Negyedik tanulság: mindig annak van igaza, aki hangosabb és/vagy attraktívabb.
Hasonlóról azt hiszem, már írtam korábban., de azt hiszem, még soha nem fejtettem ki.
Az SZFE-n osztályrendszer működik: az embernek van egy-két (szaktól függően akár több) osztályfőnöke, és vannak osztálytársai, akikkel ideje nagy részét együtt tölti. Vannak persze események, amikor másokkal is kontaktusba lép, de alapvetően a saját osztálya az, akivel a legtöbb időt tölti. Pláne egy olyan időszakban, amikor frissen voltunk a Covid után, nem volt természetes, hogy új emberekkel akarjunk az egyetemen belül megismerkedni. Örültünk, ha a saját osztályunkkal komfortosan tudtuk érezni magunkat fél évnyi elválasztottság után. Persze, bőven lehet, hogy ez nem egy általános jelenség, én mindenesetre ennek is betudom azt, hogy miért lehetett sokkoló, mikor egyszer csak sok százan ültünk az Ódry nézőterén és próbáltunk közösen gondolkodni az egyetemet ért változásokról. Voltak köztünk gólyák, akiknek sok élményük még nem lehetett az egyetemről, hiszen a felvételijük egy része is a Covid miatt online zajlott, és nem tudtak “békeidőben” időt tölteni az intézményben. Nekem volt valamennyi ismertségem, ennek egy részét a HÖK elnöki kampányban szereztem, másik részét a gólyatáborban vagy éppen egy-egy kollégiumi összejövetel alatt – de még nekem is sokkoló volt, hogy mennyi emberről fogalmam sincs, pedig már ötödik éve az egyetemre járok
Ilyenkor érdemes megtalálni azt a néhány embert, akivel az ember kapcsolatot tud építeni. Nemcsak a bizalmatlanság enyhítése vagy a magány leküzdése miatt, egyszerűen csak egy ilyen krízishelyzetben az embernek szüksége van kapaszkodókra, sokszor a saját osztályán kívülről. Fel kell tenni tehát azt a kérdést egy ponton, hogy kiben tud az ember megbízni, kinek a mondataival tud egyet érteni, és ha egy-egy témáról ő maga nem szólal meg, akkor kinek a megszólalása tudja mégis befolyásolni a gondolatait? Nem azt állítom, hogy mindenki befolyásolható, csak azt, hogy sokszor szükség van arra, hogy az ember egy ekkora közösségben választani tudjon hozzá hasonló értékrendű embereket, akikkel – ha ő maga nem is szólal fel egy vitában – nagyjából egyet tud érteni, és így közösen tudnak egy-egy ügyben vitázni vagy éppen szavazni.
Az SZFE-re művészeti egyetemi voltából adódóan sok szenvedélyes, saját érzelmeiből aktívan dolgozó hallgató jár és járt már a foglalás idején is. A művészeti képzés ugyanis nagy teret ad arra, hogy ezekkel az intenzív érzelmekkel kezdjen valamit az ember, csatornázza be saját munkáiba, közléseibe. Talán emiatt is és amiatt, hogy egy krízishelyzet közepén vagyunk, sok retorikailag professzionális ember kezdett el megjelenni a fórumokon. Érvek és ellenérvek, konstruktív viták zajlottak, sokszor érzelmek, intuíciók csatája rajzolófott ki a fórum résztvevői előtt. Hiába tanul meg az ember az egyetemen közölni: kiállni sokszáz hallgatótársa elé mindig egy nagyon intenzív és nehéz feladat: állandó görcs, hogy az ember ne mondjon butaságot, tartsa tiszteletben társait, próbáljon meg nem ismételni és közben röviden elmondani, amit szeretne. Ilyenkor minden magabiztosságot és hitet érdemes bevetni, és voltak, akik ezt zsigerből meg is tudták tenni.
