Azt érzem magamon, hogy állandóan törekszem a változásra, a fejlődésre, de közben meg rabja vagyok egyfajta állandóságnak is. Az állandóság alatt a rendszert értem, a tudatosságot, hogy legyen egy kerete az életemnek.

Néhány hete megkaptam azt a kritikát egy számomra nagyon fontos embertől, hogy az a baj velem, hogy gyerek vagyok még.

A nyitott ember nem feltétlenül azért lesz nyitott, mert ne lennének titkai. A titok mindig elfed, elhallgat, elhazudik valamit. A titok pont szembemegy annak az egyetemes őszinteségnek, aminek én magam is híve vagyok – habár soha nem voltam teljes értékű követője.

A bizalom baromi nehéz dolog.

Nagyon gyakran érzek haragot. Sokszor mások felé, de egyre gyakrabban magam felé. Mikor hajnalig fent vagyok, mert nem tudok aludni, aztán átalszom a délelőttöt – csak azért, hogy aztán este megint ne tudjak normálisan aludni.

Elveszteni valamit általában nem jó dolog. Generál egy változást, ami önmagában egyrészt ijesztő, másrészt viszont tettekre sarkal.

Furcsa ez az egész.
Soha nem tudtam jól barátkozni – pedig annak is művészete van.

Nem vagyok az a halogatós típus.

Minek fogadjak meg bármit is, ha úgysem tartom be?

Munkát kell keresnem.