Első tanulság: a bázisdemokrácia valójában a közbizalom elvesztéséhez vezet. Nem véletlen, hogy a bázisdemokratikus döntéshozási mechanizmust elsősorban politikai válságokra találták ki.
2020 szeptember 1-jén a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, megunva a hatalom ignoranciáját egyetemük felé, kikérve maguknak alapvető szabadságjogaik elvételét, rengeteg levelet, tüntetést, sikertelen tárgyalást követően radikális lépésre szánták el magukat: elfoglalták az egyetemüket és azt mondták, amíg követeleséeiket nem kezdik el teljesíteni, addig nem hajlandóak beengedni senkit az új vezetőségből.
Sejtettem, hogy ez lesz. Nem csak én, mindannyian. Volt erről szó korábban, Trucc és Cserkész kezdtek el mozgolódni azügyben, hogy hogyan lehetne radikálisabb eszközökhöz folyamodni az egyetemet ért sérelmek ellenpontozása érdekében. Felmerült az egyetemfoglalás is, de valahogy egy ötletnek tűnt a sok közül. Persze, eljutottunk odáig a döntéshozatalban, hogy ráhagytuk Truccra és az általa alakított akció munkacsoportra, hogy valamit találjanak ki. Őszintén szólva, én nem gondoltam, hogy abból, hogy néhány ember elkezd gondolkodni valamin, bármi is lehet. Nem is volt látszatja annak, hogy bármi lesz is. A zsákutcabálon, a lemondás után ott álltam a tömegben, és kértem anyámtól egy sátrat, biztos ami biztos, de inkább csak az volt a fejemben, hogy ha véletlenül úgy alakulna a dolog, hogy bent kell aludni az egyetemen, akkor legyen egy biztos helyem. Még ekkor sem sejtettem, hogy negyven-valahány napot ebben a sátorban fogok aludni.
Adott egy Hallgatói Önkormányzat, aki megpróbálta a hallgatókat tényleg megkérdezni, véleményüket becsatornázni a döntéshozatalba. Ez a HÖK elnökség, amit alig egy évvel korábban igen nagy többséggel választottak meg az egyetemi hallgatók saját képviseletük ellátására.
Elindult az egyetemfoglalás, és mindenki rendkívül izgatott lett: most aztán a fórumon keresztül tényleg beleszólhat döntésekbe. Aztán az első szavazások alkalmával az is kiderül, hogy nem lehet minden döntést így meghozni, szükség van olyan speciális munkacsoportokra, akik egy-egy részfeladaton együtt dolgoznak. A fórumnak nincsenek szabályai: az egyetem polgárai közül bárki részt vehet, akár megfigyelőként is, akár aktív hozzászólóként, szavazhat is, ha akar… a szavazatok nincsenek súlyozva, mindig a jelenlévők többsége dönt, ami abszurd helyzeteket eredményez, hiszen azok a döntések, amiket mondjuk 20 emberből 18 hozott meg, ugyanakkora súlyúak lesznek, mint amiket mondjuk 100-ból 80. Ha valaki erre rákérdez, ott csak széttárt karokkal találkozik: “bocsi, mindenkinek lehetősége van részt venni a fórumokon”. A fórumokon, amik egyrészt elképesztően hosszúak, van, hogy egy fél munkanapnyi ideig is eltartanak, és amiken a témák között sincs szűrés: ha valaki bedob valamit, előbb-utóbb úgyis sorra kerül. Ha nincs a meghívóba írva, hogy “fontos”, akkor alig lézengenek néhányan. S persze, vannak, akik mindenáron hozzá akarnak szólni, hosszan, körmönfont mondatokban, hiába kap sürgető kézjeleket. Mert persze vannak kézjeleink is.
