Július 2-án egy nagyobb csapat fiatal színházi alkotó megjelent a Nemzeti Színháznál. Sokan ismertük egymást, így nem volt különösebben feszélyezett a hangulat, de ahogy közeledett az időpontja annak, hogy Vidnyánszky Attila is megjelenjen, valahogy érezhetően nőtt a feszültség.

2020 nyara tele volt olyan eseményekkel, amik augusztus végén az egyetem elfoglalásához vezettek. A levél, melyben a hallgatók először a HÖK-öt csak arra kérték fel, hogy indítsunk diskurzust a ki nem nevezett rektorral kapcsolatban, napról napra fejlődött tovább.

Néhány hónap telt csak el 2020-ból, amikor megéreztük a Covid hatásait. Nemcsak a szó átvitt értelmében, azzal, hogy figyeltük az adatokat és lestük, hogy a világ hogy reagál, hanem beavászkodott közénk is, egyre többször lett beszédtéma, mígnem márciusban eljutottunk odáig, hogy el kell hagynunk az egyetem épületeit.

Aztán Rafiki lett a rektor. Titkon örültem ennek, hiszen ez jóval könnyebbé tette a dolgomat. Nyitott volt alapvetően a HÖK-kel való együttműködésre, és az értékrendünk is sok esetben megegyezett.

A vita után a kampány azért vált különösen emlékezetessé, mert Vetéllyel egészen más taktikákat választottunk. Ő viszonylag sok hírességet, “külsőst” vont be a saját kampányába, olyasmit, amit gimnáziumi diákigazgató-választásokon is be szoktak vetni (nem lebecsülve természetesen sem ezeket a diákigazgató-választásokat, sem Vetély kampányát).

Valójában két arcom van. Az egyik Misi biztonságban érzi magát, feloldódik ebben, hangos, sokat nevet és nevettet, aktív, már-már viszolygást keltően jókedélyű. A másik Misi viszont csendes megfigyelő. Nem igazán keresi a társaságot, nem kezdeményez beszélgetéseket, úgy érzi jól magát, hogy alig beszél.

Szeptemberben megtudtam, hogy édesapám beteg. Rák. Nem tudtuk a családdal, hogy mennyi ideje van hátra. Folyton fenyegetve éreztem magam, hogy minden találkozásunk az utolsó lehet.

Dühös voltam, hogy senki nem segített. Nem mintha tudtak volna, de egy kicsit több megértésre vágytam. Tényleg úgy állt a dolog, hogy az egyetem nagyon nem akarta felfújni a kirúgásomat, azt akarták, hogy valamifajta “közös megegyezés” legyen a vége. Én meg nem akartam eljönni.