70 nap után véget ért az egyetemfoglalás. Őszintén szólva, fellélegeztem. Rengeteg olyan pillanat volt, amikor azt éreztem, hogy az egész helyzet fenntarthatatlan. Név szerint meg tudtam volna nevezni azokat, akik miatt egyáltalán működött az egyetemfoglalás az utolsó hetekben. Volt olyan helyzet, hogy kihirdettük, hogy szavazunk arról, hogy folytassuk-e, azon megjelentek az emberek, szavaztak arra, hogy folytassuk – majd eltűntek. Mindenki élte a saját életét, dolgoztak, órákra jártak vagy éppen el voltak foglalva. Éreztem némi igazságtalanságot abban, hogy ennek a pár embernek a bőrét viszik a vásárra. Nem voltam elég erős, illetve nem éreztem magam kellően felhatalmazva arra, hogy ezt erélyesebben jelezzem az emberek felé.
Bár a korábbi fejezetekben is sok konfliktusról írtam, amikben részt vállaltam, a legnagyobb csatákat azonban magammal vívtam. Hova tovább? – kérdeztem egyfolytában magamtól. Talajvesztettnek éreztem magam, és azt, hogy egyszerűen végtelenül egyedül maradtam. Az utolsó napon ki kellett ürítenünk az épületet. Váratlanul csörög a telefonom, Plüssmackó hív. “Ki kéne menteni a tablót. Az SZFE 150. évfordulójára készített tablót, ott van az aulában”. Szuperhősnek érzem magam, mikor sikerül néhány ember segítségével leakasztani a képet és kivinni az ajtón. Az utolsó pillanatban még visszafordulok. Nézem az üres aulát, ahol néhány órája még zajlott az élet. Most pedig valami egészen új élet kezdődik. Felsóhajtok, ránézek a mellettem állóra: “A kapitány utolsónak hagyja el a süllyedő hajót”. Ő rám mosolyog, aztán feláll a ruhatár melletti kis könyöklőre: “Oh, Captain, my Captain”. Röhögünk. Dehogy vagyok kapitány – gondolom. Végigfuttatom a fejemben, hogy mi vár rám most. Lesznek bürokratikus körök, ebben biztos vagyok, és nekem ebben helyt kell állnom. De akarom én ezt? Még nem tudom. A lényeg, hogy a közösség a lehető legkevésbé sérüljön – a közösség, akinek az a közös identitása, hogy kiáll az egyeteméért, és amely közös identitás a kiköltözéssel most új szintre helyeződik. Vagy ha nem vigyázunk, eltűnik.
Hazamentem, és aludtam, az elmúlt hónapokban először tudtam igazán pihenni. Mi a legrosszabb, ami történhet?
Rengeteg bírósági ügyet indítottunk az egyetemfoglalás előtt is, és alatta is. A HÖK nevében mint elnök, én tudtam az ehhez szükséges dokumentumokat hitelesíteni. Ebben vegyesen voltak közigazgatási eljárások, alkotmányjogi panasz, és egy csomó olyan beadvány, ami valamilyen módon a szabálytalanságokra próbálta felhívni a figyelmet, vagy késleltetni az egyes rendeletek végrehajtását. Magabiztos voltam abban, hogy ezeket az ügyeket vinni kell, nemcsak azért, mert Jogász személyében egy maximálisan megbízható társra leltem bennük, hanem mert hittem, hogy nekünk van igazunk. A legtöbb ügynél egyébként így is lett.
Úgy éreztem, hogy elnöki működésemnek egyik záloga az volt, hogy bár voltak összezördülések köztem és az egyetem korábbi vezetői között, de ez mindig a tisztelet és a közös érdek mentén zajlott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valamelyik egyetemi vezető valaha is eljárást fog ellenem indítani. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ha egy hatalmi helyzetben lévő, vezető személy egy hallgató ellen lép fel jogi eszközökkel, az minden határon túlmegy. A régi vezetéssel, bár érzetem szerint megtartottuk a két lépés távolságot, mindig tiszteletteljes maradt a viszony. Az új vezetés viszont más tészta. Sértődött és dühös emberek, mert nem ment olyan simán a hatalomátvétel, mint ahogy tervezték. November 26-a kétszeresen is fontos nap volt. Egyrészt, ezen a napon kaptam kézhez azt a levelet, amiben tájékoztattak, hogy közigazgatási eljárást indított ellenem az egyetem új kancellárja, Madár és a frissen kinevezett rektorhelyettes, Ausztrál. Ledöbbentem. Nem ijedtem meg, főleg Jogásznak köszönhetően, de ettől még sokkolt az információ. A keresetük tárgya az volt, hogy az egyetemfoglalás ominózus napján, mikor Madár megpróbált bejönni az egyetemre, én feleltem azért, hogy végül a diákok sorfala ezt a kísérletet megakadályozta, így birtokvédelmi eljárást kezdeményeztek ellenem. A dolog pikantériája kettős: egyrészt, egy kinyomtatott interjút mellékeltek bizonyítékként, amiből az ügy szempontjából relevánsan csak az derül ki, hogy én vagyok a regnáló HÖK-elnök és hogy a diákok ellenállnak az új vezetésnek, mert azok mindenféle egyeztetés nélkül lettek az egyetem élére kinevezve. Másrészt, a kiváltó eseménykor én magam nem is voltam jelen: Madár érkezésével egyidőben a Belügyminisztérium előtt tartottunk egy sajtótájékoztatót – arról, hogy Madár valóban megkísérelte a bejutást, visszafelé úton, a Batthyány téri metró felé menet értesültem. Magyarul egy olyan ügyben vádoltak engem azzal, hogy egy személyben felelős vagyok Madár sikertelen bejutásáért, aminél földrajzilag a város másik végén tartózkodtam.