Mikor az egyik szeptemberi fórumon felálltam, és kezdeményeztem, hogy jöjjön létre egy “üvegzseb” munkacsoport, a legtöbben nem értették, hogy mi szükség van erre. Szerintem két oka volt annak, hogy megszavazták: egyrészt, mert én kezdeményeztem, és mint HÖK elnöknek, volt még valamennyi respektusom. Másrészt, az elején voltunk a folyamatnak, és sok olyan munkacsoportot szavaztunk meg, akik aztán ideig-óráig működtek – azt gondoltuk, szerintem helyesen, hogy ha egy ember kezdeményez egy munkacsoportot, az azt jelenti, hogy szeretne dolgozni a közösségért és az egész ellenállás fenntartásáért. Fontos, hogy minél többen magukénak érezzék az ellenállást, hogy fennmaradjon, és mindenki találjon magának olyan feladatot, amit szívesen csinál. Nekem evidens volt, hogy felvetem az üvegzsebet, hiszen a HÖK korábban is minden pénzügyi tranzakcióját havi bontásban nyilvánosságra hozta az egyetemi polgárság számára. Saját magamat árultam volna el, ha nem vetem fel, hogy felelősséggel kell kezelni azt a napi sok százezernyi (gyakran milliós!) pénzügyi felajánlást, ami beérkezik. Hogy nem lehet az, hogy minden pénzügyről a fórum dönt, ahogy az sem jó, ha bárki bármikor bármennyi pénzt mindenfajta tájékoztatás nélkül elvihet az adományos ládikából – még ha ilyen nem is történt korábban, úgy éreztem, akkor vagyok felelősségteljes, ha ezt felvetem. Meg is szavaztak nekem egy munkacsoportot. Két dolog kavargott bennem ekkor: egyrészt, miért kell ehhez külön munkacsoportot létrehozni, ha van egy működő HÖK, aminek van egy éppen ilyen ügyekkel foglalkozó bizottsága? Másrészt, miért nem tudott ez is egy kiemelt ügy lenni, mikor korábban éppen a transzparenciára voltunk a legbüszkébbek?
Az egyik legnagyobb tanulságom a teljes egyetemfoglalás időszakából utólag éppen az, hogy bármennyire is a bázisdemokrácia hatalomátruházást jelent, valójában egy bizalmi válságot okoz. A HÖK működött, képviselői ott voltak az egyes munkacsoportokban. Ott ültünk a fórumokon és ha kellett, mentünk bárhova – tüntetni, nyilatkozni, képviselni, aláírni, tenni akármit, amire szükség volt. Ahogy addig is, mindent megtettünk azért, hogy a hallgatók biztonságban legyenek. Csakhogy sokan érezhették azt, hogy sokkal jobb kezekben van a hatalom olyanoknál, akik nem választás útján kerülnek bármilyen pozícióba. Persze ez is csak korlátozottan volt igaz. Egy idő után nem maradt eszköz a HÖK kezében. Egyrészt, örültem, hogy a részvételiség, még ha némi kényszer hatására is, teljesül, másrészt viszont észre kellett venni azt is, hogy a HÖK elnökség tagjai azzal, hogy beolvadtak a többiek közé, elvesztették minden mozgásterüket. Furcsa volt számomra, hogy eközben érezhető elvárás, hogy én tegyek meg mindent a hallgatóság képviseletéért, nyeljem be a támadásokat, éljek a saját alírói és/vagy képviseleti jogaimmal, de eközben nincsen saját autonómiám a közösségen belül. Nincs meg az a fajta bizalom felém, hogy a szükséges kérdéseket fel fogom tenni, mielőtt valamilyen felelős döntést meghozok. Nincs meg az a bizalom, hogy egy Magyar Rektori Konferenciával folytatott informális beszélgetésre, ahol éppen a hallgatóság képviselete fontos, ami a HÖK-nek elemi feladata, csak HÖK elnökségi tagok mehessenek, akiknek ez egyébként is a feladatuk lenne. Azzal, hogy a döntéshozatal joga másokra is kiterjedt, hosszútávon a velem szemben addig táplált közbizalom rovására ment. Legalábbis ez volt az alapélményem, Szinte sértődésig menő vitát kellett folytatni egy ponton arról, hogy egy tárgyaló delegációnak tagja legyek-e vagy sem, pedig alapesetben a közösség ezt nem kérdőjelezné meg, hiszen egy HÖK elnöknek ez is a dolga. Hogy mindenen át saját közösségét képviselje. A demokráciaélmény kiterjesztése a hallgatók felé valójában tőlem számtalan demokratikus felhatalmazást elvett, ami utólag értékelve, rendkívül megnehezítette a teljes közösség életét. Szavazni és hozzászólni a legapróbb témákhoz egy darabig szórakoztató és fontos tud lenni, de eljön az a pont, méghozzá a vártnál jóval hamarabb, amikor egyszerűen az embereknek elmegy a kedve az egésztől. Elkezdenek nem fórumra járni, nem megvárni a szavazásokat vagy a viták végét, és így alakulhat ki olyan helyzet, hogy ugyanolyan súlyt kapnak egészen más fontosságú ügyek.
