A gólyatábor elképesztő élmény volt.
Nem sokkal korábban robbantak ki ügyek más egyetemeken gólyatábori visszaélésekkel összefüggésben, így érezhetően sokat szigorodott, hogy egy-egy gólyatáborban mit szabad és mit nem. Bennem minimális félsz volt csak az SZFE-s gólyatáborral kapcsolatban, hiszen bárkivel beszéltem róla, a legtöbbekben nagyon pozitív élményként csapódott le. Azonban felülmúlta az elvárásaimat. Ceglédfürdőn voltunk egy diáktáborban, érezhetően a múlt századból maradt hátra az épület és a környezet, ami adott valami különös romantikát. Egy gólyatábornak több funkciója is van: nemcsak egy szocializációs közeg, ahol végérvényesen is megismerkedsz azokkal, akik az évfolyamodra járnak, hanem egy lehetőség arra is, hogy a felsőbbévesek közül találkozz azokkal, akik aktív tagjai a közösségnek. Arra a néhány napra teljesen elfelejtettem, hogy milyen szorongásokkal töltöttem az egyetemkezdés várakozására szánt időt a nyár egésze alatt. Hálás voltam azért, hogy ez a néhány nap tényleg felszabadultan tudott telni. Igazságtalan lenne bárkit kiemelnem ebből a pár napból: tény, hogy sok olyan embert ismertem meg itt, akikkel a mai napig jó a viszonyom. Sokaknak fontos, a későbbi események szempontjából is jelentős szerepe lett, amit ekkor még nem is sejthettünk.
Ironikus, hogy ez az utolsó, igazán pozitív élményem ebből az időszakból.
A kurzushét egy kifejezetten jó találmány. Arról szól, hogy egy héten keresztül különböző, tematikus, választható képzéseket hirdetnek meg az egyetemen, amikre előzetes jelentkezés után szabadon be lehet menni. Izgalmas, mert nemcsak saját szakunkhoz köthetően lehet válogatni. Életem első kurzushete is izgalmasan telt, egy nemzetközileg is ismert rendező tartott nekünk kurzust, amin kötelező is volt a mi osztályunknak a részvétel. Amennyire vártam, annyira nem volt végül emlékezetes, a legnagyobb tanulságom belőle az egyetem sajátos ellentmondása volt: a színház mindig valamilyen módon a valóságból táplálkozik, még ha absztrahál is, vagy szimbólumokat használ, ha “elvont”, akkor is, valamilyen módon oda vezethető vissza – ehhez képest már a komolyabb színiakadémiák is, az egyetem meg aztán pláne, bezárja az embert. Gyakran a saját relaxációd elől veszi el az időt, de nem baj, megtanul az ember keveset aludni – de még így is, semmilyen kapcsolatod nem marad a valósággal. Az idő nagy részében megpróbálod utolérni saját magad. Majdnem lehetetlen minden órára tisztességesen felkészülni és ott lenni, az ember óhatatlanul priorizál, azért, hogy legyen mindenre idő. A nevezett első kurzuson ezt tapasztaltuk meg kicsiben: hiába próbáltunk jeleneteket alkotni, egyszerűen nem tudtuk a kurzushét jóval szabadabb órarendjét sem összehangolni. Ebből is következett az első egyetemi éveimet végigkísérő tételmondat: a folyamatos teljesítési kényszer egy idő után szisztematikusan elzár a külvilágtól, miközben elvárja, hogy abból dolgozz.
