Július 2-án egy nagyobb csapat fiatal színházi alkotó megjelent a Nemzeti Színháznál. Sokan ismertük egymást, így nem volt különösebben feszélyezett a hangulat, de ahogy közeledett az időpontja annak, hogy Vidnyánszky Attila is megjelenjen, valahogy érezhetően nőtt a feszültség. Eredetileg az odamenésről azt állapítottuk meg, hogy ez egy zártkörű beszélgetés, inkább csak kérdéseket akarunk feltenni a saját nevünkben, nem is akarunk erről kommunikálni semmit, hiszen mi nem vagyunk szervezet vagy hasonló, pusztán színház közelében lévő, azzal foglalkozó fiatalok vagyunk. A beszélgetésnek két része volt, az elsőben maga Attila mesélt hosszan a saját életéről és munkásságáról, a második felében pedig mi kérdeztünk tőle, itt már mélyebben belementünk olyan kérdésekbe, amik már időnként kényelmetlenebbek lehettek neki.

Korábban nem tapasztaltam olyat, hogy valakinek ennyire két arca legyen. A beszélgetés első fele elvarázsolt: egy nagyon nyitott, nagyon jó ízlésű és a saját meggyőződéseit, színházi eszmélését jól összefoglalni tudó ember képe világlott fel előttem. A második felében azonban kijött belőle a “politikus”. A “mi és ők” narratíva csúcsra járt a beszélgetésnek ebben a részében.

Nekem két emlékezetes pontja maradt meg a beszélgetésnek. Az egyik, mikor Lélek a saját ellentmondásaival szembesítette őt. A válasz egyetértő taps volt a részünkről, és zavarodott válasz a másik oldalról. A másik, mikor felhozták, hogy nekem nem lett volna szabad novemberben részt vennem a Madách téri tüntetésen, hiszen én ott HÖK elnökként a teljes hallgatóságot képviselem, márpedig az összes hallgató bizonyára vagy nem elég tájékozott ahhoz, hogy részt vegyen a tüntetésen, vagy nem is ért egyet az ottani követelésekkel.

Nem tudtam érdemben megvédeni magam ebben a helyzetben, holott éreztem a helyzet igazságtalanságát. Valóban ilyen könnyű lenne ez? Akkor mostantól ki sem tehetem a lábamat az utcára? Mostantól már, amíg ebben a pozícióban vagyok, ez fog engem kísérteni? Próbáltam segélykérően nézni a körülöttem ülőkre, ám semmilyen segítséget nem kaptam. Egyedül maradtam ezzel a kétellyel. Sőt, még volt olyan, aki a beszélgetés után privátban ráerősített. Ekkor, rövid időn belül másodszor éreztem azt, hogy én erre az egészre nem vagyok alkalmas. Soha nem gondoltam, hogy egyszer az, ha érdeklődöm valami iránt vagy odamegyek egy tüntetésre, az a körülöttem lévők számára nem csak azt fogja jelenteni, hogy engem az adott ügy érdekel vagy éppen kiállok mellette vagy ellene. Főleg, mert visszagondolva, eddigre túl voltunk a CEU-s tüntetésen is, ahol vonultunk “SZFE stands with CEU” transzparensekkel, és soha senki nem jött oda hozzánk, hogy az ő nevében miért vonultunk. Engem sem az SZFE-s diákok kértek számon a Madách téri tüntetés miatt.

Igaz, nem is álltak ki mellettem ezügyben, sem ők, sem más. Talán igazuk volt. Erről mai napig nem vagyok teljesen meggyőződve.

---

Július 3-ra hirdették a törvényjavasalatról való szavazást. Mikor a minisztériumban voltunk, a minket kísérő (és a stream-en az egész eseményt követő) diáktársaink az esemény végeztével, mikor a miniszter nem írta alá a petíciónkat, hangos tiltakozásba kezdtek. Ekkor a miniszter, mintegy elbocsátó üzenetként ránk nézett, és rövid, kínos csend után annyit mondott: “azt hittem, énekelni fognak”. Hiszen mi színművészetisek vagyunk. Hiszen azoknak produkálniuk kéne magukat. Dühöt éreztem a cinizmus hallatán. Viszont, lett egy olyan ötlet, hogy ha már éneklést várnak tőlünk, akkor zavarjuk meg valahogy a szavazást. Erre jobb híján egy Kossuth térre szervezett tüntetés volt a megoldás.