Ugyanezen a napon a frissen kinevezett, új színházi intézetvezető a Klubrádióban adott interjút. Zavaros mondanivalójában a “Cs betűs fiúról” beszélt, aki korábban azért hekkelte meg a rektorválasztáson az egyik jelöltet, mert az korábban kirúgta őt. Szerinte “bosszút esküdtem” egykori tanárom, Mester ellen, erre bizonyítékul egy korábbi blogom egyik bejegyzését hozta fel, holott ilyesmiről abban az írásban szó sincs. Aki nem hiszi, járjon utána (ide kattintva olvasható az interjúban hivatkozott, archivált blogbejegyzés, melyben szó sincs bosszúállásról. Az eredeti pedig itt, csak hogy lássátok, nem az archiváláskor veszett el a hivatkozott rész, hanem soha nem is volt része a posztnak.)
Egy napra egy kicsit sok volt ez: újonnan kinevezett vezetők elkezdtek engem szőnyegbombázni. Mindkét dologgal a nyilvánossághoz fordultam: először a közigazgatási eljárás abszurditását tematizáltam egy poszttal, másnap pedig reagáltam az intézetvezető által elmondottakra egy nyílt levéllel. Több okból örültem annak, hogy mindkét poszt alatt nagy volt az aktivitás: egyrészt, jól esett a támogatás, főleg mert nagyon egyedül éreztem magam, mióta nem jártam be mindennap az elfoglalt egyetemre. Másrészt, végre a saját oldalamon tapasztaltam meg, hogy van neve a követőknek. Meg tudtam nézni, kik ők, és persze, sokukat ismertem korábbról, de számtalan ismeretlen ember is felbukkant, hogy kifejezze együttérzését. Ez adott erőt arra, hogy átvészeljem az egész helyzet abszurditását.
Később levelekben kezdtek vegzálni. Úgy érezték, nyeregben vannak és elmehetnek a falig. Telefonon is egyfolytában hívogattak, lekezelő, arrogáns stílusban beszéltek velem, és a hallgatókról. Minden gesztusukból sugárzott, hogy tyúkszemükre léptünk (kiváltképpen én), mikor sorra nyertük az ellenük indított pereket, és mindent meg fognak tenni, hogy valamilyen hibát találjanak a HÖK működésében – kiváltképp olyat, ami az elnök személyes felelőssége lehet.
Mindent bekértek, az összes HÖK-jegyzőkönyvet, miközben ezeket minden esetben szabályosan iktattuk, tehát meg kellett lennie az egyetemen, elektronikusan és papíralapon is. Nem érdekelte őket. Emlékszem arra a decemberi napra, mikor sírógörcsöt kaptam a dokumentumok fölött, mert az egyikről hiányzott egy aláírás. Kiderült, hogy az eredeti, egy darab példány az egyetemen maradt – szkennelve viszont megvoltak a szükséges szignók. Ültem itthon és azt éreztem, ennek így soha nem lesz vége, addig fogják húzni, amíg valaki hátra nem lép. A közösség is kezdett széthullani, az online tartott fórumokon sorra elmaradoztak az emberek. Az osztályunk is letargiában volt, próbáltuk feldolgozni az elmúlt hónapok eseményeit, miközben gondolkodtunk a jövőről.
Novemberben szembesültem azzal is, hogy nincs még szakmai gyakorlati helyem. Az összes osztálytársam eddigre vagy már szerzett helyet, vagy javában dolgoztak is valamiben, csak én nem. Nem volt jobb indokom erre, mint hogy teljesen más vitte el addig a fókuszt. Itt viszont gondban voltam, hogy vajon mit csináljak? Felfedező korábban ajánlott egy általa tartott szabadegyetemi kurzust, amit meghirdettünk az egyetemen, végül a Covid és az egyetemfoglalás is elvette róla a fókuszt. A beszélő viszony azonban megmaradt, tartott is nekünk kurzusokat korábban, így felhívtam. Azt mondta, most kezdenek egy próbafolyamatot, csatlakozzak be. Boldog voltam és megnyugodtam. Örökké hálás leszek neki. (Később volt lehetőségünk más projektben is együtt dolgozni, amire nagyon büszke vagyok, hiszen a jó viszony és a jó munkakapcsolat is megmaradt köztünk.)
