Hatodik tanulság: azt hinni, hogy semmiben nincs igazad, nem pesszimizmus, viszont azt hinni, hogy mindenben igazad van, gyávaság.
Egy idő után az a taktikám, hogy megpróbálok az összes lehetséges alkalommal a kisebbséggel szavazni, nem azt az érzést szülte bennem, hogy elégedett vagyok. Sokkal inkább elkezdtem azt érezni, hogy egyszerűen csak nincsenek sikerélményeim. Mert egy olyan helyzetben, ahol A és B közül kell szavazni, valaki mindig győztesnek fogja érezni magát. Illetve, eleve nagy kérdés volt számomra, hogy például olyanok, akiknek nincs nagy rutinjuk az egyetemi működésben, vajon tényleg meggyőződésből szavaznak-e A vagy B opciókra? Vajon van-e bármilyen nyomás vagy kényszer?
A legkézenfekvőbb visszajelzés számomra Díjeső osztálya volt, akik egy ponto felvállalták, hogy nem kívánnak mindannyian részt venni a blokádban, tanulni szeretnének, és úgy érzik, folyamatos hátrány éri őket emiatt, vannak, akik folyton ítéletet vonnak fölöttük a saját érzéseik miatt. Ledöbbentem. Sokkal intelligensebbnek gondoltam a közösséget, számomra egészen elképesztő volt, hogy milyen bánásmódban részesítjük egymást puszta véleménykülönbségek miatt. A demokrácia nem tud valós demokrácia lenni, hiszen sokan nem tudnak a saját meggyőződésük szerint szavazni, egyszerűen nem merik felvállalni az ellenvéleményüket. Mindeközben pedig -mint kiderült- sokan konkrétan sarokba szorítják azokat, akik nem a többséggel szavaznak.
Nekem a döbbenetem mellett még egy dilemmával is meg kellett küzdenem, ez pedig a szociális támogatások esete volt. Ez egy elég kényes és szenzitív kérdés, hiszen itt sokak családi helyzetéről és megélhetéséről volt szó. Ami biztos volt: ahhoz, hogy a rászorulók megkapják a nekik járó szoctámot, a kancellár, Madár aláírása kellett. Ehhez viszont figyelmeztetni kellett Madárt arra, hogy tegye meg a szükséges aláírást – miközben, a Fórum alapelve az, hogy nem tárgyalunk vele, hiszen az általunk illegitimnek tekintett vezetőség nevezte ki. Úgy éreztem, itt most két olyan dolgot kell mérlegre tennem, amit alapesetben nem kellene. Hiába volt gyűjtés a szociális támogatások ügyében, tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj felvenni a kapcsolatot Madárral, nem lehet örökre meghitelezni a támogatásokat, ráadásul mint felelős vezető, csak magamnak ártok, ha elmulasztom azt a kötelességemet, hogy a szociális támogatásokat intézzem. Bár volt gyűjtés erre, mégis azt éreztem, ez csak ideig-óráig elég, nem költhetjük az összes támogatásunkat olyasmire, amit egyébként az egyetem kötelessége lenne biztosítani – ráadásul a jogosult hallgatóknak sem tudok mit mondani, ha a gyűjtött összeg egyszercsak elfogy, miközben a HÖK keretei között a támogatás maga rendelkezésre áll. Úgy éreztem, nem tehetem ki a rászorulókat annak, hogy kiadom őket a fórum közösségének, hogy szembenézzenek velük, hogy kiknek a sorsa felett diszponálnak. Úgyhogy azt a döntést hoztam, hogy HÖK elnöki minőségemben felszólító levelet írok Madárnak, hogy szíveskedjen a szükséges aláírásával hitelesíteni a szociális támogatásról szóló jegyzőkönyvet.