Több célja volt ennek a demonstrációnak: egyrészt, azt állították, nem elég nemzeti gyökerű az oktatás az SZFE-n. Akkor mutassuk meg nekik, és sokórányi népdallal menjünk oda! Ne egy klasszikus tüntetés legyen őrjöngéssel, nagy transzparensekkel és szomorú hazakullogással, hanem valami mást, valami újat, valami olyat hozzunk, amit csak mi tudunk. Valaki mondta, hogy a törvényjavaslatról való szavazás csak egy első lépés, hiszen annak végrehajtásakor derül ki a pontos szándék. Aztán valaki másnak meg támadt az ötlete, hogy a színházban az ügyelők bizonyos időközönként, az előadás előtt összesen háromszor figyelmeztetik a színházban dolgozókat, hogy előadás van a színpadon – akkor erre reflektálva, legyen ez az “első figyelmeztetés”. Frappánsnak tűnt, így végül ez a Kossuth téri tüntetés “első figyelmeztetés” néven lett meghirdetve. Volt, aki négyszólamú kórusművet tanított be a szervezőknek. Én magam a tegnapi találkozó hatása alatt érkeztem meg a helyszínre, eddigre már vállatlan egy hete pihenőt kértem. Természetesen semmi időm nem volt pihenni. Dolgozott bennem az előző nap tanulsága, miközben azt néztem, mennyire kevesen vagyunk a téren. Szembesültem azzal, hogy bár nekünk ezek a napok nagyon fontosak, és a Vas utcában, ami egy szűk utca, tényleg nagy volt a tömeg pár héttel ezelőtt – itt most alig vagyunk a téren. Egyszerre éreztem, hogy ez sokat jelent, hiszen így az látszik, hogy maroknyi ember követel valamit, másrészt viszont azt is gondoltam, hogy végeredményben ennek az egésznek a kifutása ránk lesz a legnagyobb hatással.

Végül megszavazták a javaslatot, mi pedig négy szólamban énekelve vettük ezt tudomásul. Szürreális volt, hogy egy gyönyörű kórusmű szól, miközben fogalmunk sincs, hogy mit fogunk reagálni erre az egészre, ami most egyre közelebb van ahhoz, hogy valósággá váljon. Közben meg, körbenézve láttam jópár olyan embert, akit előtte nem ismertem. Egy részük az egyetemről volt, de volt olyan, akit nem ismertem. “Ők a bázis” – erre tudtam gondolni. Ha ők itt vannak velünk a kezdetekkor, akkor bármi is lesz ebből, ők ott lesznek végig. Ha megtartjuk a bizalmukat. “Meg kell tartanunk” – csak erre tudtam gondolni.

Ezután pár hét csend következett.

Mi persze nem voltunk csendben – egyfolytában találkozókat szerveztünk. A korábbi. egyetemi tájékoztatóból (mikor a matricás árulásom is bekövetkezett), még Menedzser tartott arról egy előadást, hogy mi várható ezután. Tulajdonképpen az egyetem addig nem tud mit csinálni a törvény megszavazása után, amíg meg nem tudjuk, hogy kik lesznek a leendő kuratórium tagjai. Mi addig két dologgal voltunk elfoglalva: egyrészt, kitalálni, hogy hogyan tovább. Mi lesz most, hogy megszavazták a törvényt? Mit tudunk még kitalálni?

