Eredeti Facebok-poszt

Mikor valaki öngyilkosságot kísérel meg, vagy ennek következtében meghal, rendszeresen felvetül a felelősség kérdése. “Miért nem vette észre valaki, aki szólhatott volna?” Mindig ennyire rossz / figyelmetlen / érzéketlen / empátiátlan lenne a közeg?

Az öngyilkosság és az azt megelőző állapot mindig szélsőségesen magányos. Ilyenkor az ember egyedül érzi magát, és teljesen egyedül is marad, beszűkül a tudata és csak arra tud gondolni, hogy nem bírja tovább. A segítségkérés sem jut eszébe, mert csak azt látja, hogy minden kilátástalan, minden hiányzik, ami a teljességhez szükséges. Nem akar élni, mert a küzdelmei túlmutatnak önmagán. Ez egy fájdalmas és magányos folyamat.

Látszólag az öngyilkosság önző dolog, hiszen nincs tekintettel azokra, akiket maga után hagy, akiknek szembesülniük kell a tettel, és együtt kell vele élniük: a bűntudattal, az önváddal, minden egyes apróságot, gesztust, mondatot egészen átértékelve, felnagyítva, keresve a magyarázatot, az okokat és a megelőzhető pillanatokat. Valójában viszont az öngyilkosság nem önző, hanem magányos. Természeténél fogva arról szól, hogy az ember egyedül marad; nem tud tekintettel lenni másokra és a fájdalmukra, csak a kiutat keresi, a véget, ahol megszűnik a fájdalom és nincs többé a lelket rágó üresség. A segítségkérés vagy a jeladás csak akkor elképzelhető, ha az ember elhiszi, hogy lehet kiút abból az állapotból, amiben éppen van. Ha képes felismerni, hogy akik körülötte vannak, azok segíthetnek. A magány sötétsége viszont nem hagyja, hogy ezt belássa.

Márpedig ha nem hiszi el, hogy van kiút, az sem miattad van. Lehet, hogy te megtettél mindent. Ott voltál a nehéz pillanatokban; észrevetted, hogy valami megváltozott; láttad rajta, hogy szomorú volt, próbáltad felvidítani; láttad, hogy máshogy reagál, mint ahogy szokott; próbáltál ott lenni vele és tudatni vele, hogy nincs egyedül. De az is lehet, hogy nem vettél észre semmit, mert az egész elmagányosodás belül zajlott, és kintre ebből nem jutott semmi.

Mi történik az eset után? Meg kell küzdened a gyásszal. El kell tudnod őt veszíteni valahogy. Ez akkor is így van, ha a tett nem volt sikeres, hiszen valami akkor is elveszett, és nem lehet ugyanúgy folytatni tovább. Életed végéig ott lesz benned a kisördög, a nyomasztó félelem attól, hogy tehettél volna valamit, és hogyha megtetted volna, akkor az egész nem történik meg. Ez fog a szemed előtt peregni, néha még álmodni is fogsz erről, mert próbálsz racionális válaszokat találni egy, a magány miatt teljesen kifordult, irracionálissá váló helyzetre. Ha sikertelen a kísérlet, akkor ott a lehetőség arra, hogy valamit elkezdjetek elölről felépíteni: bizalmat, kapcsolódást, segítségnyújtást, egymás felé fordulást. El kell gyászolni azt a múltat, amit addig valóságnak hittél, és amit közösen építettetek.

Az öngyilkosság nem önzőség. Az öngyilkosság maga a beteljesült, mélyre hatoló, mindent meghatározó magány. Az a magány, ami ellen egy idő után tehetetlen vagy és nem tudsz ellene mit tenni. Az a magány, ami előbb vagy utóbb kilátástalanságba taszít. Nincsenek megküzdési stratégiáid; csak egyetlen megoldásod marad. Nem akarod megosztani senkivel – nem azért, mert nem bízol bennük, hanem mert úgysem tudnak segíteni, vagy mert nem érthetik meg ezt a fájdalmat, ezt a szorongató egyedüllétet. Magadban sem bízol eléggé, belefáradtál abba, hogy elgyengültél, belefáradtál abba, hogy egyedül küzdj a démonaiddal. Nincs más kiút, mint valahogy véget vetni az egésznek. Végleg, visszavonhatatlanul.

S te, aki mindezt most olvasod, és felteszed a kérdést magadnak, hogy miért nem vetted észre a jeleket, te, aki most bűntudatot érzel, rág belülről az önvád, hibáztatod magad, újra és újra pörgeted magadban a beszélgetéseiteket: nem te vagy a hibás. Nem te tehetsz róla, hogy egyedül maradt, hiszen te soha nem hagytad volna őt egyedül, ha tudod, hogy egyedül van, vagy ha úgy érzed, hogy nem akar egyedül maradni. A magány és a kiúttalanság, a leküzdhetetlenné, irracionálissá váló tehetetlenség döntött helyetted.

A magány – na, az egy kibaszott önző dolog, mert nem hagyja, hogy más is ott legyen a szobában, mikor az ember úgy érzi, hogy nem akar tovább küzdeni.

Persze, nem tudhatjuk, ilyenkor pontosan mi játszódik le a szorongó ember lelkében. Én csak azt tudom biztosan, hogy van olyan, hogy tényleg nem látjuk a jeleket. Vagy látunk valamit, de nem tudjuk, hogy az valaminek a jele, mert mi magunk nem gondoljuk tovább, csak utólag döbbenünk rá, hogy az egy lehetséges jel volt. Ha valóban nem láttuk a “jeleket”, az nem hiba. Ha nem tudtuk róluk, hogy “jelek”, az sem hiba. A bűntudat így is, úgy is ott lesz mindig, rágni fogja a lelkünket, amíg élünk, és mindig fel fogjuk tenni a kérdést, hogy hibásak vagyunk-e? Hiszem azt, hogy nem. Az ember óhatatlanul is magyarázatot, felelősöket keres akkor, ha számára megmagyarázhatatlan dolog történik. S jobb híján a magyarázatot önmagában is keresi, hogy ő mit tehetett volna másképp. Semmi sincs rendben, mert valami megmagyarázhatatlan történt – de közben minden rendben van, mert nem te vagy a hibás. Nem láttad, nem vetted észre, mert nem láthattad, nem vehetted észre, erről a magány és a kilátástalanság gondoskodott.

Ha van hibás, akkor az csak a rohadt, leküzdhetetlen, önző magány lehet.