Tettemet többen árulásnak nevezték. Megszegtem a legfontosabb alapszabályt, olyasvalakivel álltam szóba, akiről a folyamat legelején kinyilvánítottuk, hogy nem beszélünk vele. Én viszont ma is azt gondolom, hogy a HÖK elnökségnek, és nekem mint elnöknek személyes felelősségem van a különböző ösztöndíjakat illetően. Ha úgy döntök, hogy nem írok Madárnak, akkor a folyamat végén a hallgatók egy ponton nem kapták volna meg a megélhetésük alapját képző ösztöndíjat, engem pedig elnökként kötelességem elmulasztása miatt vontak volna felelősségre. Ha megkérdezem a fórumot, kiindulva az árulást kiáltó hangosakból, az lett volna a válasz, hogy nem írhatok a kancellárnak – ekkor viszont ismét az előző pont lép életbe. Az egyetlen, számomra logikus lépést tettem meg, hogy ezzel is kiálljak az ösztöndíjra rászoruló diákok érdekei mellett. Miután megtudtam, hogy fordult elő olyan, hogy a többség akarata ellen szavazók megbélyegezve érezték magukat, úgy érzem, jól döntöttem, mikor a saját empátiámra kezdtem hagyatkozni és nem bíztam ezt a döntést a nagyon sokféle értékrendű emberből álló fórumra.
Tévedhetetlennek gondolni az embernek magát gyávaság, hiszen a beismerés és az önkritika gyakorlásának képtelenségét vetíti előre. Szemet húnyni a saját gyarlóságaink fölött, és eközben pózolni a saját erkölcsi fölényünkkel, egyszerűen csak az igazság elhallgatása. Az előző helyzetet bármilyen oldalról vizsgáljuk, nem lehet igazságot tenni. Mikor az első napok valamelyikén kiraktunk egy listát arról, hogy mikre van szükségünk, amikre felajánlásokat várunk, rajta volt a listán a tisztítószer – egy járványhelyzet közepén, amikor mindenki a Covidtól tartott, azt a látszatot keltettük, mintha az egyetem, akinek ekkor még a régi vezetése volt pozícióban, nem gondoskodna a mi védelmünkről. Aztán persze leszedtük a listáról a tisztítószert, mintha soha nem lett volna rajta. Vállt vállnak vetve küzdöttünk olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk igazán, akikkel kapcsolatban soha nem vállaltuk fel, hogy nem szeretnénk, ha bent ülnének a fórumon, mert jelenlétük önmagában bomlasztó és káros. Szemforgató például egy ilyen ember volt, azt sem pontosan tudtuk, hogy került oda a fórumokra, hogy ő most diákként vagy tanárként van jelen, kicsit a két funkció között ragadt, sokan voltak, akik miatta maradtak ki a fórumokból. Egekig magasztaltunk olyan embereket, akik az első adandó alkalommal, amikor saját személyes projektjeik támogatásra leltek, elhagyták a közös hajónkat. Én mégsem hibáztatom őket, csak utólag kérdezem tőlük: megérte?
Eljött az október 23-i esemény, amiről viszont én semmit nem tudtam. A szokásos módon zajlott a bejelentés: Trucc főnixmadárként újjáéledve az előtte lévő hetek számára eseménytelen valóságából, újra valami nagyszabású dologért felelhetett. Nagyzenekar lesz, Egmont-nyitány, vonulás, közben a többi szolidarító egyetem által alapított Titkos Egyetem társulása is csatlakozik hozzánk, néma menet a Rákóczi úton, a Ferenciek terétől az Urániáig – jó volt újra látni a csillogást abban a szemben, amit látszólag megviseltek az elmúlt hetek: bármit akart volna csinálni, annyira hosszú fórumbürokrácia előzte volna meg, hogy inkább lemondott róla. Aztán újra rábízták az irányítást.