Azt hiszem, Trucc és köre volt az, akik viszonylag hamar felismerték, hogy ahhoz, hogy akcióterveik végrehajthatóak legyenek, egyszerűen nem tudják kivárni a döntéshozatal rendkívül lassú és vontatott folyamatát. Számtalanszor beszéltek a fórumon kívül arról, hogy mennyire elegük van már abból, hogy hiába terveznek eseményeket, ha azokat hosszú órákon keresztül zajló fórumokon kell jóváhagyatni. Szemfelnyitó volt a társaságukban lenni. Voltak olyan munkacsoportok, akiknek valahogy meghagyták a szabad működést – nem véletlen, hogy az Üvegzseb szabályzatának megtervezésekor mi is hagytunk egy bizonyos összeghatárig szabad mozgásteret magunknak, hogy ne kelljen minden százforintról négy órán keresztül zajló vitákat folytatni. Az Üvegzseb létrehozását egy nagyjából száztagú fórum szavazta meg, a szabályzatát viszont maximum feleennyi ember. Azt a hibát biztosan elkövettem ekkor, hogy nem képviseltem erőteljesebben: nem hatékony ez a működés. De többen voltak, akik bár képviseltek valamit, nagyon következetesen és mindenen átgázolva, de mikor bizonyos előnyöket megkaptak, hirtelen eltűntek és leálltak. Egy olyan egyetemen várta mindenki a másiktól, hogy kötelezően áldozza élete minden szabad percét fórumon való részvételre, ahol a gyakorlati-szakmai munka ugyanannyira a képzés része, mint az elméleti felkészülés. Nem arról volt tehát szó, hogy délelőtt az ember okosodik, és a teljes estéje szabad. Próbafolyamatok, filmforgatások, előadások zajlanak, mert a szakmai élet nem áll meg, a karrierépítést nem lehet megúszni akkor sem, ha a közösség logikája úgy kívánja – az embernek csak a lelkiismeret-furdalása marad, hogy mással foglalkozik, és kimarad valamilyen fontos döntésből. Pedig egyáltalán nem volt annyi fontos döntés, mint amennyi fórumot tartottunk.
Sokszor ér engem az a vád, főleg olyanok részéről, akik korábbról, akár egyetem előtt ismertek engem, hogy nem mindig volt hiteles a foglalás melletti kiállásom a folyamat közben. Ezt szeretném árnyalni. Ha sokan vagyunk egy helyen és óhatatlanul is rengeteg szenzitív dolog feljön, akarva-akaratlan az ember sokkal paranoiásabb lesz. Nem tudni, kiben bízhat és kiben nem. Engem főleg az ijesztett meg, mikor szembesültem azzal, hogy alig néhány perccel korábban meghozott döntéseinket már lehozták az újságok, anélkül, hogy mi magunk kommunikáltunk volna bármit. Viszonylag hamar felismertem, hogy akkor tudunk kis győzelmeket aratni, ha mi uraljuk a saját kommunikációnkat, nem mondunk ellent egymásnak és következetesek vagyunk. Ez viszont csak akkor működik, ha az információhoz mindenkinek egyenlő hozzáférése van – ezt viszont egy bizonyos embermennyiségen túl egyszerűen nem lehet garantálni.
Az is hamar világossá vált számomra, hogy egy ilyen ügyben az emberek ösztönszerűen működnek: ha érdeklik a fejlemények őket, akkor mindent meg fognak tenni, hogy információhoz jussanak. Én a folyamat elején nagyon szerettem volna mindenről tudni, mert eddigre már kialakult, hogy sokan felismertek a tv-s szereplések miatt, meg mert én voltam, aki hivatalosan képviselte a diákságot, és úgy éreztem, ha tőlem kérdez valaki, arra nekem mindig tudnom kell válaszolni. A valódi transzparenciához és bizalomhoz viszont elengedhetetlen, hogy az ember minden információ birtokában legyen, főleg azon információkban legyen biztos, amiket valamiért nem mondhat el. Én ezt rosszul mértem föl: mindenkinek válaszolni akartam, mert úgy éreztem, tartozom az embereknek válaszokkal. Ugyanakkor egyre kevésbé éreztem magam mögött a közbizalmat. Úgy éreztem, mindenki sokkal többet tud, mint én, én sokkal intuitívabb vagyok annál, mint hogy mindent észben tartsak. Meg aztán, egy ponton nagyon fárasztó lett, hogy állandóan hozzám jöttek kérdésekkel. Tehát, aki azt gondolja, hogy én kényszerből álltam bele a helyzetbe, téved. Amiben legkevésbé voltbam biztos ebben az időszakban, az saját magam volt, és nem a közösség vagy az ügy egésze. Tudtam, hogy egyszerre van bennem a Trucc-féle lendületes, aktív, tenniakaró, a radikálisabb eszközöktől sem eltántorodó gondolat, emellett viszont a békére törekvő, diplomatikus, elemzőbb alkat is. Ez a kettő viaskodott bennem egyfolytában, mindig másik nyert abban a kérdésben, hogy mit érzek helyes cselekvésnek. Közben mindig a középútra törekedtem. Én annak idején nem hittem, hogy az egyetemfoglalásból lehet valami. Teljesen úgy tűnt, hogy valaki bedobta ezt az ötletet, erre páran ráharaptak, aztán elvonultak, hogy majd kitalálják, hogy mi lesz, de egy csomó nagyon praktikus dolognak nem néztek utána. Például hogy jogilag hogy néz ki ez az egész, mik a törvény adta lehetőségek, mivel jár ez az emberek tanulmányait illetően, milyen veszélyek és kérdések merülnek fel. Úgy éreztem, vannak olyanok, akik csak ráharaptak a foglalás lehetőségére, és annyira megtetszett nekik ez a gondolat, hogy tökéletesen megtervezték, hogy ez hogy fog kinézni, mit fog látni az egyszeri járókelő, de azt, hogy ennek mi van a mélyén, azzal nagyon későn kezdett el bárki foglalkozni. Úgyhogy én tulajdonképpen az egyetemfoglalást megelőző napokban egy óriási szkepszissel viseltettem az egész, kibontakozó lázadás iránt, és igazán elhinni bármit csak szeptember 1-jén kezdtem, amikor kivánszorogtam az aulában előző este ledobott sátramból.
