt egy kamerába. Hangozzon el, hogy olyanok, akik tényleg nagy népszerűségnek és megbecsülésnek örvendenek, felesküsznek a magyar kultúra ápolására. Megtisztelő volt látni, hogy mennyien jöttek ezeket a videókat megcsinálni. Intelligensnek és elegánsnak éreztem ezt a reakciót a vádakra. Úgy éreztem, az igazán fontos a hitelesséhünkhöz az, ha megmutatjuk, hogy mennyi mindenhez értünk, mi mindent tanulunk az egyetemen. Ehhez jó eszköznek tűnt ez a videósorozat.
Mikor Partnerrel elmentünk a reggeli műsorba, volt egy pont, ahol azt éreztem, innentől nem lesz megállás. Nem emlékszem, hogy konkrétan ez melyik pont volt, az egész interjú alig volt több tíz percnél. Lehet, hogy mikor az általam addig csak képernyőn keresztül látott Alinda a szemembe nézett és feltett egy kérdést, vagy mikor fél szemmel Partnerre sandítottam, és így adtuk-vettük a szót egymástól, mindenesetre valamikor ezen a ponton lendültem át. Rájöttem, hogy már nem mondhatok akármit. Már nemcsak az egyetemnek, a hallgatótársaimnak kommunikálok. Lassan meg kell szokni, hogy ha még sokáig nem kapunk választ a kérdéseinkre, és tartanak minket bizonytalanságban a minisztériumnál, akkor még sokáig kell ezt csinálni. Én azelőtt nem csináltam ilyesmit. Mikor kijöttem a stúdióból, nagymamám írt: “néztünk, hajrá”. Aztán beindultak a kommentek is, a legkülönbözőbb platformokon kaptam a legkülönbözőbb szidalmakat. Egy ponton túl már nem mertem őket megnézni.
Partnernek még arra is volt kapacitása, hogy az aHang egyik korábbi felajánlásával élve egy petíciót fogalmazzon és rakjon ki az oldalra. 18-án, mire először megosztottuk a HÖK felületein ezt a petíciót, már háromezernél is több aláírója volt. Mikor szemezgettem a nevek között, még ha nem is teljes nevek voltak, rájöttem, hogy ennyi embert már biztosan nem fogok ismerni. Elkezdett kontrollálhatatlan lenni, hogy kinek és mit kommunikálunk, és nem tudtuk, hogy hány ember támogat minket. Még ugyanekkor kaptunk egy levelet, amiben külhoni magyar és magyarországi művészeti egyetemek hallgatói álltak ki egymásért, több száz aláíróval.
Közben folytak a fórumok, mert a szinte naponta való találkozás egy nagyon jó forma lett arra, hogy egyeztessük, ki mit szeretne, és hogyan, milyen eszközeink vannak az ellenállásra, és hogy egyáltalán, hol tart az ügyünk. Ekkoriban terjedt a hír, hogy a leendő alapítványt megalapító ITM egyeztetésre hívta az SZFE ügyében a fontos szakmai szervezeteket: a Magyar Filmakadémia Egyesületet, a Magyar Színházi Társaságot, a Magyar Teátrumi Társaságot és a Nemzeti Filmintézetet. Az egyetem képviselőit viszont nem hívták meg.
Az egyik fórumon tehát az fogalmazódott meg, hogy írjunk levelet az ITM-nek és a szakmai szervezeteknek, hívjuk meg őket az Ódry Színpadra egy egyetemi fórumra, hogy avassanak be minket abba, hogy mikről egyeztettek.Tudtuk, hogy az egyetemet fenntartó alapítványt az ITM fogja megalapítani, és lettek volna kérdéseink a kialakítandó struktúráról, a majdani kuratórium tagjairól. A levelet 19-én küldtük el az ITM-nek és a szakmai szervezeteknek. Aztán vártunk, hogy válaszolnak-e.
