Érdekes, hogy az írás, mint egyfajta hobbi, mennyire sokszor tér vissza az életemben.

“Hogy  vagy?” “Mi van veled mostanában?” “Mi a helyzet?”
Hogy hányszor hallottam már ezeket a kérdéseket. Úgy voltam vele, hogy talán nekem is jót tesz, ha kicsit összefoglalom azt az elmúlt, körülbelül négy hónapot, amióta megint változás következett be az életemben.
Kezdjük az elején.

Az embert szerintem nagyon meghatározza a hobbija. Vagy legalábbis, nekem mindig úgy tűnt, hogy a hobbi nem csak azért borzasztóan fontos az életemben, mert muszájnak érzem, hogy a szabadidőmet valamivel eltöltsem, hanem leginkább azért, mert sokat ad a jellememhez.

Ing, nyakkendő, farmer, kamumosoly, határozottság, jó kiállás, 5 perccel korábban a helyszínen…

Amikor anno ideköltöztem, ahol most lakom, körbenézve a lakásban az volt az első, amit felmértem, hogy azon kívül, hogy idehozom a cuccaimat, kellene valami olyan, amitől mindig tudom, hogy HAZAjöttem.

Azt érzem magamon, hogy állandóan törekszem a változásra, a fejlődésre, de közben meg rabja vagyok egyfajta állandóságnak is. Az állandóság alatt a rendszert értem, a tudatosságot, hogy legyen egy kerete az életemnek.

Néhány hete megkaptam azt a kritikát egy számomra nagyon fontos embertől, hogy az a baj velem, hogy gyerek vagyok még.

A nyitott ember nem feltétlenül azért lesz nyitott, mert ne lennének titkai. A titok mindig elfed, elhallgat, elhazudik valamit. A titok pont szembemegy annak az egyetemes őszinteségnek, aminek én magam is híve vagyok – habár soha nem voltam teljes értékű követője.

A bizalom baromi nehéz dolog.

Nagyon gyakran érzek haragot. Sokszor mások felé, de egyre gyakrabban magam felé. Mikor hajnalig fent vagyok, mert nem tudok aludni, aztán átalszom a délelőttöt – csak azért, hogy aztán este megint ne tudjak normálisan aludni.