Már a harmadrostán és a kurzushéten is találkoztunk a jelenetépítéssel, mint feladat, így meglepő volt számunkra Mester elvárása, hogy versekkel dolgozzunk. Félre is értettük a feladatot, de nagyon bizonyítani és teljesíteni akartunk. Októberig a mesterségóráink úgy teltek, hogy ültünk egy asztal körül, mindenki verseket hozott és olvasott fel a többieknek, elemezte, hogy mi érdekli belőle és hogy miért akar vele dolgozni, Mester pedig érezhetően nem volt elégedett. Szerinte rossz ízlésünk van, rossz verseket hozunk, még ha a kedvenceinket is próbáltuk meg az óra keretein belül megismertetni a társainkkal. Még akkor is ez volt a végkövetkeztetés, amikor olyan verseket hoztunk, ami az ő nagy becsben tartott gyűjteményéből származott. Én ezt akkor nem értettem (tán ma sem értem igazán), hogy tulajdonképpen mire ment ki ez az egész? Ha az a vers is a “rossz ízlés” kategóriájába tartozik, ami a Mester által ajánlottak közül van, akkor mi lett volna a jó megoldás? Mai napig nem jöttem rá, talán már soha nem is fogok.
Októberben aztán ketten próbálkoztunk meg valamiféle jelenet-szerűséget faragni a kiválasztott verseinkből. Untuk már az asztal körbeülését, meg amúgy is azt éreztük, hogy itt a lehetőség elkezdeni dolgozni. Bizonyítsuk hát, hogy mi készen állunk minderre. Trucc és én voltunk az elsők, akik átestünk ezen a tűzkeresztségen, aminek eredménye az lett, hogy Mester érezhetően csalódottan fejtette ki, hogy nem volt feladat “jelenetben” gondolkozni. Egyszerűen csak hangozzanak el a versek. Néztünk egymásra, mert senki sem értette, hogy ez volt a feladat, és már hetek óta rágtuk magunkat, hogy mit lehet a versekből jelenetszinten kihozni. Nagyjából tehát másfél hónap kellett ahhoz, hogy egy osztálynyi rendező értelmezni tudjon egy feladatot. Most vagy gyengeelméjűek voltunk mind, vagy tényleg nem lett világosan elmondva, és újabb lehetőség volt arra, hogy teljesen hülyének nézzenek minket. Egyik verzió sem túlságosan biztató.
Az első félév a szövetségkötésnek is megfelelő időpont, hiszen itt még tét nélkül lehet egymással viszonyt kialakítani. Hamar lejött, hogy szükségem lesz az osztályon belül is olyan emberekre, akikre számíthatok, hiszen tényleg rengeteg időt töltünk együtt, az meg nem működik, hogy nem állunk szóba egymással. Először automatikusan a férfibarátságban kezdtem bízni. Négyen voltunk fiúk, ebből én voltam a legfiatalabb – ez a tény pedig még a nálam alig egy évvel idősebb Truccból is azt a reakciót váltotta ki, hogy “Misi még gyerek”. Hamar én lettem a leggyengébb láncszem. Ez több dolognak volt köszönhető, persze a korom (és az ebből adódó tapasztalatlanságom) egy fontos alkotóeleme ennek.
Megpróbáltam a hozzászólásaim mennyiségével demonstrálni, hogy gondolkodom, érdeklődöm, tanulni szeretnék; egyfolytában beszéltem. Volt ebben néha releváns hozzászólás is, de többségében inkább valami bizonytalan, nem átgondolt katyvasz. Inkább hangosan gondolkodtam ilyenkor. Persze Tudálékos és Trucc rengeteget tett azért, hogy éreztesse velem, hogy amiket mondok, az irreleváns. Münchausen is előszeretettel lelte örömét abban, hogy kipécézzen magának. Elkussoltatni nem tudtak, ahhoz túlságosan is buzgott bennem a bizonyítási és közlési vágy.