Amit nem tudhattam és nem mértem fel előre, hogy mennyi mindennek és mindenkinek kell egyszerre megfelelnem, miközben a saját véleményemet is képviselnem kéne valahogy. Bizalmatlan lettem, és próbáltam úgy a saját lelkesedésemet fenntartani, hogy közben folyton figyelnem kellett arra, hogy mit ejtek ki a számon. Voltak, akiknek nagyon sokat számított, amiket mondtam, őket nem akartam elárulni, és volt, akinek csak olaj volt a tűzre, ha én beszéltem. Úgy éreztem, egyedül vagyok, kevés emberben tudok igazán megbízni, és ez teljesen felőrölt, hiszen addig próbáltam a lehető legnyitottabban állni mindenkihez, minden ingert úgy befogadni, hogy aki adja, ne érezze azt, hogy ignorálom.
Valójában a megfelelési kényszert az egyetemi struktúra nevelte belém. Itt mindig ökölszabály érvényesült: ha nem voltál elég penge vagy frappáns, vagy nem tudtál egyfolytában a saját igazadért kiállni és érvelni mellette, akkor megettek reggelire. A szembenálló felek és a tétek változtak, de a hangulat ugyanaz maradt. Most nem “‘házon belül” kellett olyanokkal küzdeni, akiket az ember nagyjából kiismert már eddigre, tudta a taktikáikat vagy az érvelési technikáikat. Itt most a nagy ismeretlennel kellett harcot vívni, egy olyan módszerrel, amit előtte nem próbáltunk soha. Vakugrás, és senki nem tudta megmondani, mi lesz a vége. Ami az elején biztos volt, az az ügy: nem akarjuk, hogy ilyen körülmények között, ilyen feltételek mellett eszközöljenek bármilyen átalakítást. Hogy ezzel kapcsolatban milyen tisztázatlanságok merültek fel, egy következő epizódban részletesebben is beszélni fogok.
Eljött az ominózus szeptember 6-i nap, mikor egy élőláncot hoztunk létre az egyetemtől a Parlamentig, hogy az egyetem alapfeltételeit és követeléseit tartalmazó chartát kézről kézre legalább szimbolikusan eljuttassuk a döntéshozókhoz
Az egyetemfoglalás első napjának környékén merült fel, hogy maga az épületfoglalás, mint gesztus, valószínűleg elég nagyot tud szólni, de kellene valami, ami emeli a tétet. Trucc és köre dramaturgi érzékéről árulkodik, hogy jól ismerték fel a helyzetet, és tudták is használni az ötleteiket. Az akció munkacsoport kezdeményezése volt az őrszemek állítása is, amikor is a szakmában ismert emberek jöttek, hogy az Ódry Színpad tetején egy-egy órát őrködjenek – az alapötlet az volt, hogy mindig egy egyetemfoglaló diák társaságában, végül fél órára limitálódott az idő, mert annyi jelentkező volt. Truccék nagyon jól megtalálták, hogy mik azok az eszközök, amikkel trendet tudnak teremteni, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy elkezdődhessen az intézmény elfoglalása, és ne egy pár napig tartó akció legyen. Emlékszem rengeteg olyan visszatérő emberre, aki csak napjában párszor elsétált a Vas utca környékén, reménykedve abban, hogy valami izgalmas dolog fog történni, amiről nem marad le. S valóban, az első pár nap ilyen téren felemelő volt: spontán koncert, felolvasások, mozdulni se lehetett olyan emberektől, akik jelenlétéről korábban csak álmodni tudtunk. Én egy elég outsider családból jövök, közeli rokonaim között nincs senki, akinek köze lett volna a színházi szakmához. Valahogy a szakmai önbizalmam mindig óvatosságra intett, azt gondoltam már akkor is, hogy én egy korrekt iparos vagyok, elvégzem a dolgomat, de annál se többet, se kevesebbet. Ezzel a hozzáállással valószínűleg soha nem ismertem volna meg annyi embert, mint abban a pár napban. Mai napig ijesztő számomra. Sokan félreismernek és azt gondolják rólam, hogy egy mindig felszabadult, laza, extrovertált ember vagyok, akinek lételeme a más emberekkel való kapcsolódás. Valójában ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, igazán felszabadulni és elengedni magam csak biztonságos közegben tudom. Vagy részegen. Azt éreztem, kell néhány biztató szó nekem ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, és azt is tudtam, hogy a folyamat elején muszáj valahogy meggyőznöm azokat, akik hozzám hasonlóan félnek.