Még a foglaláskor az egyik osztálytársamnak, Táncosnak jutott eszébe, hogy ha valaki nem akar az új vezetés alatt az egyetemen végezni, azt külföldi egyetemek segítségével ki lehetne “menteni”. Így indult el az Emergency Exit-re keresztelt program, melynek keretei közt hónapokon át folyt az egyeztetés arról, hogy a külföldi egyetemek átvegyenek komplett osztályokat, akik – letéve vizsgáikat – diplomához juthatnak. Az egyeztetéseknek két fontos tanulsága volt: egyrészt, minden, az előkészítésben részt vevő hallgató és tanár elsősorban a saját osztályait akarta kimenteni, néhány kivételtől eltekintve a legtöbben egyáltalán nem foglalkoztak a többiek sorsával. Másrészt, az is elég hamar kiderült, hogy a mi szakunk annyira összetett, és a maga formájában speciális, hogy minket nem fognak tudni átvenni. Dilemmahelyzetbe kerültünk: hagyjuk ott az egyetemet, zárójelbe téve az elmúlt két és fél évet, vagy nyeljünk egyet és menjünk tovább, fejezzük be? Mivel már csak szakdolgozatot kellett írnunk, amihez nem kellett bejárnunk az új vezetés által megszállt épületbe (a Covid miatt amúgy se nagyon tudtunk volna), és nem kellett találkoznunk velük, illetve diplomaosztóra sem számíthattunk, ahol tőlük kéne kézfogás kíséretében átvennünk bármit, de többen is mesterszakra akartunk menni, így végül belementünk: maradtunk.
A teljes Emergency Exit program a frissen alakult Freeszfe Egyesület égisze alatt működött. Az alapításban én magam több okból nem vettem részt: egyrészt, épp eléggé lefoglalt számtalan más dolog. Másrészt, úgy éreztem, meg szeretném érteni, hogy akár csak a diplomamentő programon túl milyen céljai lehetnek egy ilyen szerveződésnek. Harmadrészt, azt is tudtam, hogy ha minden az ütemterv szerint halad, akkor én fél éven belül végezni fogok az egyetemen, így – hacsak nem kecsegtet valamilyen hosszútávú ajánlattal számomra – egyszerűen csak értelmetlen bármilyen módon csatlakoznom. Soha nem is győzködtek arról, hogy belépjek, de magam is úgy döntöttem, hogy egyelőre nem kapcsolódok. (Ez egyébként a mai napig így van, a kezdeti időszakban, mikor nyilvános lett, hogy egyesület alakul, számtalan telefont kaptam, főleg a sajtó képviselőitől. Őket sokkal nehezebb volt meggyőznöm arról, hogy tényleg nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy az egyesületről vagy az egyesület nevében beszéljen bármit is.)
December végére éreztem, hogy nem fogom tovább bírni azt, hogy képviselni tudjam ezt a közösséget. Minden emaillel azt éreztem, hogy elárulom egy részét az egész egyetemfoglalásnak: teljes ignoranciát fogadtunk, nekem meg hivatalból muszáj velük szóbaállnom. Ezt a kettősséget úgy oldottam fel, hogy január elején bejelentettem a lemondásomat. Bajtárs lakására összehívtam az elnökséget, és elmondtam nekik, mire készülök. Azt hittem, ellenállóbbak lesznek, hogy megpróbálnak győzködni, hogy bírjam még egy kicsit, de nem: maximálisan megértőek voltak. Partnerért aggódtam a legjobban, mert tudtam, hogy helyettesként az ő feladata lesz az átmeneti időszak menedzselése: új választás kiírása és koordinálása. Lemondásomat január 17-én nyújtottam be, egy aznap esti fórumon kértem szót. Őszintén megdöbbentem azon, hogy mennyire megértéssel fogadták a döntésemet. Azt gondoltam, hogy megijednek majd az új és kilátástalannak tűnő helyzettől, vagy hogy azt fogják gondolni, cserben hagytam őket, de semmi ilyen visszajelzés nem érkezett. Lehet, udvariasak, de én azt hiszem, mindenekelőtt csak empatikus és jó emberek. Lemondásom hírét lehozták az egyes sajtóorgánumok, sokan sokféleképpen reagáltak rá, akár a közvetlen környezetemben is: volt aki szerint ez rossz döntés volt és ezzel “hátat fordítottam” a közösségnek, de volt olyan is, aki megértő volt velem szemben. Én bíztam benne, hogy ki tudok lépni az egész helyzetből a józan eszem elvesztése és a közösség cserbenhagyásának érzete nélkül is. Talán ez volt az első olyan pillanat, mikor vegytisztán a saját érdekeimet néztem a közösségével szemben – igaz, eddigre már úgy éreztem, a közösség maga sem tart rám és a munkámra igényt. Van úgy, hogy az ember belefárad és lelép, ilyenkor az időzítés kulcsfontosságú.
