Ötödik tanulság: egy ellened induló lejáratás élére állni hosszútávon minden támadásnak elveszi az élét – olyan viszont, hogy nem hagy nyomot a bántás, nincs, maximum csak megszokod és kevésbé fáj.

Igazából sejthettem volna, hogy ez lesz. Legkésőbb akkor, mikor a korábbi részben már említett levelemet hozta le az Origo, az egyetem elleni negatív sajtóhadjárat fontos részeként. Akkoriban, talán nyomásra, talán valami más miatt, a vezetőség kiállt mellettem, ami nagyon jól esett és egy fontos mérföldkő az életemben: nemcsak azt tanultam meg, hogy milyen támadva lenni, hanem azt is, hogy milyen az, amikor kiállnak mellettem olyanok, akikkel végülis egy oldalon állunk.

Óvatlanság? Rossz mondatok? Bosszú? Nem tudom, én hiszek abban, hogy tulajdonképpen bárhogy cselekszem, a vége úgyis az lesz, hogy sokaknak nem fog tetszeni és szóvá is fogják tenni. Az egyetemfoglalást követően özönleni kezdtek a cikkek rólam, a legkülönbözőbb stílusokban. Volt, amelyik gyalázkodott, volt, amelyik csak tényszerűen írt le rólam dolgokat, aztán otthagyta moderálatlanul a kommentszekcióját. Számtalan hozzászólást, levelet, Messenger-üzenetet kezdtem kapni. A csúcson nagyjából napi 60 levelet kaptam, ebből arányaiban 20 volt támogató jellegű, a többi gyalázkodás. Az elején egyáltalán nem tudtam kezelni. Megviselt, de főleg az, hogy nem mertem róla beszélni, úgy éreztem, az csak panaszkodásnak tűnne. Aztán próbáltam néha reagálni rá, türelemmel, megértéssel fordulni azok felé, akik egyáltalán nem így fordultak felém. Azt gondoltam, ha sokkolom őket azzal, hogy nem kezdek el visszagyalázkodni, akkor talán egyszer vége lesz a rohamnak. Nem lett vége, én viszont vérszemet kaptam, hogy minél több embernek mondjak valamit, ne érezze úgy, hogy válasz nélkül marad, vagy hogy nem látom, amiket ír. Aztán később elkezdtem képernyőképeket csinálni. Ki tudja, mire lehet ez még jó valamikor – gondoltam. Persze, nem lett jó semmire. Néha mutogattam embereknek a gyűjteményemet, megpróbáltam nevetségessé tenni a tartalmát. A legtöbbektől csak döbbenetet kaptam, vagy némi sajnálatot, amire viszont egyáltalán nem vágytam.

S hogy milyen üzeneteket kaptam? Gondolkodtam azon, hogy ezekből megosszak itt egy párat, persze szigorúan név nélkül, mert tiszteletben tartom a szerzőket – még ha nicknevek mögé is bújnak. Aztán arra gondoltam, lehet, nem mindenki kíváncsi ezekre.¹ Elég, ha összefoglalom a tartalmukat: kövér vagyok, Down-szindrómás vagyok, sose lesz belőlem színész, kommunista vagyok, sose lesz munkám. S ezek mindennaposak voltak.

Egy idő után hozzászokik az ember az ilyenhez, pedig ez nem lenne normális. Úgy éreztem, elég jó a hátterem ahhoz, hogy ezeket elviseljem: stabil családom van, akik mindenben támogattak (legalábbis a közvetlen családom mindenképpen). De persze, eközben fájt. Végtelenül. Mindig. Sok taktikám volt rá, megpróbáltam eltüntetni magam a közösségi oldalakról, megpróbáltam nem követni semmit, de mindig rá kellett jönnöm, hogy pszichésen legyőznek, ha meghátrálok. Ezért elkezdtem beleállni. Közben reménykedtem abban, hogy most, hogy itt ez a közösség, és nem csak egy kis vezetőség, hanem sok száz hallgatótársam, majd valamilyen módon kiállnak mellettem, ami nemcsak az egómat teszi helyre, de talán jobban szétosztja azt a frusztrációt, amit okoztam az emberekben. Azt gondoltam, megszűnni soha nem fog ez a gyűlölet, de talán ha a teljes közösség kapja és nem egy embert emelnek ki belőle, az könnyebben lepereg. Persze, közösségi szinten is minden nap kaptuk, szóval nem kellett félni.