A lányok érezhetően más taktikát választottak: nemes egyszerűséggel nem szólaltak meg. Alig lehetett a hangjukat hallani. Ezt akkor gyengeségnek éltem meg: csendben lenni egyet jelentett számomra azzal, hogy nincs véleményük, márpedig arra itt nagy szükség lenne. Ma már látom, hogy ez egy taktika volt. Ugyanúgy a túlélési ösztön kapcsolt be náluk, csak ők ebben látták meg a lehetőséget: ha nem szólalnak meg, akkor nem tudnak olyat mondani, amit később fel lehet használni ellenük. Ez olyan, mint egy bírósági tárgyalás, de ez a hasonlat talán nem is áll annyira messze a valóságtól. Az ítélőbíró szerepében Mester tetszelgett, aki egy szóval vagy rosszabb esetben egy nézéssel tönkre tudta vágni minden reményedet arra, hogy most végre valami jót mondasz. Vagy legalábbis érvényeset. Mert az ítélet előre ismert: egyszerűen itt nem lehetséges jót vagy érvényeset mondani. Én meg kezdtem elveszíteni a tudatomat a valósággal: ha kiejtek bármit a számon, azt automatikusan mellébeszélésnek veszik, ha viszont nem mondok semmit, az meg -fentiek alapján- egyszerű meghunyászkodás. Éppen ezért mondtam, ami eszembe jutott, és ez sokszor összevisszaságnak hatott. A legjobb szándékkal is az volt, mert ezeket a mondatokat nem az átgondoltság szülte, hanem a közlés kétségbeesett hajszolása, hogy ne maradjak le, hogy ne mondhassák, hogy nem szólaltam meg, hogy nem tettem semmit azért, hogy tanuljak valamit. Közölni akartam, csak nem voltak hozzá szavaim, osztályom fiútagjai pedig érezhetően sokat élvezkedtek ezen.
Az első félév arról a küzdelemről szólt, hogy végre valaki annyit mondjon egy gondolatomra: egyetértek. Igazad van. Jót mondtál.
Mufasát mindenki szerette és elismerte. Sok generációnyi rendező és színész jött ki a keze alól. Tekintélyt parancsoló volt, de mindezt nem úgy érte el, hogy félelemben tartott volna bárkit. Mindig udvariasan és végtelen bölcsességgel, kíváncsisággal állt hozzánk. Mesteren is jobb napokon lehetett kíváncsiságot érezni, de messze nem olyan széleskörűt, mint Mufasán. Mufasa órái elképesztőek voltak, de szimbolikus, hogy erre hosszú évekkel később jöttem csak rá. Nála nem lehetett himihumizni, óráról órára alaposan fel kellett készülni, mert kiszúrta a kamut vagy a készületlenséget, de mindezt nem megalázó módon tette szóvá. Valahogy az első percben éreztük, hogy nála nem érdemes mellébeszélni. Ráadásul el is várta mindenkitől, hogy vitatkozzunk, szólaljunk meg, érveljünk a saját gondolataink mellett. Az, hogy megtanultam érvelni, azt úgy köszönhetem neki, hogy az ő óráin nagyon ritkán sikerült olyat mondanom, ami elnyerte volna a tetszését. Amúgy sem volt az a dicsérős fajta. Azért őt emelem ki, mert nála érzem leginkább azt, hogy bár ugyanúgy tartottam tőle, mégis, egészen másfajta félelem volt ez. Egészen megnyugtató volt a közelében lenni, mert azt éreztem, figyel rám. Ugyan nem lehetett vele a saját aktuális érzéseimről beszélni, inkább szakmailag volt egy “nagyapánk”. Mégis, nála valahogy megvalósulhattak azok a parázs szakmai viták, amiket Mester óráiról annyira hiányoltam. Hogy nem a másik személyes gyengeségeit használjuk ki egy-egy érvelésben, hanem tényleg arról beszélünk, amit a másik egy anyag kapcsán gondol.