Másrészt, elkezdtük szervezni az SZFE hagyományos gólyatáborát. Tudtam, hogy ez egy nagyon jó esély arra, hogy a HÖK bebizonyítsa, nemcsak a különböző fórumok szervezésében vagy interjúk adásában vagyunk jók, de el tudjuk látni azokat a feladatokat, amik egyébként kötelességeink. Azt éreztem, hogy valahogy muszáj ezt kézben tartanom, és a fókuszomat a gólyatáborra helyeznem: bármi is legyen velünk szeptembertől, a gólyák megérdemlik, hogy azt kapják, amit mi is megkaptunk korábban, Plüssmackóék idejében. Ezért egy júliusi elnökségi alkalmával úgy döntöttünk, kettéosztjuk a HÖK erőforrásait. Mindenki foglalkozik mindennel, amivel tud, de az elnökség egyik fele az ellenállással foglalkozik, a másik fele pedig a gólyatáborra helyezi a fókuszt. Én a gólyatáboros csapatba igazoltam.

Aztán vártunk. Közben szenátusi ülésekre jártunk, hogy tagokat javasoljunk a leendő kuratóriumba, illetve hogy a további lehetőségeinkrl beszéljünk. Korábban havonta, vagy még ritkábban voltak szenátusik, ebben az időben a heti több ülés sem volt ritka. Végül sikerült egy listát alkotni, amivel azt éreztük, mi is elégedettek lehetünk.

Augusztus 1-jén indultam el nyaralni a családommal. Néhány nap a teljes kikapcsolódás jegyében – gondoltam ekkor. Aztán, útban Vászoly felé, a kocsiban olvastam, hogy kijött a kuratóriumi névsor. Vidnyánszky Attila. Rátóti Zoltán. Lajos Tamás. Világi Oszkár. Bacsa György. Senki az általunk összeállított listáról. Még aznap online szenátusi ülés, becsatlakoztam. Mindenki értetlenül állt, miközben kétségbe volt esve: kik ezek az emberek és mit üzen mindez? Összehívtunk egy rapid HÖK-elnökségi ülést, végül Partnerrel és Tüzetessel kezdtünk el egy szöveget fogalmazni. Tudtuk, hogy gyorsan kell reagálnunk, és azt is tudtuk, hogy épp emiatt nem lesz idő arra, hogy ezt a hallgatóság körében megfuttassuk, tehát ez csak a saját nevünkben mehet ki, mint HÖK elnökség. Azt is megbeszéltük, hogy ez valószínűleg csak minket tesz támadhatóvá, nekünk viszont nagyon felkészültnek kell erre lennünk. Végül vettünk egy nagy levegőt. Bár nem voltunk egy térben, összekapaszkodtunk és kitettük a közleményt: a HÖK elnöksége a kuratóriumot nem fogadja el. Mi leginkább a saját korábbi pontjaink közül arra hivatkoztunk, melyben kértük, hogy “a kuratóriumba 3 tagot az egyetem szenátusa, 2 tagot a minisztérium jelöl ki”. Gyorsak voltunk és határozottak, nagyon hamar sikerült reagálnunk.

És jött is az eredmény: második napja voltam Vászolyon, rengeteg telefonhívásom jött, hívtak a legkülönbözőbb műsorokba. Az egész SZFE-tiltakozás valahogy még érdekesebb lett, mint addig. A HÖK beleáll a konfliktusba úgy, hogy a többi, modellt váltó egyetemen általában a HÖK vagy rezignáltan tűrte az átalakítást, vagy segített annak terjesztésében, hogy ez mekkora előnyökkel jár a diákoknak. Erre az ország egyik legkisebb egyetemén a hallgatók által megbízott, őket képviselő szerv vezetői azt mondják: eddig és ne tovább.

Tudtam, hogy én nem fogok tudni elmenni semmilyen műsorba, hiszen ahhoz messze vagyok, így nagyon szorítottam az otthon maradottaknak. Tudtam, hogy Bro megy az atv-be, aminek nagyon örültem. Jót tesz az ügynek, ha minél több arc jelenik meg, hiszen így tudjuk láttatni is azt, hogy ez bizony nálunk minden hallgatót érint, és elég sokan közülük egyet is értenek a tiltakozással. Emlékezetes volt Bro részvétele, hiszen egy ponton szavalni kezdett: én ekkor hallottam először Márai Sándor Olyan világ jön című versét. Jó választásnak, erős üzenetnek gondoltam.

A következő fő kérdés a tiltakozás folytatásának formája lett – vajon maradunk az eddigi, békés tüntetéseknél és közleményeknél, vagy valami nagyobb dolgot kellene csinálni?