A jó kisugárzású emberek, akik alapvetően szimpatikusabbak tudtak lenni, vagy a sok idegen szót is használó, akadémista filoszok mellett megjelentek a hangosak is, ők voltak azok, akik nagyon hevesen teret adtak saját érzelmeiknek, és ezekre az intuíciókra próbáltak meg hatni a hallgatóságukon belül is. Ők voltak azok, akikkel nem volt nehéz egyetérteni, mert annyira kérlelhetetlenül szajkózták saját igazukat, hogy eleve lehetetlen volt érvelni ellenük, ha valaki mégis megpróbálta, gyakran ütközött abba, hogy ha rosszul fogalmazott, vagy nem jó szavakat használt, elbicsaklott a hangja vagy nem volt elég magabiztos, akkor nevetségessé vált, főleg ezekhez az általam hangosnak hívott emberekhez képest. Ebből a határozott és vehemens körből hárman emelkedtek ki különösen: Bakafántos, Tudálékos és Trucc. Nekem pedig folyton a második félévem jutott eszembe az egyetemen, még rendezőszakos koromból, amikor ugyanez a három ember ugyanezekkel a másikat lenéző, nevetségessé tévő, érzelmekre ható retorikával próbáltak meg jó pontokat és krediteket szerezni. Truccnál annyiban értettem a dolgot, hogy ő az akció munkacsoport egyik vezetőjeként általában a saját ötletei mellett próbált meg kiállni, az ő vehemensségét a saját művészeti attitűdjének tudtam be, még ha nem is értettem vele mindig egyet. Tudálékos és Bakafántos azonban folyamatosan sebeket okozott azoknak, akik nem értettek velük egyet. Hozzájuk csatlakoztak még páran: Szemforgató vagy éppen Antipa, akik leginkább a kérlelhetetlenséget vették át a retorikai taktikák közül. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de négyük közül egyedül Bakafántos volt az, akivel évekkel később sikerült megbeszélni mindazokat a sérelmeket, amiket gyakran vehemens reakcióival vagy sokszor kiállhatatlan, mások számára is ellenszenves stílusával okozott.
Nem lettem vezérszónoka a fórumoknak, leginkább azért nem, mert rá kellett jönnöm, hogy sokszor csak időhúzás egy-egy kérdést vagy saját sérelmemet tematizálni. Csak a legfontosabb ügyekre szerettem volna fókuszálni: az egyik a transzparencia volt, erről meséltem korábban, a másik viszont valamifajta diplomatikus hangnem megtalálása, és ez utóbbi számtalan küzdelmet okozott nekem. Tudtam, hogy az egyetemfoglalás egy nagyon szélsőséges gesztus ahhoz képest, amit én ideálisnak képzeltem el, emellett viszont azt is tudtam, hogy szükség van további támogatók bevonására ahhoz, hogy az ügyünk végül úgy végződjön, ahogy mi szeretnénk. Nekem emiatt az elvem az volt, hogy ha meghívnak minket tárgyalni, akkor nekünk ezekre el kell mennünk, ismertetnünk kell a saját álláspontunkat, meg kell ismernünk a másik álláspontját. Hittem abban, hogy azzal nem fogunk újabb árkokat megásni, vagy segíthetjük bizonyos árkok betemetését, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mi van a másik fél fejében, legyen az egy ellenzéki képviselő, aki az Európai Unió bizottságának ír jelentést az ügyről, vagy a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, aki lavírozni próbál a tényleges hallgatói érdekek és a felsőoktatás politikai döntéshozóinak érdekeinek kiszolgálása között, vagy a Magyar Rektori Konferencia, aki nem mer nyíltan konfliktust vállalni, de érzi, hogy érdekegyesítőként van felelőssége és szerepe az egész ügyben. Én szívem szerint minden ilyen meghívásnak eleget tettem volna, mert úgy éreztem, növeli az ügy elérését, illetve egy-egy válaszból lehet következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy éppen mi az aktuális álláspont, vagy mekkora az ügyünk támogatottsága olyan szakmai közegekben, akik érdemben tudják az ügyet szolgálni.
Érdekes, hogy bár rengeteg támadást kaptam – és ezekről egy későbbi epizódban részletesen is beszélni fogok -, nagy biztonságban éreztem magam az egyetem falain belül. Nem hagytam, hogy belémfagyasszák a szót, sokszor felvettem a kesztyűt a hangosak és a szimpatikusak ellen. Sokszor alkalmaztam azt a taktikát, hogy a szavazásokon a (várható) kisebbséggel voksoltam, azért, hogy senki ne érezze magát egyedül. Úgy éreztem, én is egy olyan közegben érezném jól magam, ahol nem vagyok még ilyen téren sem egyedül. Közben meg voltak olyan ügyek, ahol annyira egyértelmű volt számomra, hogy a saját értékrendembe mi fér bele, hogy arra szavaztam. Így próbáltam meg lavírozni a saját akaratom és a képviselői kötelességeim között.
