Hetedik tanulság: lelkiismerete csak az egyénnek van, a tömegtől nem lehet elvárni.
Felemelő volt az egyetemfoglaláson azt látni, hogy a legtöbben meg tudják találni magukat benne, vagy azt a tevékenységet, amiben a legjobbak lehetnek. Az embereknek fontos lett az egész ügy annyira, hogy bevetették ismeretségeiket, kapcsolataikat, sokszor olyan rejtett képességek kerültek napvilágra vagy derültek ki, amikről korábban nem is tudtunk. Mindenre volt valamilyen megoldásunk. Mikor Madár utasítására elkezdték bezárni a nem őrzött termeket, köztük a fórumok helyszínéül szolgáló Ódry Színpadot, stratégiát és hangnemet kellett váltani. A spontán szervezett sajtótájékoztatóra megtelt a Vas utca támogatókkal, pedig ekkor csak abban bízhattunk, hogy a tömeg nagysága demonstratív erejű tud lenni – az, hogy pontosan miről is fog szólni ez a tájékoztató, nem tudhattuk, hiszen csak azt éreztük abban a pillanatban, hogy legyőztek bennünket. Elvették az Ódryt, befészkelték magukat közénk, ott vannak olyan munkavállalókon keresztül, akik a barátaink, bajtársaink, Madár és csapata pedig sakkban tartja őket, vagy éppen egyetértenek vele. Kitiltani nem tudjuk őket innen, hiszen ugyanolyan egyetemi polgárok ők is, mint mi vagyunk.
Ha van olyan este, aminek majd’ minden mozzanata megmarad az emlékezetemben, amíg csak élek, az biztosan ez lesz. Ennél emlékezetesebbet el se tudtam volna képzelni. Valamikor kora délután jött a hír, hogy el fogják kezdeni szisztematikusan körbejárni a termeket, és ahol nem találnak senkit, azt bezárják. Voltak emberek, akik ezekben a termekben aludtak, vagy stratégiai megbeszéléseket folytattak, tudtuk, hogy lehetetlen, hogy bármelyik termet is bezárják. Aztán jött a hír: elveszett az Ódry, nem volt bent senki, és hiába az esti fórum, hiába az egész központi szerepe, bezárták, ráadásul az összes olyan ajtót is, amin keresztül valamilyen módon megközelíthető lenne. Összehívtuk a sajtótájékoztatót, tudtuk, hogy valamit mondanunk kell. Mire észbekaptunk, tele volt az utca, sokszáz, megkockáztatom, ezer ember is tolongott egymás hegyén-hátán, várták, hogy mik lesznek a fejlemények. A kollégium kiürítésével kezdődött, a Madár által megbízottak elkezdtek körbejárni. Ahova csak lehetett, őrt állítottunk: ne csináljanak semmit, csak üljenek be a terekbe. Nem veszíthetünk el az Ódryn kívül mást, így is eléggé fájni fog a hiánya, gondoltuk. Ha beülnek a termekbe, szobákba, bárhova, amit zárni lehet és mi nem akarjuk, hogy bezárják, akkor nem fogják bezárni, hiszen azzal törvényt szegnek.
Kint elindult a sajtótájékoztató. Bent látszólag káosz volt, valójában viszont egy nagyon jól szervezett mentőakció vette kezdetét, mindenki, akinek kicsit is fontos volt az ügy, valahogy megpróbált részt venni. Az egyik fronton tehát voltak, akik a sajtótájékoztatót csinálták: kicipeltek egy nagy zongorát, és zenés performansszal indították az estét, utána valaki felolvasott egy közleményt, amiben elutasítottuk Madár akcióit, és szándékát arra, hogy előrehozott szünetekkel és egyéb taktikákkal ki akarjon minket tenni az épületből.
Hónapokkal az egyetemfoglalás előtt, egy egyetemi projekt részeként ismertük meg Lakatot. Lakat egy zárnyitó-bajnok volt, lockpicker, ahogy az angol mondja: hobbiból nyit ki zárakat, az összes lakat és kulcs minden tulajdonságát ismeri. Gyakran segít tűzoltóknak is rongálás nélkül bejutni bizonyos, veszélyben lévő házak ajtaján. Ha zárakkal kapcsolatos vészhelyzet van, őt lehet hívni. Mint egy szuperhőst. Valakinek eszébe jutott. Mert ez egy vészhelyzet volt.