Hogy miért tartom nélkülözhetetlennek leírni ezt? Mert nagyon lényegesnek tartom rögzíteni, hogy még a legfontosabb tanárok között sem volt egy olyan sem, akit különösebben érdekelt volna, hogy velünk mi van. Az egyetlen óra, ami erre alkalmas volt, Ugribugri órája volt, amit színész, dramaturg és rendező szakosok közösen hallgattunk. Itt viszont sokan voltunk, és hiába volt a szándék is az, hogy elmosódjanak köztünk a határok, a karakánabbaknak itt is sikerült sokkal jobban megvetniük a lábukat. Kevés esély volt arra, hogy igazán mélyen beszéljek csupa olyan élményről, ami felhalmozódott bennem eddigre. Arra pedig végképp nem volt semmilyen lehetőség, hogy szembesítsem akár az osztálytársaimat. Én, aki addig egy nagyon nyitott és érzékeny ember voltam, rájöttem, hogy a sebezhetőség nem erény, hanem a legnagyobb hátrányok egyike. Ugribugri órája tehát közös, önfeledt játékból lassan átment abba, hogy a többi órán szerzett sérelmeinket tovább növeljük. Ki lehetett volna beszélni itt, de nem éltünk vele. Az egyetem minden más zugában pedig továbbra is a teljesítményt várták, amit természetesen értek, hiszen ez mégiscsak egy felsőoktatási intézmény – csakhogy egyúttal egy olyan hely, ahol saját magadból dolgozol, ahol a lelki és szellemi egészség mindennél fontosabb, ahol úgy kellene stabilnak maradni, hogy közben kevés erre a jó példa. Ha gonosz akarok lenni, a humánum feláldozása történt a szakma oltárán. Mindent egy jó mondatért vagy egy sikeres pillanatért. Szó szerint mindent: nem számít a holnap, hiába mondtam ma olyat, amivel megbántottalak. Ennek Tudálékos volt a bajnoka: többször volt, hogy jeleztem neki, hogy megbántott, ezt ő vagy viccnek vagy önsajnáltatásnak vette. S ez nem is volt véletlen: ahol egók harcolnak egymással, ott gyakran ha valaki megpróbál nem egóból fogalmazni, az furcsa, és tűnhet önsajnálatnak vagy az elvesztett “harceszköz” keresésének. Én nem kerestem az egómat, én barátokat, szövetségeseket, szakmai közeget próbáltam meg találni.
Viszonylag hamar kialakult bennem a menekülési ösztön.
Szociális élet az egyetem falain kívül nehezen adatott meg. Az ember hiába próbálkozik fenntartani a kinti viszonyait. Így aztán minden fókusz bentre helyeződik. Az osztályomra ilyen téren nem számíthattam. Illetve, egy alkalomra emlékszem, amikor hosszan beszélgettünk Alterrel, Gondossal, Lélekkel és Varázslónővel a büfében arról, hogy nem vagyunk jól. Ott és akkor, a félév során egyetlen (!) alkalommal éreztem, hogy tudunk értelmesen, nem csak a szakmáról, nem támadó hangnemben beszélni. De másnapra mintha ezt is elfújták volna, soha nem mentünk utána, hogy miért is érezzük azt, amit.
Évfolyamtársaimat ritkán láttam – hiába voltak a színészosztályban többen is, akikkel együtt, “egy alomból” érkeztünk, ők is el voltak foglalva a maguk dolgával. Mikor felálltunk mesterségórán a nagyasztal mellől, többféle döntést hozhattunk. Vagy elmegyünk, menekülünk ebből a fojtogató helyzetből, minél messzebb – persze, ha próbálni kellett, a verseket nyüstölni vagy éppen készülni másnapra, akár Mufasához anyagot gyűjteni és végeláthatatlan elemzéseket írni, akkor ez nehezen volt megvalósítható. Lehetett ilyenkor levegőt venni és kicsit kiszakadni, de olyankor mindig elfogott az az érzés, hogy valamit nem csináltam meg, és csak elcseszem az időmet. Az egyetemi lét lassan bedarált maga alá, és már az óra végével sem tudtam elszakadni.