Volt egy munkacsoport, melynek elindításában résztvettem, de utána hagytam, hogy önálló életet éljen, mert azt éreztem, nekem már nincs kapacitásom kézben tartani: a koncertszervező munkacsoport. Az egyetemfoglalás első pár napjában rengeteg zenész írt valamilyen formában, hogy szívesen támogatja a foglaló diákságot spontán koncertekkel a falakon belül. Egyrészt volt ez hatalmas megtiszteltetés, és úgy éreztem, segítségre és felajánlásra egyébként sem illik nemet mondani, másrészt viszont tudtam, hogy ha itt még koncerteket is szervezni kell, főleg ha magunknak, a rendelkezésünkre álló technikai eszközökkel, amik kezdetben csak azok az eszközök voltak, amiket még a HÖK vásárolt korábban – az egy rendkívül nagy logisztikát és szervezést igényel. Végül a Koncertszervező munkacsoport vette kezébe a zenészekkel való kapcsolattartást, és egy-egy koncert leszervezését az Ódryra – ez viszont konfliktusokat szült a Kommunikációs munkacsoporttal. Nemcsak a konkrét koncertek leszervezése, de a Szabadság téri demonstráció kapcsán egyes fellépők felkérése is. Ez a demonstráció hívatott lezárni a fáklyás futás eseményét. Az egész esemény elég nyögősen állt össze, mert útközben alakult ki a konkrét stratégia. Eredetileg csak a futás volt maga az esemény, ami önmagában akkora szervezést igényelt, hogy számos erőforrást elvett a közösségtől. Ehhez jött a már említett élő közvetítés, majd erre épült egy demonstráció, aminek felszólalói, fellépői elég későn kezdtek el formát ölteni. A kommunikációs munkacsoport viszont addig nem akart kommunikálni nyilvánosan semmit, amíg össze nem áll az esemény. Végül a dolog odáig fajult, hogy egy elég komikus helyzet alakult ki, hiszen az Ódry színpad háta mögött, az esti fórum előtti órákban moderáltam egy kisebb vitát a két munkacsoport között. Miközben valószínűleg ők ezt meg tudták volna beszélni egymással – eredetileg én sem így lettem odahívva, inkább csak a helyzet hozta úgy, hogy beültem középre és egy időkeretekkel, vezérszónoki felszólalásokkal és érvelésekkel tarkított spontán vitamoderálás lett belőle. Akkor mind nagyon komolyan vettük, utólag nevetségesnek tartom saját magamat is a helyzetben, ahogy megpróbálok pártatlan lenni egy olyan vitában, ami valójában csak arról szól, hogy két elég aktív munkacsoport próbálja türelemre vagy éppen aktivitásra buzdítani a másikat. Az eseményen végül nem voltak annyian, amennyit eredetileg terveztünk, hiszen nagyon későn jutott el az emberekhez a híre. Én rendszeresen olvastam a kommenteket, hogy képben legyek azzal, hogy mit gondolnak rólunk akár a támogatók, akár az ellenzők. Akkor egy támogatónk kommentje maradt meg a legjobban, Ady ugyanis azt írta, olyan, mintha direkt úgy hoznánk nyilvánosságra az eseményeinket, hogy azon a végén minél kevesebben legyenek. Bosszantó volt azt éreznem, hogy igaza van, miközben tudtam, hogy erről senki nem tehet, egyszerűen egyik oldalról hatalmas a leterheltség, nincs utánpótlás, másrészről pedig rengeteg mindent kell összehangolni és megszervezni. Rossz volt, hogy bár Adynak igaza van, mégsem tudok semmit tenni, hogy valahogy változtassak ezen.
Ahogy az egyetemfoglalásról írok, talán olyan érzése lehet az embernek, hogy nagyon rosszul éreztem magam közben. Ez viszont nincs így, hiszen sok kifejezetten megható vagy felemelő pillanat mellett számtalan nagyon emlékezetes, örömteli esemény is történt. Kettőt tudok kiemelni, ami bennem nagyon megmaradt.
