Naponta több mint 60 milliárd email kerül továbbításra a világon (ezek 90%-a spam), mégis van AZ AZ EGY.

Aki valaha jelentkezett az SZFE-re, pontosan tudhatja, melyik levélről beszélek: a katonai szakzsargonból kölcsönzött szóval csak behívónak hívjuk azt az értesítőt, ami megjelöli a felvételi rostavizsgák pontos helyét és időpontját. Meg is kaptam a magamét.

Három szakra is jelentkeztem abban az évben: színész, dramaturg és rendező. Előbbin az első rostán elhasaltam, mert nem készültem fel rá kellőképpen, utóbbi kettőnél viszont egészen az utolsó fordulóig jutottam. Történetünk szempontjából a rendezőfelvételik relevánsak, így ezekről fogok írni.

Az első rosta egy műveltségi és kreatív tesztből állt. Mikor elém kerültek a kérdések, haragot éreztem: haragudtam magamra, mert műveletlennek éreztem magam, közben volt bennem a tesztösszeállító felé is egyfajta düh, hogy nem tudom, pontosan mit keres, hiszen mindenre rákérdez; látszólag olyan szerteágazó tudás volt a követelmény, amihez azt éreztem, hogy kevés vagyok. Ahogy haladtam a kérdéssorral, minduntalan azt éreztem, hogy le vagyok maradva. Tévesen azt gondoltam, hogy a felvételi előtt két hét intenzív böngészés majd segíteni fog rajtam – hát, nem így történt. Furcsa módon továbbjutottam, pedig sem a műveltségi, sem a kreatív tesztet nem sikerült úgy abszolválnom, ahogy szerettem volna.

A második rostára öt drámát¹ adtak meg, amiből ki kellett választani egyet és alaposan felkészülni belőle, pontosabban „a felvételi bizottság arra lesz kíváncsi, mennyire elmélyültek és szerteágazóak a művel kapcsolatos ismeretei, milyen személyes motivációk befolyásolták a választását, és hogy a mű színpadi megvalósítását illetően milyen problémák és megoldások fogalmazódtak meg Önben”. Úgy voltam vele, hogy valami számomra ismeretlent választok, illetve olyat, amit valószínűsíthetően kevesebben fognak. Így Thomas Bernhard A színházcsináló című drámájára esett a választásom; ekkor még nem tudtam, hogy ez az osztályt indító Mester egyik kedvenc szerzője. Még két feladat volt erre az alkalomra: egy aktuális hírhez kellett jelenetet írnunk, illetve egy társadalmi problémához kapcsolódóan kellett flashmobot tervezni. Nem éreztem kiemelkedőnek, amit ezen a rostán nyújtottam. Eszembe se jutott például, hogy tüzetesen végignézzem az első rosta kérdéseit, így ha abba kérdeztek bele, teljesen vakon voltam, pedig jópár hét eltelt a két felvételi között. Akkoriban persze én nagyon elégedett voltam a felvételire küldött munkáimmal, utólag viszont ötlettelennek és súlytalannak érzem. A korom ebben nem lehet mentség, de talán ma már többet bántom magam az akkori teljesítményem miatt – tizenkilenc éves voltam, jóval kevesebb önreflexióval és tudatossággal.

A harmadrosta egy háromnapos procedúra – én háromféle attitűdöt tudtam megkülönböztetni felvételizői stratégiákat illetően: 1. egóból dolgozni, és azt bebizonyítani, hogy én vagyok a legjobb, átgázolva mindenki máson; 2. felmérni a terepet, visszahúzódva a többieket figyelni, méricskélni, ehhez képest akár belső rangsorokat állítani és reálisan felmérni a magam helyzetét, de végérvényben elveszni a többiek között; 3. harmonizálni a kétféle működést, és saját eredményeimet nem kisebbítve érdeklődő figyelemmel viseltetni a többiek iránt. Az én attitűdöm úgy volt a 3. számú a felvételi alatt, hogy észre sem vettem. Megpróbáltam mindent bevállalni, amit lehetett: bár volt lehetőségünk színészekkel (zömmel még az egyetemre járó hallgatókkal) dolgozni, de – mivel kevesen voltak – sokszor kellett egymás jeleneteiben is részt vennünk. Ez több szempontból is előnyös volt: egyrészt, többet lát a bizottság, másrészt viszont – és ez talán még fontosabb – bele lehetett látni abba, hogy hogyan dolgoznak a többiek.