Ezen a fórumon történt, hogy valaki, már nem emlékszem, kicsoda, bedobta az egyetemfoglalás gondolatát. Sokan akkor megijedtek ettől. Volt, akinek elindította a fantáziáját. Pontosan emlékszem – Prominens volt az, aki felemelkedett a székéből és azt mondta, csináljuk meg az egészet úgy, mintha egy performansz lenne. Megcsináljuk a díszleteket: homokzsákok, barikádok, mi magunk pedig ezek mögül figyeljük a külvilág történéseit, időnként pedig kijövünk és addig ismételjük a követeléseinket, amíg azokat valóra nem váltják. Legyen ez egy nagyszabású egyetemi vizsgaelőadás, aminek mindannyian a résztvevői vagyunk – alkotói és egyben nézői is. Az egészen nagy létszámú tömeg felhördült az Ódryn, sokan összesúgtak, nem értették, mi a pontos terv. Végül úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy eseményt az ellenállások lehetőségeinek feltérképezésére. Bajtársot bíztuk meg azzal, hogy a kulturális bizottság elnökeként találjon ki valamit, hogy mit lehetne csinálni. Végül Közlöny segítségével meghirdettünk egy szabadegyetemi programsorozatot. Itt egyrészt magának az egyetemfoglalásnak a lehetőségeit jártuk körbe, de volt előadás a szabadság filozófiájáról, a színházakról mint közösségi térről, a független filmekről, de jöttek más egyetemek képviselői is a saját modellváltási tapasztalataikról beszélni. Azt éreztük, hogy ezután a programsorozat után mindenkinek lesz lehetősége megfontoltan döntést hozni arról, hogy akar-e egyetemfoglalást vagy nem. Ezzel párhuzamosan kiküldtünk egy kérdőívet is az ellenállás lehetőségeinek felméréséről. Még egy korábbi fórumunkra, az egész ellenállási folyamat kezdetén mintegy külső szakértőként, aki maga is érintett lehet az egyetem ügyében, valaki meghívta Gulyás Marcit a Partizántól. Ő akkor hallgatva minket azt mondta, bármi is legyen, azt érdemes lenne rögzíteni, hiszen valami rég látott dolog van itt készülőben. Ez után a fórum után aztán ismét felvették a kapcsolatot, ezúttal velem, hogy megbeszéljük: készül-e valami, tudnak-e valamit rögzíteni? Ezen a ponton a különböző akciók, demonstrációk kidolgozására munkacsoportot hoztunk létre, aminek Trucc volt a vezetője. Úgy éreztem, vele kell összekötnöm a stábot. Neki is ültünk ennek: a Partizán stábjának tagjai elkezdték rögzíteni Truccék megbeszéléseit. Nem tudtuk még, hogy hova fognak kifutni.

A háromnapos szabadegyetem augusztus 11 és 14. között tartott, az egyetem még fotósorozattal meg is emlékezett róla a saját felületein. Hónapokkal később mint “titokban szervezett esemény” kezdtek rá hivatkozni, és – mivel kommunikációsként a HÖK által szervezett programtervet ő köldte ki – Közlönyt kezdték el vegzálni érte. Pedig nem zajlott titokban, programmal együtt kint volt az SZFE összes létező felületén – csak a nyilvánosságot nem ez érdekelte, hanem magának az ellenállásnak a fejleményei. Nagyon sajnáltam Közlönyt, mikor később őt hurcolták meg ezért, hiszen teljesen alaptalan volt az egész.