Végül 2021. március 8-án az utolsó papírt is elküldtük, aláírtuk, megtörtént a választás és felállt egy új elnökség. Olyat sóhajtottam, mint már nagyon régen, óriási teher került le rólam ezen a napon, csak hogy átvegye a helyét egy másik.
Március közepén robbant a bomba: a Partizán csatorna szeretné Árnyék dokumentumfilmjét nyilvánosságra hozni. Az ehhez szükséges dokumentumok beszerzése a HÖK felelőssége volt a köztünk lévő megállapodás szerint. Akkor, augusztus környékén én a legjobb hiszemben írtam alá ezt a megállapodást, mondván, hogy még nem tudjuk, meddig szól a megállapodás, és majd mikor közeleg a premier időpontja, tárgyalunk a részletekről. Aztán félrecsúszott a kommunikáció. Árnyék korábbi “keresztre feszítése” nyomán a közösségtől nem sok jóra számíthattunk. A film főszereplői mind számon lettek kérve, köztük én is. Érezhetően két táborra szakadtunk: voltak, akik fontosnak tartották, hogy a film napvilágra kerüljön, és voltak, akik mélységesen ellenezték. Elárulva éreztem magam, nem gondoltam, hogy ebből ekkora bonyodalom lesz. Nagyjából egy hétig minden nap fórumoztunk, lázasan mentek oda-vissza az érvelések. Egy ponton engem is felkérdeztek, Patika gyújtó hangú beszéde végén nekem címezte a kérdést: “Miért nem vállalod a felelősséget?” Ekkor éreztem, hogy nem hallgathatok tovább. Írtam egy nyilatkozatot, amit elküldtem a Partizánnak is, és az egyetemfoglalók kommunikációjáért felelős, Kutyás vezette csapatnak is. Kutyásék és a Partizán szerkesztősége is rábólintott. Kitettem, bevállaltam, bocsánatot kértem, úgy éreztem, hogy muszáj vagyok magamra vállalni a felelősséget, ami legnagyobb sajnálatomra, a nyilvánosságban kezdődött el. Az aznap esti fórumon Patika megint nekem esett: “Ütőkártyát adtál az ellenfél kezébe, ez egy nagy hülyeség volt!”
Micsoda? Milyen “ellenfél”? Kinek az ellenfele? Milyen “ütőkártya”? S miért az kérdezi ezt, aki előző nap még fennhangon követelte, hogy vállalja valaki a felelősséget? Összezavarodtam. Nem értettem, miért nem jó semmi, amit csinálok. Hiszen már lemondtam, azt hittem, magam mögött tudom hagyni ezt az időszakot. Szerettem volna a gyógyulásomra és a szakdolgozatomra koncentrálni. Rájöttem arra, hogy soha többet nem fogom tudni visszanyerni bizonyos emberek bizalmát, de ez a pillanat arra volt jó, hogy felismerjem: most már nem is akarom. Ez volt az utolsó fórum, amin valaha részt vettem. Úgy éreztem, kivetett magából a közösség, és tudtam, hogy én se akarok többet magyarázkodni senkinek sem. A lemondásom után nem képviselhettem mást, csakis magamat. Ironikus módon mikor másokat kellett képviselni, azt fáradhatatlanul és kérdés nélkül megtettem, és akkor fogyott el belőlem a lendület és a lelkesedés, mikor a saját képviseletemről volt szó. Elegem lett, nem volt kedvem vitatkozni. Minek is tenném? Egy idő után az érveim önismétlővé váltak, a fórumok pedig egyre unalmasabb témákról szóltak. Így, hogy nem volt napi aktualitás, amiről hosszan kellett beszélni, egy idő után kifulladtunk mindannyian.
Alvási apnoém miatt március közepén műteni kellett, kivették a torokmandulámat. A kéthetes szigorú fekvéssel járó lábadozás utolsó napján nagyon rosszul lettem. Mikor április 7-én megmértük az oxigén-szaturációmat, 50 körül volt a normális 97% fölötti érték helyett. Bementem a SOTE ügyeletére, ahol kiderült, hogy Covidos vagyok, és már nem is engednek vele haza.