Számomra alapvetően a három napból a második lett igazán emlékezetes: a Hamletből kellett jelenetet választani, amit aztán meg kellett rendezni. Életemben egy jelenetet rendeztem ezelőtt, szóval fogalmam sem volt, mi fán terem az egész. Tele voltam kételyekkel: milyen döntéseket kell meghoznom, hogy fognak a színészek segíteni, milyen alapgondolat mentén akarok bármit is csinálni – semmit nem tudtam az egészről, és a felvételi során már sokadszor azt éreztem, hogy én ehhez az egészhez kevés vagyok. Két csodálatos emberrel volt szerencsém együtt dolgozni, akik nagyon jó érzékkel és rendkívül nyitottan segítettek át engem ezen a krízisen. A végére egy nagyon emlékezetes jelenetet sikerült alkotni (legalábbis az én fejemben még sokáig megmaradt). Olyan többletjelentést találtunk együtt a jelenetnek, amit magamtól biztosan nem találtam volna meg (nem belemenve a részletekbe, született egy olyan megfejtés, hogy itt tulajdonképpen egy, a férjét eltemető anya tanítgatja lányát a sírásó mesterségre). Azt hiszem, itt ráéreztem valamire: a közös alkotás örömére, és arra a képességemre, hogy képes vagyok folyamatokat harmonizálni egymással egy közös cél mentén.

A harmadik napra összeomlottam. Érezhető volt a légkörön, hogy komolyodnak a dolgok. Tizennégyen kezdtük a felvételit az első napon, harmadnapra tizen maradtunk. A felvételiztető bizottság választott nekünk jeleneteket A mizantrópból. Délelőtti és délutáni csoportokra osztottak minket, öt-öt rendezőaspiráns dolgozott párhuzamosan. Pletyka szintjén felröppent egy hír, hogy bizonyos emberek délelőtt ugyanazokat a jeleneteket kapták, mint a délutániak – ergo, mindenki a “párjával” versenyzik az osztályba kerülésért (akivel ugyanazt a jelenetet csinálják), és a végén csak egyikük maradhat, így lesz öt fős az osztály. Ez még abba a keretbe is belefért, hogy a rendezőosztályok jellemzően alacsony létszámúak, 4-5 főt szoktak egyszerre felvenni. Mikor lement a délelőtti menet, utána realizáltam, hogy mostantól semmilyen érdemi ráhatásom nincs a saját felvételimre. Nem volt túl kollegiális ezen egy másik, délutáni felvételizőtársam jelenetének próbáján kiakadni – ennek a próbafolyamatnak egy része lényegében az én nyugtatásomról szólt. Hiba volt és nem volt szép tőlem, de nem direkt volt. ²

Mintha az elmúlt napok összes feszültsége ösztönös pánikreakcióként tört volna felszínre. Ezen a ponton már megéreztem valamit az egész intézmény szelleméből, nagyon szerettem volna bebizonyítani, hogy tényleg itt a helyem és nem akartam ezt a lehetőséget elveszíteni. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy a felvételi bizottságban Mesteren túl is csupa számomra is ismert arc ült, akik a jeleneteket nézték és segítették a felvételit. Azt éreztem, ha lebőgök, az mindenki előtt fog történni, és egy életre fog szólni.

Végül az eredményhirdetés. Sokáig elhúzták. Volt olyan információnk, hogy estére meglesz az eredmény, aztán hajnalig ott ültünk azzal, hogy “mindjárt”. Aztán azt mondták, menjünk haza, másnap reggel ki lesz téve az egyetemen a végeredmény. Nővéremhez mentem, ő közel lakott az egyetemhez. Rengeteg feszkó ment ki belőlem aznap este – tudtam, hogy most már csak várnom kell.

Másnap reggel felhívtam az egyetemet, érdeklődve az eredményről. Türelmemet kérték. Visszaaludtam, amiből telefoncsörgésre keltem. Felvettek. Nyolcunkat. Néhány nap múlva Mester szeretne összehívni minket, azon jelenjek meg. Boldog voltam. Ezt akartam, így a dramaturg harmadrostát is kihagytam, amit nagyon vártam előtte – azt éreztem, hogy ezt akarom igazán, és ha ide vettek fel, akkor nekem ezt kell csinálnom. Utólag furcsa belegondolni, hogy ha akkor a kíváncsiságom nagyobb, mint az elbizakodottságom és elmegyek a dramaturg harmadrostára, akkor mi történt volna. Persze a “ha” nem egy jó tanácsadó.