A gólyatábort augusztus 24 és 28 között tartottuk. Végig volt bennünk egy feszültség, hogy mit kezdjünk a kialakult helyzettel? A lehetséges ellenállás terveiről valamennyit tudhattak a gólyák, hiszen felvételük óta ők is részt vehettek az egyetem belső fórumain. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy mi nem akarjuk, hogy ez uralja a tábort, hogy nem akarjuk, hogy az általunk szervezett gólyatábor arról legyen emlékezetes, hogy még itt is a tervezett átalakítások legyenek fókuszban. Ezért azt a policy-t alkottuk: most minden rendben van, hiszen még mi szervezzük a gólyatábort, őket is a “régi” rendszerben vették fel, viselkedjünk tehát úgy, mintha a körülmények is a “régiek” lennének. Mi nem hozzuk szóba a jövőt, hacsak a gólyák rá nem kérdeznek. Nekünk elsődleges célunk, hogy megismerkedjünk velük, integráljuk őket – nekik pedig, hogy jól érezzék magukat. Lehet, hogy utoljára, de mutassuk meg, milyenek az igazán jó hangulatú SZFE-s gólyatáborok!

Persze az élet nem volt tekintettel arra, hogy mi épp gólyatábort tartunk. Az egyik utolsó estére, hagyomány szerint lehívtuk a kancellárt, a rektort és az egyetem többi vezetőjét. Meg is jelent Rafiki és Tigris. Ekkor már az elmúlt három napot úgy töltöttük el, hogy nem esett szó arról, hogy mi zajlik “kint”. Nem azért, mert gyávák lettünk volna hozzá, vagy mert hazudni akartunk volna, hanem mert azt éreztük helyesnek, ha fenntartjuk a jó hangulatot. Ez minket is abba a csapdába kergetett, hogy elfelejtkeztünk arról, hogy közben zajlanak az események. Az új kuratórium új működési szabályzatokat alkotott, amikből kiderül, milyen jogköröket hagytak a szenátusnál. Az otthonmaradt, ellenállással foglalkozó HÖK-csapat néhány hallgatóval kiegészülve augusztus 31-re tüntetést kezdett szervezni “Második figyelmeztetés – Zsákutcabál” néven, a koncepció szerint az átalakuló egyetem régi éráját egy nagyszabású utcabálon búcsúztatják el.

Szóval, megjelent Rafiki és Tigris. Rafiki lerótta a kötelező köröket, mondott néhány szót a gólyáknak, üdvözölte őket, aztán magához intett hármunkat: Karakánt, Bajtárst és engem. Nem sok kedvünk volt eljönni a gólyák közül, hiszen mi alapvetően a gólyatáborba dolgozni mentünk abban az értelemben, hogy a jó hangulatukért feleltünk és intergráltuk őket az egyetem polgárai közé. Persze, az is benne van ebben, hogy az ember sokkal szívesebben tölt időt a kortársaival bulizva, mint hogy titkos megbeszéléseket folytasson. Másnapra meghívást kaptunk, hogy vegyük át a kuratóriumtól ezeket a dokumentumokat, egyetemi részről Peták, a HÖK részről pedig valamilyen delegált útján. Én amellett érveltem, hogy nem küldenék oda senkit, hiszen a HÖK már egyszer kinyilvánította, hogy nem fogadja el a kuratóriumot – miért kéne átvennie bárkinek bármit olyanoktól, akiket egyáltalán nem tart legitimnek?

Dühös voltam arra, hogy nem tudunk a saját dolgunkkal foglalkozni. Ez a beszélgetés valamiért hosszú órákig elhúzódott. Végül azzal álltunk fel, ha másnap hazamegyünk, úgyis tudunk még erről beszélni. Petáknak nincs sok választása, mint átvenni a dokumentumokat, a HÖK pedig következetes. Ez lett a megállapodás. Tigris érezhetően neheztelt ránk, amiért rövidre akartuk zárni a megbeszélést. Én viszont kifejezetten haragudtam arra, hogy mennyire elhúzzák az erről való beszélgetést. Tigris meg is említette: “most ez sokkal fontosabb a bulinál”. Ekkor Bajtárssal kórusban kezdtük el magyarázni, hogy itt nem a buli a fontos, hanem hogy nekünk kötelességeink vannak a HÖK-ön belül – a gólyatáborban jelen lenni a szervezők között és menedzselni mindent, az kötelesség. A negyedik percben közölt saját álláspontunk után még hallgatni a további dilemmázásokat, az nem kötelesség.