Az általam várt kiállás azonban váratott magára. Egyetlen videó készült, ami a közösség valamilyenfajta kiállása volt, ez október 17-én készült. Yoda pár nappal korábban magára vállalta a felelősséget a Tanköztársaságért, kimondta, hogy az ő ötlete volt, mert Góliáték Rafikit és engem neveztek meg felelősnek. Yoda magára vállalta a felelősséget, “ha bűnbakot keresnek, megtalálták, én vagyok az”. Ennek hatására aztán elkészült a videó, amikor egy csomó egyetemfoglaló belemondja a kamerába, hogy “én vagyok a bűnbak”. Ennyi. Ezt volt képes állítani magáról a közösség úgy, hogy eddigre már másfél hónapja napi szinten gyaláztak engem a lehető legtöbb felületen. Lehet, hogy ez most egy utólagos önsajnálat, de vállalom, évek óta nem mondtam semmit erről, hogy mennyire borzasztóan fájt, hogy persze, kaptam én elismerő szavakat meg sokan kívántak nekem kitartást, ami rengeteget jelentett, de az a közösség, akik mellett kiálltam, és emiatt a kiállás miatt be kellett nyelnem rengeteg támadást, nem mondott ezekre a nyilvánosság előtt semmit. Gyakorlatilag nyitva tartották az utat, hogy ilyet lehet. Nem kell vele foglalkozni, nem lehet leragadni egyéni problémáknál. Ennyi év távlatából is azt mondom, le lehetett volna. Aki pedig utólag azt kérdezi tőlem, hogy miért nem szóltam akkor – azt gondolom, ebben a helyzetben nem nekem kell szólni. Ha nekem kell szólni, ott már rég probléma van. Ha maguktól nem látják, hogy ez problémás, ott én hiába szólok. Márpedig a támadásokról mindenki tudott.

Különösebben nagy taktikám arra, hogy ellenálljak az engem ért meghurcolásoknak, nem volt. Talán csak az lebegett a szemem előtt, hogy értékrendileg stabil vagyok, a gerincem pedig egyenes és arra törekszem, hogy az is maradjon. Néha úgy éreztem, nincs kedvem utcára menni. Tükörbe néztem, és egy bizonytalan, összetört ember nézett vissza rám. Volt, hogy teljesen a semmiből elkezdtem sírni. Úgy éreztem, nem bírom sokáig. Érkezett egy nyomás bentről is, hogy ne adjam fel, ne hátráljak meg – pihenjek, ha szükségem van rá, de ha valakinek, nekem a barikádokon a helyem. Érkezett kintről is – úgy éreztem, a támogatók is szétszednek, hiszen mindenki tőlem várja a megoldást, velem akarja megosztani a legújabb ötletét vagy meglátását. S ugyanakkor nyomás alatt voltam az ellenzők miatt is, hiszen úgy éreztem, belerokkanok a folyamatos bántásba.

Egy ponton a legokosabb taktikának azt éreztem, ha élére állok az engem ért támadásoknak, ekkor például egy rólam készült, gúnyos karikatúrát állítottam be profilképnek a Facebookon, vagy például egy üzenetet borítóképnek. Ez persze a szimpatizánsok körében aratott sikert, hiszen az intelligenciát látták mögötte, hogy nem ijedek meg és nem rokkanok meg. Nekem pedig épp ennek a kommunikációja volt a célom, miközben eddigre már talán a fásultság volt rám jellemző. Nevetni nem volt kedvem annyira, az később jött meg, mikor felismertem ennek az egésznek a humorát. Ugyanakkor, nagyon dühítőnek éreztem azt, hogy megszoktam a támadásokat. Megszokni a támadásokat – önmagában nagyon rosszul hangzik. Mi lesz a mentális egészségemmel, amit annyira sokszor hangsúlyozok – nem csak magamnak, de az egyetemfoglaló társaimnak is?

Csak ne kattanj be, csak ne kattanj be, csak ne kattanj be, ismételgettem magamnak egyfolytában. Ekkoriban indult egy olyan akció, hogy az ismertebb szakmabeli támogatók eljuttattak nekünk egy listát a saját elréhetőségeikkel, mi pedig választhattunk egy-egy embert róla, akit “szülőnknek” fogadunk. Vagyis egy olyan szakmabelit választhattunk, aki megad nekünk minden olyan támogatást, amire szükségünk van.

Én tudtam, hogy ezen a ponton nagy szükségem van egy apafigurára, és valakire, aki korombeli és úgy tud a barátom lenni, hogy nem ismert engem mélyen korábban, hanem tud teljesen semleges lenni. Mindkét szerepkörre találtam magamnak embert.

Ha ez az akció nincs, én valószínűleg végleg belerokkanok mentálisan ebbe az egész helyzetbe. Sterling lett tehát az apafigurám, Aranyhaj pedig a kortárs barátom.

Ők mentettek meg.

<— Tizenkettedik fejezet – 4. rész

Tizenkettedik fejezet – 6. rész —>

1. Aki esetleg mégis kíváncsi az eredeti kommentekre, képekre, mémekre, az ide kattintva elérhet egy válogatást. ↩︎