Harmadik tanulság: nem tudni valamit és megkérdezni nem káros. Kérdés nélkül magabiztosan rosszat mondani sokkal inkább.
Mi volt a legnagyobb erénye az egyetemfoglalásnak? Hogy egységes volt. Minden sajtótájékoztatón ott állt egy csomó ember az éppen beszélő mögött, és bármit kérdeztél bárkitől, nagy eséllyel ugyanazokat mondta. Az, hogy fenn kell tartani valamilyen típusú egységet, viszonylag korán világossá vált. Nem lehet kibeszélni abból a kánonból, amit magunknak megállapítunk, hiszen minden kibeszélés gyengít minket.
Mindennek a legelején ragaszkodtam ahhoz, hogy mindenről, ami a nyilvánosságba kikerül, tudjak: ki megy nyilatkozni, hova és mit. Ha már a HÖK felületeit használják, aminek tartalmai felett elnökként így is, úgy is én diszponálok, ha akarjuk, ha nem. S ez nem az én személyemről szól, hanem arról, hogy senkit ne lehessen kiemelni közülünk. Aztán egy ponton a kommunikációs munkacsoport önálló életre kelt, onnantól már nem egyeztettünk, nekem kellett hozzájuk fordulnom, ha valamilyen nyilatkozatra való felkérés jött.
S az jött csőstül. Majdnem minden nap. Nem csak én kaptam, de én naponta többet is, még olyankor is, amikor semmi látványos dolog nem történt. Volt bennem olyan gondolat, hogy mindenkinek válaszolok, hiszen nem válogathatok, de látható volt, hogy ez egyedül mindenképpen tarthatatlan lenne, főleg ha egyébként részt is veszek aktívan a blokádban.
Kimondottan bosszantott, hogy egy óvatlan pillanatban valamilyen felületen elhangzott az a szó, hogy “spontán” foglalás. Onnantól ugyanis ehhez tartottuk magunkat, és persze, az, ami kívülről látszott, hogy több száz diák egyszercsak elfoglal egy intézményt és nem jön ki onnan, egészen hihetetlen, hogy “spontán” létre tudna jönni. S közben persze, valahol tényleg véletlenek sorozatának is köszönhető, hogy végül megvalósult a foglalás, de “spontánnak” hívni nem szerencsés, mert teljesen mást hoz be. De ez van, ezt kell szeretni, ki lett mondva, visszaszívni vagy magyarázkodni már késő, úgyhogy akkor ezekkel a kártyákkal játszunk. Ez később számtalan problémát okozott, mert ezen kívül annyira szépen, következetesen és gördülékenyen zajlott a kommunikáció, hogy alig hagyott valódi támadási felületet. Aztán egy elég fontos napon, mikor maga Madár próbált meg bemenni az egyetemre, de egy hallgatókból álló, néma sorfal és a fél magyar sajtó várta, ugyanezekben a pillanatokban sajtótájékoztatót tartottunk a minisztérium előtt – ez az ITM (Innovációs- és Technológiai Minisztérium) volt, akik az alapítványt csinálták, ami az egyetem fejére ült. Az ITM-et tartottuk volna egyedül tárgyalópartnernek, hiszen ők okozták ezt a helyzetet. Ezen a sajtótájékoztatón megjelent a Pesti Srácok egyik munkatársa, hogy kérdéseket tegyen fel. Azt gondoltam, nem tagadhatjuk meg tőle a kérdés jogát, hiszen az súlyosan sértené a sajtószabadságot. Mi nem lehetünk azok, akik megmondják, hogy kinek nyilatkoznak és kinek nem, hiszen az ügyünk nemcsak a mi egyetemünkről szólt ezen a ponton – néhány kivétellel eddigre az összes egyetemen modellt váltottak.
A feltett kérdésre elmondtam többek között azt is, hogy nem abban az értelemben volt spontán a foglalás, mint ahogy azt gondolják. Nyilvánvaló, hogy kerestük a lehetőségeket, abban az értelemben volt csak nem tervezett az esemény, hogy nem tudtuk, hogy mennyien lesznek ott, mikor megvalósul.
