2020. szeptember 6-a, vasárnap az egyik legemlékezetesebb nap az életemben. Készült aznap rólam egy fotó.

Fotó: Bődey János / Telex

Ezen a képen láthatóan én vagyok, ahogy boldogan (bár ez a maszkomtól nem kivehető) a magasba tartom azt a darab papírt, amit egy, az eredeti elképzeléseinknél nagyjából háromszor nagyobb tömeg adogatott kézről kézre végig a városon, a Szentkirályi utcától a Parlamentig. Egy széken állok, hogy ki tudjak emelkedni a tömegből, és győzelemittasan, mint a Szabadság-szobor, sokezer ember tapsától kísérve a fejem fölé emelem a dokumentumot. Utána a nálam lévő megafonba még néhány mondatot motyogok arról, hogy sokkal többen vannak a tömegben, mint amennyire számítottunk, és hogy köszönjük nekik, hogy itt vannak. Önmagában sűrű ez az egy megörökített pillanat.

A pár elrebegett mondat után leszálltam spontán eszkábált színpadomról, a mellettem álló ember nyakába borultam és zokogni kezdtem. Mert nekem ez a sűrű pillanat még annál is sokkal többről szólt.

Szólt arról, ahogy először felvettek, mikor naiv hittel, utamat keresve, zavartan elkezdtem a színházról egyetemi szinten tanulni. Szólt arról, mikor óriási dolognak éltem meg, hogy itt vagyok; szólt a hullámvölgyekről, amiket átéltem az egyetemen, mikor azt hittem, hegyek már nem is léteznek; arról, amikor kirúgtak az első szakomról (mert ne szépítsük: nem önként távoztam). Szólt arról, mikor újra felvettek, mert meglátták bennem a fantáziát mások, ugyanazon az egyetemen. Ajtón ki – ablakon be. Szólt arról, mikor családi tragédiák kereszttüzében folytattam tovább a tanulmányaimat, benne van, mikor látványos (vagy épphogy alig észrevehető, kimondatlan) ellenszélben elindultam a HÖK-elnöki választásokon. Szólt az akkori ígéreteimről, és arról az évről, amit a kép elkészültéig ebben a pozícióban eltöltöttem. Szólt szenátusi ülésekről, minisztériumi tárgyalásról, modellváltásról, kuratóriumról, közösségről és egyénekről, jó és rossz döntésekről.

Annyi emlék fér egyetlen pillanatba, hogy hiába is rögzíti egy kamera, a képre nézve nem a konkrét esemény jut eszembe, hanem a fenti lista, és az amögött álló emberek. Szeretem emberekhez kötni minden emlékemet, jófajta bajtársiasság ez, amik aztán meghatározóak is maradnak vagy így, vagy úgy. Utólag már nem szégyellek jóval bölcsebbnek lenni, vagy legalábbis annak feltüntetni magamat, mint aki pontosan tudja, hogy mit kellett volna másképpen, vagy hogyan is kellett volna. Persze, ezek már csak okoskodások, utólagos toldások, lábjegyzetek.

Az én SZFE-s történetemnek 2021. július 16-án van vége, amikor az egyetem új vezetése abszurd körülményeskedések után végül odaadta a diplomámat. Maga az SZFE bennem jóval hamarabb véget ért. Valamikor a fenti kép tájékán, azt hiszem. Ahhoz viszont, hogy megértsük ennek az egy pillanatnak a sűrűségét, odáig kell visszamennünk, amikor 2016. április 25-én besétáltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakának első rostájára. Talán nem is ez a konkrét nap az érdekes, meg se jegyeztem a dátumot (úgy kellett visszakeresnem a leveleim között), mégis, minden, ami a kép készítésének pillanatában összesűrűsödött, valahogy ennél a napnál kezdődik.

Akkor hát – vágjunk bele. Unalmasan, kronologikusan: a legelejéről.

Folytatása következik 2024. április 5-én, pénteken!

Első fejezet –>