Amíg kint zajlott a sajtótájékoztató, Lakat megérkezett. Be kellett valahogy hozni az épületbe, hogy lássa a zárat közelről. Azt már nem tudom, ez hogy és kinek sikerült, csak azt, hogy meglett a megfelelő kulcs. Szaru diadalittasan mosolygott, és kinyitotta az ajtót. Ekkor valaki kirohant, és beüvöltötte a mikrofonba, hogy miénk az Ódry. A tömeg tombolt, a vakuk kattantak. Ezt a csatát megnyertük.
Arról, hogy pontosan hogy is szereztük vissza az Ódryt, senki nem beszélt soha. A következményeit viszont megtanultuk: mostantól még jobban oda kell figyelnünk. A hirtelen jött krízis összerántotta a hallgatóságot, csak azért, hogy pár napon belül ismét szétszéledjenek. Madár pár nappal korábbi, reggeli érkezése óta, mikor élőlánccal akadályozta meg a közösség a bejutást, ez volt második, ezúttal még látványosabb csata. És ezt is visszavertük. Elégedettek voltunk magunkkal.
Eljött a november. Túl voltunk a legnagyobb eseményünkön, az október 23-i vonuláson, az élet lassan visszarendeződött a régi kerékvágásba. Folyamatosan figyeltük, hogy ki Covidos és ki nem, ki volt kontaktszemély potenciális fertőzöttel. Én sikeresen megúsztam – egyszer voltam kontaktszemély, még a Kossuth téri élőláncnál, szeptemberben, akkor Zebráról derült ki pár nappal később, hogy Covidos. Teszteltek, negatív, visszamehettem az épületbe. Nagyon jól kiépített rendszerünk volt erre, volt minket támogató orvos, aki teszteket végzett, nemcsak magánpraxisban, de néha az épületen belül is, ha a helyzet úgy kívánta. Azt viszont lehetett érezni, hogy ahogy jön a november, egyre magasabb esetszámok lesznek. Házon belül talán kevésbé, de kint, a “valóságban” biztosan. Emellett pedig lassan elfáradtunk mindannyian, főleg azok, akik ténylegesen tartottuk a blokádot. Aztán behozták a törvényi szigorítást, kijárási korlátozást és hogy hány ember lehet egyszerre egy helyen. Ahogy figyeltük a híreket, tudtuk, hogy eljött a vég. Nem fogjuk tudni a blokádot fenntartani, ha csak tizen lehetünk beltéren, ráadásul az őrséget se tudjuk tartani, ha kijárási korlátozás van. Azon a fórumon viszonylag sokan voltunk. Néhány ikonikus arc hiányzott, de a korábbiakhoz képest megint előkerültek jópáran. Egyhangúan szavaztunk arról, hogy feladjuk a blokádot. Nem volt kérdés. Már csak a módjáról zajlottak viták, hogy pontosan hogy is jelentsük ezt be arcvesztés nélkül. Tudtuk, hogy pár napon belül ki kell ürítenünk mindent. Valakik még egy utolsó fórumot szerveztek a Padlásra, műfüvet terítettek le, hangulatos zenét raktak be, és ott ültünk, beszélgettünk, kicsit örültünk az együttlétnek egyszer, utoljára. Valahogy ez a hangulat hiányzott a legjobban az egész foglalásból: a kicsit “céltalan”, a másikkal való kapcsolódásról szóló együttlét.
Néhány héttel az egyetemfoglalás előtt egy csapat diák, körülbelül harmincan összegyűlt egy pincében. Ott jött először szóba, hogy valami sokkal radikálisabbat kellene reagálni – fel kellene kutatni a lehetőségeit annak, milyen ellenállási módok lehetségesek. Nem emlékszem, ki hívta meg GM-et, de én örültem, hogy ott volt. Érezhetően úgy ült ott, mint aki hallatlanul izgalmasnak tartja az egész beszélgetést. Nemcsak mint mozgalmak szakértője ült ott ekkor, hanem mint sajtó környékén dolgozó médiamunkás is. Egy ponton felvezette, hogy mennyire fontos a dokumentáció fontossága az egész projektet illetően. Használjuk ki, hogy az egyetemen eleve adottak a filmes szakemberek, de ő is szívesen segít ebben. Abban egyeztünk meg, hogy egyeztet a dokumentumfilmesekkel az egyetemről, de ezzel párhuzamosan kezdjünk el beszélni minderről. Lelkesek lettünk. Megalakult az akció munkacsoport. Rábólintottunk arra, hogy ha akarják, kövessék végig, ahogy összeállnak a foglalás tervei, és utána, ha lesz belőle bármi, legyenek ott. Úgy éreztem, van egy stabil háttere annak a gondolatnak, hogy ez a szövetség megköttessen.