Persze ezen aztán rengeteget csámcsogtak. Mintha lenne bármilyen jelentősége is.
Ennél súlyosabb volt, mikor egy másik interjút adtam, amit még a folyamat elején, nem egyeztettem a kommunikációsokkal. Nem azért, mert ne bíztam volna bennük, hanem mert ekkor még nem alakult ki a pontos eljárásrend és viszony. Én végig őszinte voltam, mindenkivel. Mindig próbáltam tartani magam ahhoz, hogy mindent elmondjak, amit elmondhatok, semmit ne mondjak el, ami még előkészítés alatt van vagy egyelőre titkos, miközben beleépítem a saját véleményemet is úgy, hogy nem köpöm szembe azt, amiben megállapodtunk. Ez sokszor okozott skizoid helyzeteket. Ominózus interjúban beszéltem arról, hogy hogy telik egy nap a foglaláson, hogy végezzük a dolgunkat, milyen munkacsoportjaink vannak. Ártalmatlannak tűnt. Mikor kijött, Kutyás felhívott, hogy ezt így nem lehet.
Sokszor éreztem azt, hogy a kommunikációs munkacsoport lett mindennek az ura. Mindenki hozzájuk járult, ha bármiről azt akarta, hogy tudjon a nyilvánosság. Ők pedig, ahogy tudtak, reagáltak, de kevesen voltak és 24 órás műszakban kellett lenniük, hogy minél gyorsabban tudjanak reagálni. Egyrészt voltam nagyon hálás nekik, hogy mennyit dolgoznak és mekkora terhet vesznek le mindannyiunk válláról, de közben sokszor mérges is voltam azért, hogy ennyire rátelepedtek minden lépésünkre. Sok akciót szerveztünk, amik aztán nem jutottak el elég emberhez – egyszerűen a lassú döntéshozás után még a kommunikációs munkacsoporton is valahogy át kellett jutnia ezeknek az anyagoknak, akik rendkívül leterheltek voltak, emiatt aztán rengeteg minden akadt. Ha pedig esetleg egy-egy fórumot kihagytak, vagy nem volt egyértelmű megállapodás arról, hogy egy-egy dolog megvalósulására rá tud e bólintani a közösség, akkor rengeteg időbe telt, mire el lehetett érni valamit. Sok olyan esemény volt, ami emiatt nem lett ütős, vagy jutott el sok emberhez, és – még ha úgy is tűnik ebből a részből – ezért legkevésbé a kommunikációs munkacsoport volt a hibás.
Tudtam, hogy nem tudnám azzal a folyamatos jelenléttel csinálni mindezt, mint ők, de kicsit irigyeltem őket, hiszen nekik volt a legnagyobb autonómiájuk a közösségen belül. Vitáink általában nehezek, szenvedélyesek, de nagyon konstruktívak és eredményesek voltak. Bár azt éreztem, sokszor rengeteg időt töltünk olyasmivel, akár kommunikációs szinten, ami nem ért ennyit, mégis azt gondolom, hogy a munkacsoport motorját képező három ember nélkül az egyetemfoglalás körülbelül az ötödik nap környékén csúfos véget ért volna, hiszen nem tudtunk volna olyan egységesen fogalmazni, mint amennyire a munkacsoport megléte kényszerített minket egy idő után.