A Covid tüdőgyulladással kombinálva nem éppen a legkellemesebb érzés. 50%-os tüdőkapacitással engedtek ki végül egy hét után azzal a mondattal, hogy “jobb nem lett, mint volt, de legalább rosszabb sem, pihenjen”. Három hónapon keresztül az utca végéig elsétálva olyan érzés volt, mintha egész nap hegyet másztam volna. Úgyhogy maradt az otthoni lábadozás. A rengeteg stressz és a betegség, valamint a lábadozásból adódó mozgáshiány miatt visszahíztam a korábbi súlyomra. Nem szépítem: valami rémesen szarul voltam ekkor, ebben az állapotban írtam meg az alapszakos szakdolgozatoma
Furcsa érzés volt újra belépni a Szentkirályi utcai épületbe. Korábban főleg vizsgafilm-forgatásokra jártam ide, illetve az egyetemfoglaláskor, mikor szükségesnek éreztük ezt az épületet is blokád alá vonni. Most belépve az aula csendje és kietlensége elszomorított. Mindent sikerült leadni. Hamarosan meg kell védeni az írást, utána viszont mindennek vége lesz. Intenzív évek voltak ezek, esetemben összesen kilenc félévnyi élmény, emlék, fájdalom sűrűsödött abba az egy pillanatba, mikor odaadtam a szakdolgozatomat a titkárnak. “Vége.” – mondtam ekkor.
Eddigre már az is biztossá vált, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni sehol. Sok helyet eleve meg se próbáltam, főleg azokat, ahol látványosan az egyetem új vezetése mellett álltak ki, úgy éreztem, ott eleve nem rúgok labdába. Talán nem voltam elég agilis, vagy túlságosan is azt gondoltam, hogy engem biztosan nem hagynak elveszni. Ebben volt némi elbizakodottság és nagyképűség, azt hittem, ennyi belefér. Tévedtem, azt hiszem. Mindenesetre, az biztos volt, hogy ha már nincs semmi, akkor megteremtem magamnak a szerencsémet, és elmegyek mesterszakra Marosvásárhelyre, drámaírást tanulni. Manó indított osztályt, aki korábban tanított engem az egyetemen, és aki végig ott volt az egyetem tanáraként a blokád alatt. Azt hiszem, kedveltük egymást, még ha nem is isimertük a másikat nagyon elmélyülten.
A felvételi leadási határideje épp az államvizsga utáni hét végén járt le. Záróvizsga időpont: 2021. július 8. Mivel a mesterszakos felvételihez szükségem volt az alapszakos diplomára, vagy erről szóló igazolásra, így kezembe vettem a sorsomat. Első levelem a témában egy nappal korábban született, címzett az egyetem titkársága., sikeres záróvizsga esetén tudnak-e ilyen igazolást adni. Hogyne tudnának. Nekem viszont rögtön utána szükségem lesz rá, tekintve, hogy a következő héten kellene jelentkeznem. Nincs probléma, megoldjuk, mondja az ügyintéző. Szuper.
Záróvizsga: kiváló, 5-ös szakdolgozat, 5-ös diplomamunka. Igazolást hétfőn elkezdik intézni. Szuper. A mesterszakra kinézett egyetem titkárságával is egyeztettem, rendben van-e nekik, ha leadok egy igazolást, és ha megérkezik a “rendes” diploma, utólag leadom azt is. Rendben, megértik, elfogadják az igazolást.
Elérkezett a hétfő. Email, telefon, mi van az igazolással? “Intézzük.” – hangzik a válasz. Ráadásul kétnyelvű lesz, nem kell lefordíttatni sem, külön öröm, kevesebb a költségem. Közben a felvételihez szükséges egyéb papírok intézése okoz némi fejtörést és vívódást, orvosi igazolás, születési anyakönyvi kivonat fordíttatása (mert mint kiderült, az is egynyelvű dokumentum – ez őszintén meglepett), papírkötegek, pénz áldozása minderre.
Szerda. Minden papír megvan, csak az egyetemi igazolás hiányzik. Zenekarral koncertezünk, sebaj, ez most fontos. Telefon, email – kedden leállt a Neptun, mondja a titkársági ügyintéző, nem tudták kiállítani az igazolást. De most kiállítják, Ausztrál rektorhelyettes úrnak alá kell még írnia. Minek? – gondolom magamban, de sebaj. Írja alá, ha úgy jó neki. Holnap reggel telefonáljak újra. “Még nem írta alá, meg a kolléganőnek el kell vinnie neki stb.” itt már messziről bűzlött a kifogás szaga: szúrós, erős szaga van, mintha valamilyen vegyszer lenne, ártalmas az egészségre és a kommunikációra. Hívjon reggel, hogy mi a helyzet, mondja az ügyintéző megnyugtató hangon. Nem nyugszom meg. A kétségbeesésem első jelei jelentkeznek: péntekig jelentkezni kell, de én pont aznap reggel indulok egy külföldi meghívásnak eleget tenni, tehát ha ez az igazolás nem jön meg csütörtökig, akkor nagy bajba kerülök.