Az Ódry színpad alatt, a pincerendszer öltözőknek volt használva korábban, illetve volt egy központi klubhelyiség is, ez volt Truccék gyülekezőhelye, a “Radikálisok” szobája, itt ülésezett rendszeresen az akció munkacsoport. A pince-hangulat miatt tényleg olyan volt, mint egy underground, titkos klub, ahova nagyon VIP-nak kell lenni, hogy az ember bejusson. Volt lent zongora, amin játszani lehetett, vittek le hangfalat, kanapét, így egy nagyon hangulatos helyet csináltak belőle. Vagy kevesen tudtak róla, vagy csak kevesen mertek odamenni, mindenesetre egy szűk csoporton kívül, a kezdeti időszakban legalábbis alig jártunk oda.
Az egyik srácnak volt éppen születésnapja, amikor lemerészkedtem. Ő ült a kanapén, én pedig jobb helyet nem találván, leültem a zongora mögé és elkezdtem játszani. Közben beszélgettünk, ebből derült ki számomra, hogy milyen nap is van, ekkor gyorsan elkezdtem egy szöveget improziválni neki, amivel felköszöntöttem. Ez volt talán az első olyan pillanatom az egyetemfoglalás alatt, amikor tudtam igazán felszabadult lenni. S ehhez nem kellett más, csak egy zongora és egy ember, akinek tort tudtunk ülni a születésnapja fölött.
A másik, számomra nagyon emlékezetes este szintén eredetileg a Radikális szobából indult. Még a gólyatáborban volt egy olyan este, amikor megpróbáltam freestyle rappelni, ami nekem egyáltalán nem megy, nincs olyan gyors agyam hozzá, de mondjuk fél percenként egy frappáns kétsorost ki tudok köpni magamból. Hegylakó egy gólya volt, valahogy ő is a Radikálisok csoportjához csapódott, és nagyon profin freestyle-ozott. Fel is merült tehát az ötlet, hogy párbajozzunk egyet. Szánalmasnak tűntem mellette, hiszen nekem tényleg nagyon nyögősen lettek időnként frappáns rímeim, míg ő egyfolytában köpködte a remek sorokat egymás után – mégis, okoztunk egy emlékezetes estét. Az Ódry alatti szobából indult, ám aztán rövid úton felkeveredtünk az Ódry színpadra, talán meg is lett hirdetve, erre már pontosan nem emlékszem. Rövid úton előkerült egy zenekar is, és nem sokkal később azon kaptam magam, hogy a bevilágított Ódryn egy csapat ember körbeáll minket, közben egy gitárból, dobból és bassból álló zenekar játszik körülöttünk, mi pedig Hegylakóval egymásnak adjuk a szót egy freestyle rap párbaj keretein belül.
Az ilyen estéken azt éreztem, végre valami felemelőt csinálunk: nem hosszan elmélkedünk vagy bonyolult, politikailag is terhelt ügyekben próbálunk meg lavírozni, hanem önfeledten jól érezzük magunkat a legnagyobb krízis közepén is, egy pillanatra elfelejtve, hogy odakint még mindig csatát vívunk Góliát ellen. Egy pillanatra jó volt nevetni és ezen a jóérzésen megosztozni másokkal is. Jó volt kicsit azt érezni, hogy tudunk mi még röhögni magunkon és egymáson is, nincs mindig kényszere annak, hogy nagyon komolyak vagy szakmailag felkészültek legyünk. Jó volt kicsit játszani, és nem egy csata közepén, hanem egy házibuliban érezni magunkat. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt általános.
Persze, nem felejtettük el magunkat jól érezni az egyetemfoglalás közben. Néha voltak kimondottan felszabadult pillanataink is, amikor a napközben felgyülemlett feszültséget levezettük. Fel is akarták ezt használni ellenünk (talán emlékezetes, mikor az Európai Bizottság meghallgatásán maga a kuratórium elnöke próbált meg az egyetemfoglalás ellen bent készült fotókkal érvelni, hogy “lám-lám, itt egyetemisták jól érzik magukat, miközben forradalmasdit játszanak”). Mi tagadás, én ezeken az estéken tényleg jól éreztem magam és tényleg tudtam önfeledt és felszabadult lenni. Azt hiszem, annyi negatívumot vettem a nyakamba az egyetemfoglalás alatt, hogy kimondottan jutalomnak fogtam fel, olyasvalaminek éreztem ezeket a szórakoztató pillanatokat, amik jártak nekem. S nemcsak nekem – mindannyiunknak. Hogy egy pillanatra ki tudjuk ereszteni a feszültséget, hogy ki tudjuk fújni azokat a levegőket, amiket egész nap bent kellett tartanunk.
Csernai Mihály 
Egy gondolat “Tanulságok Hete 4.” bejegyzéshez