Számomra folytonos dilemma volt abból hogy (sokan még a mai napig) engem tartottak az egyetemfoglalás “vezetőjének”. Vállalható-e ez a szerepkör? Hiszen rengetegszer tényleg én nyilatkoztam, a jogi dokumentumok nagy részén az én nevem (is) szerepel, ott voltam a legtöbb eseményen, felszólaltam, pörgött a nevem a médiában, ugyanakkor azt is gondoltam, hogy nekem lehetnek a legkevésbé önálló döntéseim, ami nagyon megnehezíti azt, hogy én bármilyen vezetőként is tekintsek magamra. A HÖK időszaka alatti legnagyobb eredményemnek nem a hallgatói fórumokat vagy az egyetemfoglalást érzem, hanem hogy mindent mindig jogszerűen csináltunk. Beletanultunk lassan, megértettük, hogy mit miért és hogyan kell csinálni, és mindig törekedtünk is rá, hogy ne csak jól, de szabályosan működjünk. Én magamat eleve soha nem tartottam egy igazán jó vezetőnek, a HÖK-nél pláne nem. Sokszor éreztem azt, hogy ha népszerűtlenné válhatunk, vagy nagy konfliktusokat kell felvállalni, akkor legszívesebben meghátrálnék. Ebben rengeteget fejlődtem a csapat által, akik körülöttem voltak, később az egyetemfoglalás egyes vitáin keresztül. Én akkor is megpróbáltam a hibáimért vállalni a felelősséget, és ez később sem változott.
Viszont egyre inkább feltűnt, hogy egymás között ezeket a hibákat már kevésbé vállaljuk fel. Hogy nem figyelünk egymásra, hogy hagyjuk, hogy egyes viták elfajuljanak, hogy nem állunk ki egymásért, hanem megpróbálunk mindent az egységes kommunikáción keresztül nézni, mi fér abba bele és mi nem? Csakhogy az egész végén emberek vannak, tele kétségekkel és kételyekkel, és sokszor a közös kommunikáció önmagában nem teremt közösséget. Hibának tartom, hogy én sem lettem számonkérve a saját kommunikációmért (pl. a fentebb vázolt sajtótájékoztató után sem, de korábban a transzneműek melletti akció terjesztése kapcsán sem, amivel veszélybe sodortam az egyetemet). Hibának tartom, hogy annyira fontos volt az egységes kommunikáció, hogy közben az egyéni felelősségek mintha teljesen eltűntek volna – később pedig egyes viták eldöntéséhez éppen egyéni felelősségvállalás volt szükséges (konkrétan az egyetemfoglalás után fél évvel kirobbanó Partizánnal való vitára gondolok itt. Eleve az sem volt világos, hogy szükség van-e erre az egyéni felelősségvállalásra, de nem is így tettük fel ezt a kérdést). Bennem a legtöbb ellenérzést az egymással való kommunikáció okozta. Mert kifelé nagyon tudtunk egységesek lenni, és azzal sincsen baj, hogy ezt belül viták előzték meg. Voltak viszont olyan kommunikációs stratégiák, ami sokakat, köztük engem is kiábrándított a fórumokból. Több olyan esetre is emlékszem, mikor valaki szólásra emelkedik és elkezd lekicsinylően beszélni, érződik minden szavából, hogy aki nem ért vele egyet, az csak bolond lehet, vagy a közös ügy árulója. A közös kommunikációnkban is sokszor hiányoltam az árnyalás képességét. Többször voltunk kérlelehetetlenek és tévedhetetlenek, mint valójában. Pedig a hibáinkat fel kell tudni vállalni ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, csak erre ez az egyetemi közeg egyáltalán nem készít fel.