Csütörtök reggel nyolc óra. Beérek a munkahelyemre. Én ma dolgozom, limitált időm van foglalkozni bármi mással. Édesanyám azzal indít utamra, hogy “hívogasd őket, ne add fel, ez csak neked fontos, ők leszarják, ha nem emlékezteted őket.” Várom a 9 órát, mint a Messiást, hogy hívhassam a titkárságot, előtte nem érzem ildomosnak.
9:02 Hívom a titkársági ügyintézőt. “Hát, nem erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy reggel. Korán van még.” “Mikor hívhatom? 11 körül már jó?” “Persze, addigra utánajárok.”
11:04 Ő hív. “Már szkennelik a dokumentumot, hamarosan küldöm.” Hálisten, gondolom én. Végre pontot tehetünk ennek a végére. Bár egészen szürreálisnak érzem, hogy egy kb. 15 perc alatt kiállítható dokumentumra egy hete várok. Nem baj. Chill. Mindjárt megjön.
11:55 E-mail az ügyintézőtől. Végre. Csatol egy dokumentumot. S ekkor, immár sokadszorra, szembeköp engem a valóság.
Az igazolás első fele korrekt, az adataim stimmelnek. Aztán következik egy mondat: “A hallgató az oklevél kiállításának feltételéül szabott nyelvvizsga-kötelezettségének nem tett eleget, így részére az oklevél nem adható ki.”
Ez a mondat több ponton sántít. Hivatkozhatok a aktuális kormányrendeletre, nyelvvizsga-amnesztia van, kötelesek kiadni a diplomákat anélól is . De az abszurd az egészben, hogy nekem igazoltan VAN NYELVVIZSGÁM. Csekkolom a Neptunt, ott is benne van, mikor megkaptam, rögtön küldtem a másolatot róla. Kétségbeesetten hívom titkárságot, kinyomnak. SMS tőle, hogy visszahív. Nem rázol le ilyen könnyen – gondolom én. Írok neki egy emailt, benne a ténnyel, hogy van nyelvvizsgám, illetve egy linkkel a nyelvvizsga-amnesztiáról. Mindezt megírom neki SMS-ben is, hogy ne mondja, hogy nem tudott róla.
12:28 Az ügyintéző visszahív. Sajnálja, dolgoznak az ügyön, a Neptun rossz nyomtatványt adott és nem tudták átírni – tehát tudták, hogy nem igaz, ennek ellenére “jóvanazúgy” alapon így hagyták és aláíratták Ausztrállal. Fantasztikus. Van egy igazolásom, ami rossz, hamis dolgot állít. Így viszont nem fogok tudni jelentkezni a felvételire.
12:59 Édesanyám annyira felhergelődött az eseten, hogy elkérte a telefonszámát annak, akit “zargatnia kell”.
13:31 Bejövő üzenet édesanyámtól: “beszéltem több emberrel is, végül valaki azt mondta, hogy rajta vannak az ügyön.” Micsoda hír! Rajta vannak. Hát örülök, ha így vannak rajta valamin, csak nehogy agyonnyomják a nagy igyekezetben. Közben próbálom egyetemi osztályfőnökömet, Hippit is elérni, hogy beszámoljak neki a helyzetről, cseverésszünk egy nagyot.
S ekkor újabb fordulat.
13:45 Telefonhívás a Tanulmányi Osztály vezetőjétől. Az alábbi beszélgetést emlékezetből írtam le.
– Jó napot.
– Jó napot.
– XY vagyok, oktatási osztály, van egy perce?
– Parancsoljon.
– Az igazolásával kapcsolatban telefonálok: a záróvizsgakor kiküldtünk egy kérdőívet, hogy hogy kívánja átvenni a diplomáját. Nem látom a válaszát: postán vagy személyesen?
– Lehet meghatalmazott útján átvenni? Az a helyzet, hogy a megadott időpontban nem vagyok Budapesten…
– Csak azért kérdezem ezt most, mert mi holnap ki tudnánk adni a diplomáját, és akkor nem lenne szüksége erre az igazolásra.
– Rendben, de mi a garancia arra, hogy megkapom? Erre az igazolásra is egy hete várok, és most megkaptam hibásan.
– Hibásan? Mi a hiba benne?
– Hát, azt írják, hogy nyelvvizsga hiányában nem kaphatok…
– Ez nincs is benne!
– De igen. (előveszem, szó szerint idézem, amit küldtek)
– Hát, ilyen itt nincs abban, ami előttem van. Maga hazudik.
– Tessék?
– Maga hazudik. Ilyen itt nincs.