Közben néhány hallgatóban felmerült, hogy igazán tehetnénk erősebb lépéseket. Ne mindig csak nyilatkozgassunk meg petíciót írjunk. Ennek egyik leghangosabb képviselője Cserkész volt, szinte követelte, hogy “történjen valami”. Azt a fórumot épp a Rácskertben tartottuk, nagyon emlékszem, hogy végül azzal álltunk fel, hogy Cserkész kezdjen el utánajárni a tüntetésszervezés gyakorlatának. Aztán végül elkezdtük szervezni, már a levél kiküldése előtt, de azt éreztük, hogy az, hogy nem kapunk választ, még jobb ürügy arra, hogy ezt egy ilyen eseményen tematizáljuk. Sokat bénáztunk ezzel, semmi rutinunk nem volt. Egyik osztálytársam, Futár jelentette be végül a rendőrségen a demonstrációt (azt is különböző, interneten fellelhető anyagokból próbáltuk összeszedegetni, hogy mit is kell csinálni egy ilyen tüntetés kapcsán). Tudtuk, hogy a Madách téri forma nagyon tetszett nekünk – rövid beszédek, frappáns konferálás valaki olyantól, aki ismer minket, megbízunk benne, és van köze az egyetemhez. A Grandioban ültünk össze ezeket a dolgokat átbeszélni. Nem voltunk nagyon sokan, épp csak páran, akik Cserkész hatására végül elkezdtünk ezen az ellenállási formán is gondolkodni. Tudtuk, hogy kell valaki, aki vezeti a műsort a tüntetésen. Ekkor merült fel Szörf neve. Titkon lobbiztam mellette onnantól, hogy a kalapba került: nekem mindkét gólyatáborom meghatározó figurája volt ő, az elsőben még csoportvezető is volt. Tudtam, hogy ha más nem, érzelmi okokból el fogja vállalni, mert nagyon szeret minket is és az egyetemet is. Így is lett, így aztán 21-én megtartottuk az első demonstrációnkat #freeszfe címmel a legendás Vas utcai épület előtt. Ezen a demostráción én is felszólaltam, szövegem a lopásról és a lelkiismeretről szólt. Azt éreztem, hazudnak nekünk azzal, hogy elhallgatják előlünk az igazságot. A demontsráción aztán felszólítottuk a minisztert, hogy válaszoljon a levelünkre.
Én a magam részéről nagyon meglepődtem, hogy az ITM részéről egy kifejezetten pozitív válasz érkezett, június 24-re be is hívtak minket – illetve, egy tíz fős delegációt. Mikor megtudtuk, hogy ki kell választanunk magunk közül tíz embert, sok szempont ütközött: legyünk többféle szakról, alapvetően egy türelmes hangnemet üssünk meg, legyen köztünk doktoris hallgató, és én ragaszkodtam ahhoz is, hogy ott lehessek. Lehet, hogy ez akkor egy visszaélésnek tűnt a pozíciómmal, de úgy éreztem, akkor tudok hiteles képviselője lenni a hallgatóságnak – és mint regnáló HÖK-elnök, nekem ez a legfontosabb dolgom – , ha minél több ilyen, akár formális egyeztetésen részt veszek. Ráadásul úgy éreztem, így mindenki számára hasznos tudok lenni: első kézből vannak információim arról, hogy mi történik, mi a minisztérium álláspontja, amivel a hallgatóság mellett a szenátus munkáját is segíteni tudom.
Mikor összeállt a delegáció, nem volt sok időnk felkészülni, alig pár napunk. Emlékszem, a Lumen és a valahogy ekkor már kinyitott (őszintén, nem pontosan emlékszem, hogy mikortól volt nyitva) egyetem között rohangáltunk, megpróbáltunk stratégiát kialakítani. Egy nagyon vegyes társaság jött össze, Alliance is köztük volt, Bajtárs is, de például Szemüveg is, aki ekkoriban a Doktori Önkormányzat vezetője volt és egy fontos szövetségesünk a szenátusban. Végül arra jutottunk, hogy nem akarjuk, hogy lenyomják a torkunkon ugyanazt a kommunikációs manővert, amit eddigre már ezerszer hallottunk: hogy a modellváltás tulajdonképpen egy fantasztikus dolog, és hogy ettől nekünk nem kell félnünk. Úgy éreztük, azzal járunk a legjobban, ha hangot adunk a kétségeinknek. Mivel eredetileg a minisztert és a szervezeti delegáltakat az Ódry Színpadra hívtuk volna, egy szélesebb körű fórumra, ahol az összes érdeklődő diák ott van, ehhez képest nekünk kellett, kevesebb fővel házhoz menni, így azt éreztük, nekünk kell a játékszabályokat alakítani ebben a beszélgetésben. Forgatókönyvet írtunk, leosztottuk egymás közt a szerepeket, illetve összeraktunk egy öt pontból álló listát, amit szándékaink szerint, a beszélgetés egy pontján (leginkább a végéhez közeledve) aláíratunk a miniszterrel. Biztosítson minket azokról a tényezőkről, amik szerintünk a legfontosabbak. Eddigre már a szenátusi üléseken és a kutatómunkák eredményessége miatt már volt kellő muníciónk arra vonatkozóan, hogy a legfontosabb követeléseket meg tudjuk fogalmazni.