Ültünk mind a nyolcan Mesterrel szemben az egyetem Tanácstermében. Mester megköszörülte a torkát, és az első mondata, mely mindannyiunkat, mint frissen felvetteket, hidegzuhanyként ért, az volt: „Maguk túl sokan vannak, lehet számítani rostára.” A mondatai mögötti fenyegetés vészjósló volt – ez persze egy utólagos megfejtésnek tűnik, de állítom, hogy a helyszínen sem volt kevésbé fenyegető ez a mondat. Persze, érthetetlen is volt, hiszen több száz ember közül választottak ki minket, soha nem kértük, hogy ennyi embert vegyenek fel – akkor meg mi ez az egész? Mintha ott esett volna le a tantusz, hogy itt egyikünk sincs biztonságban, miközben ez soha nem hangzott el ígéretként. A helyszínen is úgy éreztem, utólag pedig megerősítést is nyert bennem, hogy ez a mondat kevésbé szólt rólunk, mint inkább Mester saját bizonytalanságáról, amit megpróbált emögé a mondat mögé elrejteni. Nem tudom, és nem is tudhatom, hiszen soha nem kérdeztem meg tőle – akkor kellett volna, utólag pedig (főleg ismerve, hogy mi történt később) nincs különösebb jelentősége.

Kaptunk feladatot is a nyárra, de mielőtt a munkába vetettük volna magunkat, én a magam részéről megpróbáltam kiélvezni ezt a kis időt. Tudtam, főleg a fenti mondat tükrében, hogy itt soha nem látott hajtás vár majd rám, az a “verseny”, aminek a végén győzelmet éreztem a felvételin való sikeres szerepléssel, csak most kezdődött igazán. Rögtön méricskélni kezdtem a többieket, hogy kikkel állok rajthoz. Ott volt Tudálékos, akiről lehetett tudni, hogy végzett már valamilyen bölcsészszakot, és érezhetően szeretett ezzel a többlettudással villogni. Ott volt Varázslónő, akinek egész auráját áthatotta valami mágikus erő – kedves lány, de néha nehéz volt követni a gondolatmenetét, egészen elvarázsoltnak tűnt. De voltak még páran: ott volt Trucc, Lélek, Alter, Gondos és Münchausen is. Ők lesznek a legfontosabb szövetségeseim, a szocializációs közegem – gondoltam ekkor. Utólag persze tudom, hogy tévedtem. Ez nem egy véd- és dacszövetség volt – minket a kétely és a szorongás kötött össze, ki-ki a maga módján és mértékében hagyta, hogy leuralja ez a kétféle érzelem. Márpedig az hamar világos lett, hogy egy közösség, akiknek nincs pozitív élményük egymással, hamar válik egy rossz közösségé, függetlenül attól, hogy milyen emberek alkotják.

Hagytuk, hogy befészkeljen közénk a folyamatos bizonytalanság akkor, mikor hallgattuk Mestert, ahogy beszél – én már alig figyeltem, mert csak az járt az agyamban, hogy vajon ki lesz az első, akit el fog küldeni. Meg hogy mikor. Meg hogy miért. Csalódott voltam úgy, hogy még el se kezdtem csinálni, amiért jöttem. Az egyetem, mint közeg, azzal, hogy felvesz, vállalja azt a felelősséget, hogy végigkísér az úton, biztos talajt nyújt az önmegvalósításhoz és hagyja, hogy dönts saját belátásod szerint, tudomásul véve, hogy még a tanulói fázisban vagy és dönthetsz rosszul is egy-egy helyzetben. Csalódott voltam, mert eddigre már sok-sok éve hallgattam az egyetemre járóktól, vagy éppen az egyetemi felvételire felkészítő csoportban, hogy ez egy közeg, ahol van lehetőség kísérletezni, hibázni, megoldást találni, és elölről kezdeni az egészet. Mester mondata viszont új helyzetet teremtett: aki hibázik, kiesik. Ez az egy mondat minden alkotó energiát kiölt belőlem azonnal. Persze, hathatott volna jótékonyan, hiszen “teher alatt nő a pálma”, és éppenséggel érezhetném magam extrán motiváltnak is. Csakhogy engem a versenyhelyzetek soha nem érdekeltek. Én csak egy alkotói közösségbe szerettem volna tartozni, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel lehet együtt tanulni, akár egymástól. Befeszített a tudat, hogy mostantól tényleg minden apró mozdulatomra figyelnem kell, nehogy amiatt rúgjanak ki. A tudatom beszűkült. Minden határozottságom kiszállt belőlem, szellemként kezdtem a saját testemben létezni. Ez volt a “túlélő” üzemmódom. Az “újabb nap, hogy tanulhatok és csinálhatok valami hasznosat” helyébe az “újabb nap, amit túléltem és még mindig nem rúgtak ki” alapélménye vette át – a szürreális ebben, hogy még csak pár napja tudtam, hogy egyáltalán felvettek. Nem volt ez ösztönös, nem így akartam hozzáállni, de sikerült ezzel a görccsel ülnöm és hallgatni Mester szavait.