Ennek az is oka volt, hogy a kollégiumban laktam, ráadásul Trucc volt az egyik szobatársam. Még ha nagyon közel álltunk volna ekkoriban, akkor se érzem egészségesnek, hogy gyakorlatilag az egész napot együtt töltjük – hát még úgy, hogy nagyon konfliktusos volt a viszonyunk. Mikor reggel felkelek, Trucc arcát látom meg először, Trucc ébreszt hajnalban, ha hangosan megérkezik a szobába, utána Trucc ül föl Münchausen és Tudálékos mellé a “Misinek nincs egy értelmes mondata sem, ezt próbáljuk meg folyamatosan az orra alá dörgölni, hadd készüljön ki”-vonatra. Még ha ez nem is volt tudatos részükről. Mert félreértés ne essék, ez is egy megküzdési taktika. Lehet, utólag igazságtalan vagyok velük, vagy túlságosan magamra hegyezem ki ezt a történetet. Az élményem, hogy amikor megpróbálok az érzéseimről beszélni, Tudálékos kiröhög. Vagy hogy mikor az egyik órára össze kellett írnunk tíz fontos filmet, Müchausen “tinilánynak” hív a listám alapján. Trucc négyszemközt rendesnek tűnik, aztán mikor társaság keveredik körénk, leválik rólam (Tudálékos ezt a játékot egészen mesteri szinten űzi, neki elég, hogy valaki kettesben lát minket ahhoz, hogy pillanatok alatt váltani tudjon megértőből megalázóba). Semmi sem jó.
Egy idő után magam is menekülni akartam, de még ekkor se jutottam a büfénél messzebb. A Vas utcai büfét két dolog biztosan jellemezte: egyrészt, a hatalmassá duzzadó spontán bulik kiindulóhelyszíne, másrészt egy szellemi központ. Utóbbi, bár viccesen hangzik, szó szerint értendő: megszámolni sem tudom, hány megbeszélést, próba előtti vagy utáni egyeztetést, vagy közös feladatmegoldást, órára készülést, tanulást láttam és éltem át itt. Akkoriban ide menekültem, itt építettem magamnak bázist. Néhány pohár alkohol lecsúszása után minden sokkal könnyebbnek tűnt. Volt olyan, hogy hetekig nem voltam józan az órák után. Másnaposan ültem végig az elméleti órákat, és mikor már azt éreztem, oldottabb vagyok, jött egy mesterségóra, ami után a boldogságomat kerestem. Körülbelül két hónap biztosan így telt el. Talán föl se tűnt senkinek, hiszen mindig nagy élet volt a büfében.
A verses vizsgánk végül úgy-ahogy lement. Senki nem volt vele igazán elégedett. Én személy szerint a felvételihez képest eleve visszalépésnek éltem meg. Utólag persze lett egy magyarázat kanyarítva, hogy először szövegekkel tanuljunk meg dolgozni, mielőtt jeleneteket rendeznénk – csakhogy ehhez számomra például alkalmatlan volt ez a félév. Leginkább azért, mert semmi motivációm nem maradt: minden választott szövegem rossz, az ízlésem rossz, amit egy-egy szövegből ki akarok hozni, rossz, és a végén csak egyszerűen megutáltam a verseket, mert azt éreztem, egyik se tud jó lenni igazán.1 Hiába hoztak a többiek is műveket, valahogy kevés kivételtől eltekitve mindegyiknél az volt az alapélmény, hogy egyszerűen nem jók. Nincs ízlésünk. S még ha van is, nem tudunk ezekkel a szövegekkel dolgozni. Tőlem sokszor a konkrétumokat hiányolták, akkor most mondok egyet: nagyon nehezen tudom máshogy értelmezni, hogy bár a mi osztályunk bemehetett a velünk párhuzamos osztály vizsgájára, de ők nem a miénkre, mint hogy az osztályfőnökünk egyszerűen szégyellt minket. Lehet persze azzal takarózni, hogy “nekünk se lett volna jó ez” – csak erről minket senki nem kérdezett meg. Biztos az volt a baj, hogy nincs ízlésünk…
Pedig volt ízlésünk, csak egyszerűbbnek tűnt fenntartani a bizonytalan légkört, mint mondjuk egyszer-egyszer azt mondani, hogy van értéke és értelme annak, amit a másik csinál. Lehet, úgy tűnik, a sértettségem írja ezeket a mondatokat, de ki kell ábrándítanom mindenkit: nincs bennem. Már nincs. Inkább vagyok dühös, mert még én is eljutottam a félév végére odáig, hogy nincs egy jó szavam sem a többiek munkáira, még akkor sem, ha tetszik, amit csinálnak. Mert a másik sikerének örülni gyengeség, elismerni a munkáját meg beismerése annak, hogy én hozzá képest senki vagyok.