– De hölgyem, most olvastam fel.
– Ami itt előttem van dokumentum, abban ilyen nincs.
– Rendben, akkor el tudná küldeni azt a dokumentumot, ami ön előtt van és nincs benne ez a mondat?
– Nem. Mihály, miért érzem, hogy maga ott keresi a problémát, ahol nincs is? Segíteni akarok magának…
– Elnézést, de egy hete várok erre az igazolásra…
– Mikor jelezte először, hogy szüksége van rá?
– Szerdán, egy nappal a vizsga előtt jeleztem, hogy a másnapi sikeres vizsga esetén szükségem lesz erre.
– A héten még zajlottak a záróvizsgák, azért vannak a kollégák is elhavazva.
– Jó, én nem haragszom…
– Hát még jó. De akkor mit szól ahhoz, ha holnapra kiállítjuk önnek a diplomáját?
– Amennyiben tudja nekem garantálni, hogy ezt holnap valóban át tudom venni…
– Csak a halál biztos.
– Értem. Rendben. Csak tudja, egy hét után kaptam egy igazolást, ami nem jó, talán megérti, hogy nem bízom abban, hogy egy diplomám lesz holnap…
– Maga miért támad engem? Segíteni szeretnék.
– De hát rossz az igazolás.
– Maga egyszerűen hazudik.
– (sóhaj) Tehát akkor holnapra kiállítják az oklevelemet.
– Igen, ezt mondom.
– Rendben. És át lehet venni meghatalmazott útján is?
– Igen, de két tanús legyen ám az a meghatalmazás!
– Rendben. Az lesz. Köszönöm. Viszonthallásra.
– Szép napot, Mihály!”
Fenti beszélgetés döbbenetében írok édesanyámnak, hogy mi a helyzet.
14:06 Ismét hívnak. Tanulmányi osztályvezető: megpróbálják elintézni a dolgot, de rektorhelyettes úr (Ausztrál) vidéken van. Holnap reggelig visszaszólnak, hogy mi legyen, hova menjek és mikor. Idegrendszerem felmondja a szolgálatot.
15:11 Hívom Hippit, sikerül elérnem. Vázolom neki a történteket. Ledöbben ő is. Utánajár. Ő is elintéz pár telefont.
16:16 Újabb szereplő hív. Tanulmányi osztály. “Ausztrál rektorhelyettesúr csak miattad jön vissza vidékről, holnap 8:30-kor tudod átvenni tőle a diplomádat.”
Szokásos kérdésem: “lehet meghatalmazott útján?”
“Nem. Csak neked hajlandó odaadni, saját kezedbe.”
Közben édesanyám elkéri az adataimat egy meghatalmazáshoz. Fenti beszélgetés után kiakadok. Örkény tapsolna örömében.
Miután én pénteken 8:00-kor utaznék, kétségbeesetten hívom a sofőrt, akivel megyek. Tudunk-e később indulni? Hálistennek tudunk. Jó. Hazamegyek. Jóbarátok hivatalosak hozzám vacsorára. Főzök, társasozunk, beszélgetünk. Édesanyám elém rak egy meghatalmazást. Aláírom, lesz ami lesz.
22:40 Hippi hív. Körbebeszélt minden lehetséges emberrel. Az utolsó azt mondta, hogy írjon egy levelet az ügyben Madárnak. Diktálja a levelet. Röhögünk. Leadom a jelentkezésem a mesterszakra, az igazoláshoz csatolom a nyelvvizsgámat, a Neptunos képernyőfotót és egy levelet, miszerint ez van, remélem elfogadják. Mi lesz itt holnap reggel?
Péntek reggel 8:30, Mészáros utca. Egy budapesti folyóról elnevezett televízió egykori épülete. Édesanyám, zsebében a meghatalmazással belép. Én szorongok ezalatt, lassan indulok otthonról.
Édesanyám besétál a portához.
-Jó napot kívánok, az oktatástámogatási igazgatóságra jöttem.
– Az oklevélért?
– Igen.
– Akkor itt tessék leülni – mutat a portás egy portával szemben lévő székre. Két másik smasszer anyámra néz, majd egyikük odasúgja a portán ülőnek: “Bírod egyedül? Mert elvinném a Tibit.” A portás bólint. Smasszer 1 és Tibi lelép. Anyám ül.
– Öt perc, és legyártják – mondja anyámnak a portás. Anyám nem érti, mi van, csak kérdőn néz. Közben ül.
Eltelik két perc. Megjelenik egy fiatal nő, hóna alatt a diplomával.
– Kérem a meghatalmazást! – csicsergi. Ausztrálnak, bár vidékről lóhalálában száguldott ezért a dokumentumért, ám annyit mégsem ér neki az ügy, hogy anyám szemébe nézzen, legalábbis semmi hír róla, hogy a környéken lenne.