Kíváncsiság helyett megfelelési kényszer, kísérletezés helyett tradíciókövetés (nehéz úgy új dolgokat próbálgatni, hogy az a tudat kísér el, hogy ha ez nem az ízlése valakinek, akkor szabadon elküldhet), útkeresés helyett állandó igény a határozott döntések meghozására (ne keresd az utad, hanem tudatosan menj valamerre, mindig, hozz végleges döntéseket, mert nincs idő másra). Utóbbival természetesen nem baj, ha egy rendező rendelkezik, de mi még épphogy elkezdtük volna tanulni, hogy mi is ez a pálya. Egy rendező legyen határozott és képviselje azt, amit szeretne, de legyenek meg a maga bizonytalanságai és kételyei, amiket van lehetősége az alkotótársaival kipótolni, éppen azért, hogy a végeredmény valóban közös munka legyen. Akkoriban mindezt nem tudtam volna így megfogalmazni; lebénított a tudat, hogy bármelyik napom az egyetemen a következő pillanatban az utolsóvá válhat.

Felvettek, egyike lettem a keveseknek, és nem tudom kiélvezni. Folytonos kognitív disszonanciában éltem: élveznem kéne, hogy itt vagyok, hiszen ez egy különleges és privelegizált állapot, én viszont nem tudok örülni, hanem folytonos kétségek gyötörnek az első pillanattól kezdve. Talán ezt az érzetet kibalanszírozva a nyarat megpróbáltam úgy tölteni, hogy integrálódjak az egyetemista létbe. Kerestem az egyetemen lévőkkel a kapcsolatot, és a leendő osztálytársaimmal is megpróbáltam jó viszonyt kiépíteni.

Próbáltunk közösséggé válni. Közös programokat szervezni, megismerni egymást, hogy ne legyünk teljesen idegenek, és szeptembertől már úgy tudjunk együtt időt tölteni, hogy vannak közös élményeink. Nem volt sok ilyen programunk, de az egyik nagyon határozottan megmaradt bennem. Münchausenék Balaton-parti nyaralójában voltunk. Elkövettem a hibát, hogy hamar felfedtem az érzelmes oldalamat, nem mértem fel, hogy ebben a dzsungelben nincs helye szívnek, itt keménynek kell lenni. Müchausen előszeretettel bullyingolt, különösen, miután megtudta, hogy mennyire rettegek sok másik emberrel egy térben aludni, hiszen rengeteg rossz élményem van korábbról – osztálykirándulásokon összefirkált-fogkrémezett alvó emberek, vagy a klasszikus kísérlet, hogy milyen hatása van a vízbe lógatott kézfejnek. Müchausen gyerekes csínynek gondolta, hogy megcsinálja ezeket, vagy legalábbis azt mondja, hogy meg fogja tenni. A tudat, hogy sebezhetővé váltam, és talán újra át kell élnem ezeket az élményeket, engem akkor újratraumatizált. Válaszul el is hagytam a siófoki nyaralót napokkal a megbeszélt távozási időpont előtt. Talán akkor fordult meg bennem valami: hogy ez, ha így folytatjuk, még rosszabb lesz, mint amit a Tanácsteremben Mester monológjakor gondoltam.

Akkor még fogalmam se volt róla, hogy mi vár rám szeptembertől – csak azt tudtam, hogy rettegek. Ez a rettegés nem a szokásos új dolgoktól való félelemből vagy az újdonság izgalmából fakadt. Ez más volt. Ez egy hosszú hónapokig tartó, a lelket (és később a testet is) lassan, alattomosan felzabáló pánikreakció.³

Folytatása következik 2024. április 12-én, pénteken!

<– Bevezetés

Második fejezet –>

---

1. A felvételi bizottság által megadott öt dráma:
   Shakespeare – Hamlet (ford. Nádasdy Ádám)
   Moliére – Mizantróp (ford. Petri György)
   Kleist – A Schroffenstein-család (ford. Forgách András)
   Csehov – Sirály (ford. Radnai Annamária)
   Bernhard – A színházcsináló (ford. Győrffy Miklós) ↩︎
2. A történelmi hűség kedvéért, végül őt, Müchausent is felvették az osztályba, akinél a jelenet próbája alatt eltört a mécses. ↩︎
3. Alapszabálynak tartom a teljes könyvre nézve, de egyértelműsíteni szeretném: minden, ami leírásra kerül, az én személyes megélésem. Nem kell a teljes igazságot várni tőlem, hiszen az igazságnak mindig megvannak a maga verziói – ez itt egy közülük, az enyém, amennyire tőlem és az emlékeimtől telik. Ezzel nem felmentem magam, inkább csak kontextualizálok, ugyanakkor fontosnak érzem, hogy erre minden lehetséges helyen felhívjam a figyelmet. ↩︎