Életem elmúlt 14 évét a kulturális szférában töltöttem, ebből immáron hetedik éve felsőoktatási szinten is tapasztalom az alulfinanszírozottságot, illetve a politikailag motivált döntések negatív hatásait, a szféra nehézségeit, különösen az előadóművészeti törvény által VI. kategóriába sorolt alternatív (független) társulatok vonatkozásában. Az elmúlt húsz évben a regnáló kulturális vezetés egyre jobban szűkítette a kultúrafinanszírozás keretét és a támogatottak körét is. Magyarország ilyen téren kiváltságos ország, hiszen a szféra nagyon kevés szereplője engedheti meg magának, hogy eltartsa magát a piacról, és nem is jellemzőek olyan ösztönzők a rendszerben, amik egy kívánatos mecenatúra-hálózatot tudnának indukálni, tehát résztvevők szintjén a kulturális közegnek kevés lehetősége van az állami támogatásokon túl.

Amikor Marosvásárhelyre érkeztem, a belpesti, néhol elitista művészeti közeghez képest, amelyhez hozzá voltam szokva, teljesen új környezetbe csöppentem. Új kultúrát, új embereket kellett megismernem, mindezt egy járvány sújtotta időszak után, amikor a világ éppen csak kivánszorgott és felocsúdott a vírus okozta pánikból.

Van egy vászontáskám a Közélet Iskolájától, amelyen az egyik kedvenc idézetem szerepel: „A demokrácia nem főnév, hanem ige. Csak akkor van, ha csináljuk!”

Számtalanszor felmerült bennem a kérdés az egyetemfoglalás során, hogy – nyilvánvalóan nem előzmény, vagy példa nélküli – tettünk vajon milyen nagyobb kontextusba illeszthető. Végignézve a történelmen, azon belül is a diáklázadások történetén, nagyon határozott választ tudunk kapni arra a kérdésre, hogy vajon mi állhat egy ilyen egyetemfoglaló gesztus hátterében, és hogy mit mond el a korról, amiben történik?