Én néhány napos elvonuláson voltam az október 23-i esemény tervezésekor, tudtam, hogy szükségem lesz még az energiáimra. Aztán mikor szembesültem vele, hogy ez egy nagyszabású esemény lesz, ismét körbenéztem, hogy lássam, hányadán állunk a blokáddal. Ugyanaz a pár ember viszi az őrséget, fáradhatatlanul, a tetőn lévő őrség tulajdonképpen a szeptember végi nagy akcióval véget ért (mikor a felmondási idejét töltő vezetőség az utolsó napján este őrködtek egyet, fáklyákkal a kezükben, a néma Vas utca pillantásaitól kísérve), át kellett állni egy napi működésre, ahol nem mindig voltak akciók, csak kvázi szürke hétköznapok. Ilyenkor sokkal nehezebb volt tartani a frontot, hiszen messze nem volt akkora mozgolódás sem az épületben, sem azelőtt. Az ember azt is gondolhatta, hogy ha kihagy egy óra őrséget, nem jelent semmit, hiszen úgyse jönne be senki, de a közösség becsületére legyen mondva, hogy még ekkoriban is tartottuk a 0-24 órás őrködést. Mintha meg lennénk győződve róla, hogy máskülönben elveszíthetünk mindent. Tehát, körbenéztem és úgy éreztem, itt az ideje megfogalmaznom az exit point gondolatát. Úgy éreztem, szimbolikus lenne, a néma fáklyás vonulással és az október 23-i tüntetéssel együtt bejelenteni, hogy a blokádnak vége. Hogy a mi forradalmunk a forradalom emléknapján véget ér, hiszen sehogy se tudnánk az 56-osok nyomába érni. Írtam egy erről szóló levelet, és azt terveztem, hogy felolvasom a fórum előtt. Tudtam, hogy ezzel valami olyasmit vállalok, ami végleg ketté tudja osztani a közösséget – de végre kiderül, hogy hányadán állunk azzal, amit hetek óta éreztem.
A levelet zsebre raktam és beültem az esti fórumra, aztán vártam a megfelelő időpontot. És vártam, és vártam, és vártam.
Aztán elgondolkodtam, hogy milyen vezető vagyok. Vezető vagyok-e még egyáltalán? Ha igen, és akként is tekintek magamra, akkor mi a jobb? Tekintettel lenni azokra, akik láthatóan belehalnak abba, hogy fenntartsanak mindent, vagy inkább az ügy a fontos, meg hogy a külvilág számára úgy maradjunk meg, mint azok, akik a végsőkig küzdöttek? Ha nem vagyok vezető, akkor milyen alapon akarok ilyesmit egyáltalán bedobni a köztudatba? Meg úgy egyáltalán, mit is akarok most? Intuíciókra alapozva bedobni azt, hogy gyáván futamodjunk meg? Gyáva vezető akarok lenni, vagy valódi harcos? Kit akarok becsapni? Nem vagyok én vezető. Nem vagyok én senki. Ha meg igen, akkor gyáva vagyok.
Felálltam a fórumról és kisétáltam, fogalmam sincs, miről volt szó éppen, zsebemben a levéllel. Úgy tettem, mintha dohányozni mennék, kinyitottam az udvarra nyíló ajtót.
Kikukucskáltam. Az ajtó mellett mindig álltak emberek, félig nyitott ajtó mellett dohányoztak, hogy hallják, mi zajlik bent. Aznap senki nem volt ott – mintha mindenki fontosabbnak érezte volna, hogy bent legyen és hallgassa, ami zajlik, mint hogy hódoljon a dohányzási szenvedélyének.
Talán a teatralitáshoz való érzékemről vagy a paranoiámról, esetleg mindkettőről árulkodik, hogy kivettem a zsebemből a papírt, és egy óvatlan pillanatban felgyújtottam, a fellobanó lángról meggyújtva az aznapi cigarettámat. Néztem, ahogy hamuvá ég, és azon morfondíroztam, hogy a bátorságomat pontosan úgy fújja el a szél, ahogy a papír maradványait.
Nincs visszaút. Nem most megyünk ki – gondoltam, és nagyot sóhajtottam.
Csernai Mihály 
2 gondolat “Tanulságok Hete 6.” bejegyzéshez