Ha valamiről nem tudtam, nem mertem rákérdezni. Féltem, hogy ezzel mit okozok. Ha én, akinek elvileg diszponálnia kellene minden fölött, én, aki tudni szeretnék mindenről, ami zajlik, mert azt gondolom, talán tévesen, hogy a végén úgyis minden kérdés nekem fog szegeződni, ha én nem tudom, akkor ki tudhatja? Ez járt a fejemben, és nem kérdeztem, csak cselekedtem, intuitívan. Magabiztos voltam abban, hogy rosszat mondani úgysem tudok. Pedig biztosan tudtam volna, a mai napig képes vagyok rá. S valószínűleg meg is tettem, de ez már soha nem derül ki, mert soha nem beszéltünk róla. Egy idő után automatikussá vált, hogy megkérdezem a kommunikációsokat egy-egy helyzetről, de mindig voltak olyan interjúk vagy villámnyilatkozatok, amikről nem tudtak, főleg olyankor, amikor nagyon hirtelen kellett reagálnom valamire. Ilyenkor mindig szorongtam. Ha csörgött a telefonom, és megláttam valamelyik munkacsoport-tag nevét a kijelzőn, összeszorult a gyomrom. Pedig tudtam, hogy nem mondtam rosszat. Vagy ha szerintük igen, azt is meg tudom érvelni. Amit mindig utáltam, az a bizonytalanság, főleg ha a sajátom. Ráadásul úgy, hogy ezek házon belül jelentkeznek. A “vajon jól csináltam-e” állandó gondolata béklyóba köt, és folyton a saját alkalmasságomat kérdőjelezi meg. Mindez vegyítve a korábban már kifejtett bizonytalansággal, hozzátéve azt a tényt, hogy eközben, még ha magamat nem is tartottam vezetőnek, és a közösség, főleg a kommunikációval igyekezett minél kevésbé hangsúlyozni az én bármilyen szerepemet, a külvilág számos tagja, akár egyetértően, akár támadóan, engem azonosított. Az pedig, hogy a kommunikációs munkacsoportnak az engem ért támadásokra viszonylag későn lett bármilyen mondanivalója, az is csak egyszer és egészen más apropóból, számomra fájóan mutatja azt, hogy hiába az egység látszata, ha egyes tagok állapotára már nincs figyelmünk. Írom ezt úgy, hogy igazságtalan lenne ezt egy munkacsoporton, vagy a közösség egészén számonkérni. Sokszor éreztem azt, hogy a saját utamat akarom járni, hogy be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok magamat az egyetemfoglaláson túl is meghatározni valahogy, de mindig oda lyukadtam ki, hogy még ha sokszor cserbenhagyva is érzem magam, én nem hagyhatom cserben azokat, akik rám számítanak vagy tőlem várják a megoldást. Két dolog nem engedi ezt nekem, az egyik a tisztességem, amire mindig büszke voltam, hogy minden hülyeség vagy hiba ellenére, amit valaha elkövettem, gerinces tudtam maradni. Másrészt, és ez mindig jelen lesz, ha akarom, ha nem: az egóm. Mert végtelenül hiú vagyok, és hiszek abban, hogy van részem a közösség sikerében, a saját sikerességemet pedig a közösségnek köszönhetem. Szóval, egymásra lettünk utalva, és így is maradtunk, még hónapokkal az egyetemfoglalás után is hívtam néha Kutyást vagy valaki mást a munkacsoportból, hogy nyilatkozhatok-e, mondhatok-e valamit azoknak, akik kérdezősködnek.
Én mindig mondtam, hogy jó vagyok alkalmazottnak, mert legjobb tudásom szerint végre tudom hajtani, amit kérnek tőlem. Hogy vezetőnek milyen vagyok, azt nehezen tudom megítélni, de azt tudom, hogy ahhoz, hogy jó vezető legyek, a bizalmon kívül arra is szükségem lett volna, hogy legyen bátorságom nemcsak akkor beszélni, ha kérdeznek és nem csak azt mondani, amit adott helyzet megkíván. Kétségek közt vergődni nem hiba, de azt, hogy az ember kételkedik, eltagadni, kifejezetten káros és mérgező tud lenni. Egy dilemmát felvetni még akkor is érdekes és segítő tud lenni egy eleve kétségek közt vergődő ember számára, ha végül nincs megoldása. A közösséget pedig emberek alkotják, tehát azt feltételezem, hogy néha ott is jó lett volna nem mindig kész válaszokra és megoldásokra törekedni, hanem feltenni a kérdéseket, és kíváncsinak lenni egymás válaszaira.
Csernai Mihály 
Egy gondolat “Tanulságok Hete 3.” bejegyzéshez