A másik vizsgánkat Kisfőnökkel, a társosztályfőnökkel csináltuk. Itt általunk az utcán megfigyelt figurákat kellett megalkotnunk. Történetet költenünk mögéjük, és néma etűdöket gyártani. Úgy éreztem, nincsenek eszközeim, sokmindent hagytam utolsó pillanatra. Bár sokkal jobban élveztem magát a feladatot, mint bármi mást a félév során, azt éreztem, nem sikerült elég kreatívnak lennem. A saját életemből merítettem tapasztalatokat a figurához, és megpróbáltam mindent a lehető legolcsóbbra kihozni. A többiek berendezett tereihez képest az enyém nagyon szegényes lett. Szégyelltem magam előttük. . Próbáltam a frusztrációimat ebbe az etűdbe sűríteni, káosz lett a vége és nem az általam áhított megnyugvás. A figura idegessége az én idegességem lett, de ez nem jófajta energiákat szabadított fel bennem. Utólag ezt a feladatot nagyon bánom, hogy elszalasztottam, mert lett volna lehetőségem kihozni magamból a legtöbbet. Nem tettem meg, és nem is magyarázkodom emiatt. Nem voltam lelkileg rendben ahhoz, hogy tisztán lássak vagy hogy megfelelő színvonalú dolgot tegyek le az asztalra. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy ez a könyv a kifogások kereséséről szóljon, mert nem ennek mentén íródik. Talán az a helyes, ha úgy fogalmazok: ha hibázni belefért volna ezen a szakon ebben az időszakban, akkor ezt annak nevezném. Frusztrált, hogy láttam, mindenki sokkal kreatívabban használja a saját terét. Eddigre viszont eljutottam odáig, hogy nem mertem segítséget kérni. Magamnak kell megküzdenem mindenért, ez egy magányos harc, hiába gondolom én azt, hogy az egész színházi működés ellen való ez a hozzáállás. Ma is ezt gondolom, akkor is ezt gondoltam. Hol vannak a közösségeim? – tettem fel magamnak a kérdést. Próbáltam hát közösséget találni.
A büfé egyik ikonikus alakja volt Zsugás.
Zsugás volt a büfés. Nagy felelősség, hiszen empatikusnak kell lenni mindenkivel, miközben szigorúnak is kell lenni, hiszen ha elfajul egy buli, ő lesz a felelős. Zsugás a büfénél jobban talán csak kártyázni szeretett. Hamar meg is tanított engem egy kártyajátékra és rendszeresen hívott is engem fájerezni. Akkor azt éreztem, végre egy elit klubba kerültem. Zsugás ultizni is meg akart tanítani, szerinte “van eszem hozzá”, aztán időhiányban végül sosem tanított meg. Talán ez imponált, hogy kevesek egyike volt, aki szerint nekem megvan a magamhoz való eszem. Közben meg az összes zsebpénzem a nagyon is VIP-nak megélt kártyaklub egy-egy résztvevőjének zsebében landolt az este végére. A fájer a szerencsén múlik, az meg nekem soha nem adatott meg. Egyszerre éreztem magam úgy, hogy szociális értelemben kezdem megtalálni a helyemet és azt, hogy minden más téren csak téblábolok. Ha akkor kérdeznek, lehet, kétségbeesésemben azt mondtam volna, csak egy őszinte ölelésre van szükségem. Ma már azt gondolom, ennél jóval több kellett volna: csak egy olyan pillanat, amikor tisztába tudok kerülni a saját értékeimmel, amikor építik az önbizalmamat és nem lerombolják. Ehhez nem az kell, hogy folyton dicsérjenek, ehhez pusztán annyi kell, hogy a saját helyiértékemen kezeljenek. Mai napig problémát jelent nekem a saját erényeim számontartása, a bizonytalanság végleg eluralkodott az életemen. Ezen persze időszakosan segít egy-egy kör fájer, amikor azt érzem, emberek közt vagyok, akik végre nem ugyanazok, akiket egész nap néznem kell, de valójában a nap végén csak egy lúzer maradok, akinek már megint elnyerték a pénzét és még a játékban sem tudja felhőtlenül örömét lelni.