Öt követelést fogalmaztunk meg végül: 1. a rektort nevezzék ki, és választását hagyják a szenátus jogkörében; 2. az alapítvány nevében szerepeljen az Egyetem szó, alapítói jogait pedig ne adják át az alapítványnak; 3. a szenátus létszáma ne csökkenjen, jogkörei ne sérüljenek; a kuratóroimba három tagot az egyetem szenátusa, két tagot a minisztérium jelöljön ki, ne lehessen vétójoguk a szenátus döntéseivel szemben, és ötévente változzon a személyük; 5. az állam ne vonuljon ki teljesen a finanszírozásból, az ösztöndíjas hallgatói helyek száma és az ösztöndíjak reálértéke hosszútávon ne csökkenjen, illetve a közalkalmazotti státusszal járó financiális juttatások és jogi védelmek hosszú távon sem sérülhetnek.
Azt éreztem, hogy nagyon felkészültek vagyunk. A tíz fős delegáción kívül még jópár hallgató elkísért minket. Engedélyt kértünk arra, hogy streameljük nekik és a további érdeklődőknek a beszélgetést. Megengedték. Ezen is meglepődtünk, de éltünk vele. Azt a taktikát választottuk, hogy végig úgy tereljük a beszélgetést, hogy az öt pont reálisan szóbajöjjön, illetve hogy nem hagyjuk, hogy ők kezdjék el, mert akkor elveszítjük az irányítás lehetőségét.
A beszélgetésen ott volt a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság képviselője is. Mi elsősorban a miniszterhez beszéltünk, úgy éreztük, a valódi válaszokat tőle tudjuk megkapni. Körülbelül 40 perce tartott a kérdezz-felelek (természetesen a kérdéseink nagy részére nem kaptunk választ). Ekkor Vidnyánszky Attila kért szót. Leforrázott minket azzal az indulattal, amit ránk öntött akkor. Éreztem, hogy az a sértődés, amit tanúsít felénk, nem is igazán nekünk szól, hanem valami sokévtizedes keserűséget fogalmaz meg. Azzal vádolt minket, hogy mi ide csak “össztüzet zúdítani” jöttünk és egyáltalán nem vagyunk konstruktívak. Végül a miniszter nem írta alá a követeléseinket tartalmazó listát. Nem vállalta, hogy teljesítik azokat, hogy biztosítani fogják az autonómiánkat.
Csalódott voltam, de tudtam, hogy ez a tárgyalás egy újabb löketet fog adni a tiltakozásainknak. Én azonban azt éreztem, kell egy kis pihenő. Nem tudok folyamatosan ezen pörögni, fórumozni éjszakába nyúlóan, közben szervezni mindent. Időt kértem, mint az edzők. 25-én megfogalmaztam egy posztot arról, hogy pihennem pár napot ahhoz, hogy újult erővel visszatérhessek később. Pár napig tudatosan nem követtem semmit, mert azt éreztem, ha így folytatom, megbolondulok.
Közben egy fiatal színházi alkotókból álló csoport elkezdett szervezni egy beszélgetést Vidnyánszky Attilával. Úgy érezték, hogy talán közeledni tudnak hozzá, és érdemes megérteni, hogy hogyan gondolkodik, milyen mozgatórugói vannak, mik a legfontosabb események az életében, amik odavezettek, hogy az egyik legfontosabb ember lett a színházi kultúrában.
Én is kíváncsi voltam, hogy mi tud kiderülni egy ilyen beszélgetésen, úgyhogy jeleztem, hogy szeretnék részt venni ezen a találkozón. Abból baj nem lehet – gondoltam.
Folytatása következik (kivételesen) június 15-én, szombaton!
Csernai Mihály 
3 gondolat “Egy forró nyár – 1. rész” bejegyzéshez