---

Mire hazaértünk augusztus 28-án a gólyatáborból, már kész helyzet elé voltunk állítva: 30-án lesz egy utolsó szenátusi ülés, ahol előkészítjük, hogy (látva, hogy az új egyetemi működési szabályzatok valóban elvonták a szenátus jogkörének nagy részét) a jogaitól megfosztott, ezzel kiüresített szenátus minden tagja lemondjon, ezzel megszüntetve a legfőbb döntéshozó szervet még a szeptember 1-i hivatalos hatalomátvétel előtt, 31-én pedig újabb demonstráció lesz: a Kossuth téri első figyelmeztetés után ez egy Zsákutcabál lesz – a Második figyelmeztetés.

Rebesgették, hogy 31-én az utcabál végeztével majd ünnepélyesen bevonulunk az Ódry Színpadra és elfoglaljuk az egyetemet, de ez még aznap reggel is egy teljesen irreális dolognak tűnt. Nem festett úgy a helyzet, hogy ez megvalósítható, hiszen bár számtalanszor előjött a kérdés, és Truccék munkacsoportja foglalkozott is a kérdéssel, mégsem voltak egyértelműek a szándékok.

Reggel érkeztünk az egyetemre, az utolsó szenátusi ülésre. Délelőttre egy sajtótájékoztatót hívtak össze az Ódry Színpadra. A mai lemondás csak holnaptól tud érvénybe lépni – fogalmazta meg Öltönyös a csoportos lemondás kereteit. Az egyik szenátusi tag azt mondta, ő úgy akar lemondani, hogy egy percet se kelljen az új érában szenátorként eltöltenie – márpedig másnaptól már ők vannak. Öltönyös valamit mondott még neki, végül mindannyian megírtuk a saját nyilatkozatunkat a lemondásról.

Jött a sajtó, és ebből vajmi kevés dologra emlékszem. Az SZFE-s tanárok, vezetők, szenátorok ültek a színpadon. Többen is felszólaltak: Mester is, Menedzser is, a filmintézetet vezető Zörej is. Aztán Rafiki emelkedett szóra. Az Ódry tele volt, mi páran, diákok a színpadon várakoztunk, a függöny mögött, volt, aki felült a színpadra… volt valami szép egysége az egésznek. Kattogtak a sajtósok kamerái. Rafiki előresétált, és bejelentette, hogy az SZFE szenátusa és vezetősége a mai napon lemond. A szenátus azonnali hatállyal, a vezetőség pedig egy hónapos felmondási idővel. Hogy mi nem leszünk kiszolgálói senkinek. Büszke voltam. Körbenéztem, és azt éreztem, egységben vagyunk, közösségként működünk, következetesen. A közönség soraiból tapsvihar, a hála jelei.

Mikor körbenéztem, egyrészt voltam nagyon büszke arra, hogy részese lehetek valami történelminek, aztán végigfutott az agyamon egy gondolat. Egyetlen olyan választott szerv van jelenleg az egyetemen, ami még működik, nem mondott le, és egy mindenki által elismert, legitim módon választották korábban.

A HÖK.

Kerestem a tekinteteket, de nem találtam senkiét. Kisétáltam az Ódryról, a Vas utcában már javában zajlott az esti demonstráció előkészítése. Épült a színpad, láthatósági mellényes emberek szaladgáltak. Valaki egy ponton kinyittatja a jelmeztárat: “ha már utcabál, akkor külsőségeinkben is legyünk olyanok, mint egy utcabál”. Kicsit nagy a fejetlenség, a sajtó szaladgál a frissen lemondott szenátus egyes tagjai után, közben meg itt épül valami, ami egy átmenet valami régiből valami teljesen újba. Oldalra nézek, Trucc rohan el mellettem. Nem tudunk beszélni, ő talán észre sem vesz, hogy ott vagyok. Felsóhajtok és benézek a Vas utcai épület üvegajtaján. Felveszem a telefont, tárcsázom édesanyámat. Tudom, hogy jönni fog az esti tüntetésre.

“Szia, anya. Lehet, hogy ma este nem alszom otthon. Ha jössz majd be, el tudnád hozni a sátramat?”

Folytatása következik!

<— Tizenegyedik fejezet – 1. rész

Tizenkettedik fejezet – 1. rész –>