– Csak egy példány? Akkor le kell másolnom – mondja a nő. Anyám rázza a fejét.
– Megtarthatja.
– De jó, köszönöm! Itt írja alá.
– Előbb megnézném – mondja anyám halkan, rutinosan, tudja ő, hogy ha most aláír valamit, és a diploma esetleg hibás, akkor az életben nem fogják kijavítani többé.
– Alá van ám írva! Minden szabályos! – mutogatja a fiatal nő büszkén a dokumentumot, amire végülis úgy vártam egy hetet, hogy pár perc alatt elő tudták állítani.
– Minden rendben. Köszönöm. – mondja anyám rezignáltan. – Viszlát.
– További szép napot!
S anyám diadalittasan kilép a Folyó TV egykori épületéből. S büszke rám, diplomás fia van.
Közben Hippi választ kapott Madártól: “az Egyetem rugalmasságának bizonyítékaként a mai napon CSM számára kiállítjuk a diplomát.”
A diplomával a hónom alatt, bensőmben megannyi keserűséggel és kiábrándultsággal léptem be a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ajtaján, hogy felvételizzek a drámaírás mesterszakra, Manó osztályába, ahol…
De ez már egy másik történet.
Sokan próbálták már az SZFE vagy akár az egyetemfoglalás esszenciáját összefoglalni, a kettő az én fejemben nem sokban különbözik. Felvettek, kirúgtak, újra felvettek, felemeltek, leejtettek, voltam fent néhányszor, és voltam lent – rengetegszer. Egy dolgot viszont nagyon megtanultam: a sértődés rossz tanácsadó. Különben is, az embernek meg kell válogatnia, hogy kire vagy éppen mire sértődik meg, tudnia kell a saját határait, hogy magabiztosan mondhassa: eddig, és ne tovább!
Úgyhogy mikor ennek az írásfolyamnak a legelején azt mondtam, hogy egyetlen pillanatba mennyi minden tud sűrűsödni, erre gondoltam. Erre a sok mindenre, amit az elmúlt tizenhárom fejezetben elmeséltem. S mennyi mindent hagytam ki!
Hogy mi lesz most? Még nem tudom. Rengeteg történet van, amit a blogforma miatt nem tudtam belesűríteni az egyes fejezetekbe. Rengeteg tapasztalat, utólagos értékelés és beszélgetés van mögöttem az egész SZFE-t, és az egyetemfoglalást illetően is. Rengeteg ember és rengeteg emlék. Van, akivel azóta se beszéltem, és vannak életre szóló barátságok is.
Nézzük meg újra az első fejezetben lévő képet!
Mindazt, amit elmeséltem, elolvasva – kicsit talán más a jelentése. Máshogy hat rám is, és remélem, azokra is, akik végigkövették a teljes sorozatot.
Én akkor kiálltam az egyetemért, magamért és a hallgatótársaimért, és még az utólag levont tanulságaim ellenére sem tennék másképp ma sem. Öregebb lettem azóta, tapasztaltabb, valamivel talán bölcsebb is. Megtanultam a saját határaimat. “Eddig és ne tovább!”
Mint ahogy ez a sorozat is: eddig tartott, és nem tovább.
Tartalomjegyzék
Bevezetés: Kezdjük a végéről a történet elejét…
Első fejezet: Kedves felvételiző!
Második fejezet: Egy félévnyi megküzdési stratégia
Harmadik fejezet: Misizmus és nyomorlicit
Negyedik fejezet: Egy bukás története
Ötödik fejezet: Újratanulni magamat
Hatodik fejezet: Integráció és ambíció
Hetedik fejezet: Ellenszél és demokrácia
Nyolcadik fejezet: Erős kezdés, nehéz folytatás
Tizenegyedik fejezet: Egy forró nyár (1.) és (2.)
Tizenkettedik fejezet: Tanulságok Hete (1.) (2.) (3.) (4.) (5.) (5. EXTRA) (6.) (7.)
Köszönöm mindenkinek, aki végigkövette ezt a sorozatot!
A hogyantovábbról: szeretném valamilyen módon szélesebb közösséghez is eljuttatni ezt az írást, kibővítve, megszerkesztve, akár könyv formájában. Mikor belevágtam, a szándékom az volt, hogy vállaltan szubjektív szempontból, de amennyire lehet, hitelesen és történelmileg pontosan végigmeséljem azt, hogy mit jelentett számomra az SZFE és az egyetemfoglalás időszaka. Az esetleges tévedéseim nem szándékosak, inkább az eltelt idő és az emlékek fakulása lehet az oka. Remélem, élvezhető olvasmány volt mindenki számára. A fejleményekről, hogy hova tart az egész projekt, igyekszem idejében beszámolni. Ez most ennyi volt.
Csernai Mihály 