Pörgetem a Facebook-feedet és folyton különböző sötét hátterű, kiábrándultságról szóló versidézetek és szövegek jönnek szembe.

Én elkezdtem fogalmazni valami hosszabb posztot megint arról, hogy mit is érzek, de már nem tudok írni semmit, mert elfogytak a szavaim.

Próbálok a humorhoz nyúlni, de nem őszinte a nevetésem. Próbálok a haraghoz nyúlni, de őszintén már a dühöm sem tud őszinte lenni. Négy éve elsőválasztóként hasonlót éreztem, azóta viszont úthengerként ment át rajtam az elmúlt időszak.

Én próbáltam nyitott lenni, s mégis egy buborékban találtam magam, és hiszem, hogy abban a buborékban volt értelme annak, amit csináltam, de tágabb kontextusban nézve az elmúlt néhány óra kiábrándító eseményeit – nem volt értelme. Nincs értelme. Mi értelme?

Örülök, hogy az ország lakosságának nagyobbik része ezek szerint elégedett. Akkor csak én vagyok örök elégedetlenkedő. Tegnap a Rácskertben voltam, és valaki (sajnos már nem emlékszem, kicsoda) viccesen azt mondta egy ponton, hogy amúgy lehet, hogy “mi”, akik elégedetlenek vagyunk vagy ad absurdum az ellenzékre szavaztunk, mi nézünk rossz mozit. Hogy az, ami ezzel az országgal történik, az valójában teljesen rendben van, csak mi fanyalgunk állandóan.

Én akarom hinni, hogy nem így van, jelenleg azonban teljes reménytelenséget és csalódottságot érzek. Négy éve is ez volt, de azóta látom, hogy mennyi minden történt. Hogy milyen barátokat szereztem a cselekedni akarás által.

Ki tudja? Lehet, hogy Pierre Anthonnak igaza van: “Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”

Link az eredeti Facebook-poszthoz