Igazságtalan vagyok, persze, ha azt mondom, minden teljesen rossz volt az első félévben. A többi egyetemista megismerésén túl is voltak pozitív pillanatok. Például a beszédórák pozitív élményt okoztak, mert ott végre azt éreztem, más és más okból, de egy szinten vagyunk és ez a tanáraink hozzáállásán is tükröződik. Élveztem az évfolyamtársainkkal töltött órákat is, ahol meg lehetett próbálni kicsit kiszakadni a szokásos működésből, szocializálódni, ismerkedni másokkal. Sok olyan pillanatot nem tudok felidézni, ami igazán boldog lett volna, ezek inkább utólagos érzetek – hogy azért nem volt minden kínszenvedés. Egyszer egy kivételesen szabad délutánon elindultam sétálni. Már a Móricz Zsigmond körtérnél jártam, amikor eszméltem, hogy végigsírtam az utat, de végre, először, megkönnyebbültem, legalább időszakosan. Hazamenni ekkoriban nehézséget okozott családi balhék okán, erről viszont nem szeretnék ebben a könyvben bővebben írni, hiszen nem tartom az egyetem szempontjából egyedinek: sokan jöttek súlyosan terhelt környezetből, nekem ehhez képest talán csak eddigre durvult el a helyzet, korábban nem éltek a családommal kapcsolatban nagyon mély vagy feldolgozatlan traumák bennem – ilyen értelemben nekem ez egy új helyzet volt. Sőt mázli, hogy alapvetően jó környezetből jövök – gondoltam ekkor.
Alig pár hónap kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjon: kevés élettapasztalattal vagy igazán súlyos traumák nélkül ezen a szakon az eddig megszerzett, fentiekben taglalt hátrányaimhoz még rakódni fog néhány. S persze, újabb konfliktusokat fog ez szülni így vagy úgy. Belépnek majd új szereplők, akik mondhatni, tanári utasításra és asszisztenciával azért vettek részt az óráinkon, hogy még több feszültséget szítsanak köztünk. Mert a sebeket nem elég feltépni, turkálni is kell bennük. Mindezt “természetesen” a “művészet” és egy-egy, az életből inspirált jelenet “működőképességének vizsgálata” miatt, kicsit sem azért, mert lehetett büntetlenül élvezkedni ezeken a helyzeteken, akár évekig tartó sérelmeket előidézve vagy felszínre hozva. S ha gyengeség, hogy valaki ezt nem élvezi, hanem szép lassan elhasal rajta, akkor vállalom, hogy gyenge vagyok.
Vállalni, hogy gyenge vagyok vajon hosszútávon megerősít majd, vagy a bukás előszele?
Folytatása következik 2024. április 19-én, pénteken!
- Az első féléves versvizsgánkon elhangzó művek:
Tóth Krisztina: Turista
Allen Ginsberg: Társaságban – Eörsi István fordítása
Garaczi László: Itt elhallgat
Háy János: Egy szerelmes vers története
Pilinszky János: Akvárium
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca
Tóth Krisztina: A szerető álma
Térey János: Hűlt hely
Somlyó György: Apám nyomában
Kosztolányi Dezső: Szegény anyám
Petri György: Sári, ne vigyorogj rajtam!
Jónás Tamás: Anyu utoljára
Simon Márton: A tagadás gyakorlása
Sylvia Plath: Lázár kisasszony – Tandori Dezső fordítása
Varró Dániel: Óda a haladékhoz
Kukorelly Endre: Lélek ↩︎
Csernai Mihály 
2 gondolat “Egy félévnyi megküzdési stratégia” bejegyzéshez