Mikor elfoglaltuk az egyetemet, bennem volt már valamennyi alkohol, ami segített oldani a görcseimet. Odasétáltam a mikrofonhoz, és belemondtam, hogy személyesen garantálom, hogy meg fogok védeni mindenkit, akit támadás érne a foglalás miatt. Akkor komolyan gondoltam, csak fogalmam se volt, hogy fogom ezt csinálni. Éreztem a bizalmat a hátam mögött, és azt éreztem, én is legyőzhetetlen vagyok és a teljes társaság is. Valójában az a pillanat bekerült a három legsebezhetőbb pillanatom közé. Az első helyen pedig egyértelműen az volt, amikor a vártnál nagyjából háromszor több ember előtt, egy teljesen telített Kossuth téren a magasba emeltem egy darab papírt. Rebegtem pár mondatot, aztán lejöttem a két székből tákolt emelvényről. Azt hiszem, el is ájultam, Zebra kapott el és vitt valamivel arrébb, miközben kattogtak a kamerák körülöttem. Aztán magamhoz tértem, és elsírtam magam – leginkább annak a feszültsége jött ki belőlem akkor, hogy mennyi mindenkinek akartam egyszerre megfelelni, mennyire nem akartam elhibázni semmit. Rágott az ideg az esemény előtt, úgy éreztem, nem nekem kellene a menet legvégén lennem. Aztán azt éreztem, hogy az a legjobb, ha alávetem magam azok akaratának, akik felelnek az eseményért. Így viszont átmentem klasszikus alkalmazottba, aki mindent a lehető legjobban akar csinálni. A saját autonómiám maradékát adtam fel ekkor, hiszen nem lett fontos, hogy én magam mit gondolok (hogy akarok-e a menet végén lenni, hogy akarom-e ezt az egészet, hogy akarom-e, hogy végérvényesen velem kössék össze a teljes mozgalmat – ez utóbbi eddig is lebegett a levegőben, aztán volt törekvés arra, hogy valahogy “arctalan tömeget” faragjunk magunkból. A chartás élőláncos tüntetés azonban végérvényesen engem tett meg az egyik központi figurává: a kép, ahogy a levegőbe tartom a chartát az ünneplő tömeg kereszttüzében, nem tudja nem azt jelenteni, hogy ez a srác itt valaki. Holott én magamat senkinek éreztem). Ezek a gondolatok akkor egyáltalán nem érdekeltek, csak körbenéztem, és azt éreztem, biztonságban vagyok, bízhatok mindenkiben és egymást fogjuk védelmezni, amíg csak tudjuk. Az első napokban meg voltam győződve arról, hogy együtt bármit végigcsinálunk, ehhez nem kell más, csak hogy ne tévesszük szem elől a közös célunkat.
Az emberi önzőség és másik felé való bizalmatlanság azonban még a legnemesebb célok ellenére is szét tud zilálni egy közösséget. Belülről. Pszichésen.
Nem hagy mást maga után, csak paranoiát és kimondatlan feszültségeket, amik időzített bombaként lebegnek mindannyiunk feje felett. Mert hiába mondtam én bele a mikrofonba, látszólagos magabiztossággal, hogy majd én mindenkit megvédek, valójában még arra sem volt ötletem, hogy magamat hogy fogom megvédeni.
Csernai Mihály 
3 gondolat “Tanulságok Hete 1.” bejegyzéshez