És megköttetett. Ekkor érkezett az életembe Árnyék. Árnyék – nevéhez hűen – úgy éreztem, mindenhova követ, minden lépésemet figyeli és rögzíti a kamerájával. Dokumentumfilmesként ez a dolga. Kérdezget. Látja minden reakciómat és rezdülésemet. A bizonytalanságaimat. Aztán lassan a bizalmasom lesz. Nem zavar, hogy ott van, mert tudom, hogy a jó ügyet szolgálja, és azt is, hogy a barátom. Rábízom a saját történeteimet, mert tudom, hogy nála jó kezekben van.
Valamikor, szeptember második hetében járunk. Árnyék végigkövette az akció munkacsoport alakulását. Ott volt, mikor minden elkezdődött. Végigkövetett minket a Kossuth téri tüntetésre. Aznap Szőke moderálja a fórumot. Nem nagyon ura a helyzetnek. Egy felháborodott kisebbség előrángatja Árnyékot. “Ő külsős. Nem közénk való.” Az ítélet úgy hangzik el, mintha egy leleplezés lenne. Árnyék nagyon szar helyzetbe kerül. Mi, akik bizalmasai, barátai lettünk, akiket eddig követett, védelmére kelünk. Sokan, akik nem voltak ott, mikor megköttetett a szerződés, értetlenül állnak az ügy előtt, hogy kerül ide valaki kamerával a kezében, aki nem egy belsős filmes arc? Aztán vagyunk mi, akik nagyon is tudtunk róla, hogy ki Árnyék.
De vannak, akik tudják, kicsoda Árnyék, és miért van ott, mégis betámadják. Nyilvános keresztrefeszítés zajlik, nem bírom nézni. Árnyék hebeg-habog. Mi egyre erélyesebben védelmezzük. Végképp két táborra szakadunk. A legvehemensebbek épp azok, akik maguk is ott ültek annak idején, de úgy érzik, azzal, hogy Árnyék nem őket követi, nem lettek kiválasztva. Megütközöm ezen, nem értem a helyzetet, hiszen az lett megbeszélve, hogy a Trucc vezetésével létrejövő munkacsoportot fogják követni, és így is történik. Az a munkacsoport, amibe bárki csatlakozhatott volna, de nem tette meg, mert azzal tevékeny részt kellett volna vállalni a foglalásban. Árnyék végül önként kivonul, ő nem akart balhét és nem akarta, hogy a személye ennyire megossza a közösséget.
Keresztre feszítették. Kivonul az Ódryról, a fórum folytatódik. Rosszul vagyok, kivonulok én is. Ilyen nem történhet – gondolom. Igazságtalan és méltatlan, ami zajlik.
Hónapok telnek el, mire újra téma lesz Árnyék és az időközben elkészülő filmje. Egy keresztre feszítés nem lesz elég. Jönnek mások, és megteszik ők is, csak éppen mással, nem Árnyékkal. Nem tanulnak az első kereszrefeszítésből, hogy az nem csak az áldozatnak rossz. De minek is a lelkiismeretet, a megértést egy teljes közösségen számonkérni, amikor ezek csak az abban található egyénekre lehetnek igazak? Egy teljes csoporton nem tudsz az egyénre vonatkozó tulajdonságokat vagy azok hiányát számonkérni.
Némán kimegyek Árnyék után, magam mögött némi csalódottságot hagyva, és az első jelét annak, hogy ez a közösség talán mégsem annyira egységes vagy éppen lelkiismeretes, ahogy azt elsőre láttam. Nem tudok nem azon elkezdeni gondolkodni, hogy mi lesz ebből később.
Hogy mik lettek ebből az általam innen datált hajszálrepedésből, az előző hat tanulsághoz kapcsolt történetekből biztosan kiderül.
Aztán novemberre eljön a végső kivonulás. Részben a covid, részben a közösség szétesése, részben az egymásért való felelősségvállalás hiánya szedi szét az egyetemfoglalást: nem tudunk tekintettel lenni azokra, akik minden erejükkel még hinni és tenni akarnak érte. Hetven nap után tehát véget ér ez a periódus. Nekem még kicsivel több mint fél évem hátravan, nemcsak mint HÖK-elnök, hanem mint egyetemi hallgató is.
Súlyos dilemmába kerülünk: mi lesz most? Hogy fogunk felébredni abból az álomszerű állapotból, amibe az egyetemfoglalás és az abba tett minden reményünk ringatott minket?
Most akkor tényleg ők győztek? Góliát legyőzte Dávidot?
De mi lesz Dáviddal?
<— Tizenkettedik fejezet – 6. rész
Tizenharmadik fejezet —>
Csernai Mihály 
Egy gondolat “Tanulságok Hete 7.” bejegyzéshez