Dühös voltam, hogy senki nem segített.
Nem mintha tudtak volna, de egy kicsit több megértésre vágytam.
Tényleg úgy állt a dolog, hogy az egyetem nagyon nem akarta felfújni a kirúgásomat, azt akarták, hogy valamifajta “közös megegyezés” legyen a vége. Én meg nem akartam eljönni.
Aztán egy ponton átkattant bennem valami. Talán mikor Aludttejjel beszéltem és rájöttem, nincs visszaút. Nekem itt nincsenek jogaim, és igazságom.
Mikor felvettek, azzal alkalmasnak találtattam, és most mégis itt ülök tökegyedül és ugyanerről az alkalmasságról akarok győzködni valakit, akinek egyetlen információja rólam ebben a helyzetben, hogy alkalmatlannak lettem nyilvánítva, én meg ezen pattogok. Végül írtam nekik, hogy eljövök. Legyőztek.
Osztálytársaimról nem hallottam többet. Lehet, hogy örültek, hogy megszabadultak tőlem. Vagy csak féltek, hogy ők lesznek a következők. Vagy csak szimplán nem volt mondanivalójuk. Nekem viszont nem maradt senki, akivel beszélni tudtam volna erről az egészről. Pokoli félév következett.
Úgy éreztem, mintha nemcsak kirántották volna a lábam alól a talajt, de mintha bármit csinálnék, az visszalépés lenne. Pár nappal korábban még egyetemista voltam, most meg nem maradt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Egy súlyos mélypontra kerültem, és nem tudtam, ki fogok-e tudni mászni belőle.
Aztán egyik nap felhívott Polihisztor, a drámaiskolából, ahova egyetem előtt jártam. Nyáron találkoztunk, mert a táborukban ott voltam tanársegédként, de egyébként egy ideje nem beszéltünk már ekkor. Valószínűleg elmeséltem neki a kirúgásomat, de nem emlékeztem. Sokszor sok embernek kellett ezt elmondani, és még én se szembesültem vele igazán.
Polihisztor nem mondott sokat, csak hogy szeretné, ha visszajárnék a drámaiskolába az egyik vizsgába zenélni. Segítsek. Vegyes érzések voltak bennem. Egyrészt, éreztem egy hálát, hogy gondol rám, hogy segíteni akar, ugyanakkor viszont bennem volt az is, hogy ez egyfajta visszalépés – az egész drámaiskola ünnepelte a felvételinket, jó viszonyban voltunk az odajárókkal, felnéztek ránk, én meg most bukott diákként visszakullogok. Közben meg éreztem, hogy ez egy terápiás folyamat is, hogy valahogy emberek közt legyek, visszaintegrálódjak, kapjak kis önbizalmat. Végül örömmel mondtam neki igent a felkérésre. Le lettek kötve a szombatjaim, ennek örültem.
Nem igazán beszéltem senkivel ekkoriban, nem volt kedvem újra és újra elmesélni a fájdalmamat. Két telefonhívásra viszont Polihisztorén kívül is nagyon emlékszem, mindkettőre más miatt.
Az egyik Tyúkanyó volt. Tanított az egyetemen, nagyon szerettem az óráit, rengeteget tanultam tőle. A dramaturgok egyik osztályfőnöke volt akkoriban, volt egy olyan érzésem, hogy örült volna, ha annak idején elmegyek a harmadrostára, de megértette a döntésemet. Sose mondta ezt, de mindig éreztette. Valamikor február környékén felhívott. Rövid volt és velős: győzködött, hogy valahogy felvételizzek újra az egyetemre. “Van ez a drámainstruktor szak, az való magának” – mondta, én meg udvariasan visszautasítottam. Eszembe se jutott, hogy nekem bármi közöm legyen az intézményhez újra. Aztán beszélt arról, hogy szerette, ahogy az óráin jelen vagyok. Erre is csak bólogatni tudtam, nem sok időt töltöttünk az egyetemen, de valóban úgy érzem, jól megértettük egymást. Mikor már tíz perce sikertelenül győzködött, egyszer csak nagy levegőt vett, és annyit mondott: “Rendben, Mihály, nem kell jelentkeznie újra. De nem tudom, ezzel maga veszít-e többet, vagy a szakma.” Ezzel a mondattal letette a telefont. És bennem akkor valami megfordult. Még volt egy nap a felvételi határidőig. Összeszedtem magam és leadtam a jelentkezésemet. Úgy éreztem, ha majd azt érzem, hogy nem akarom, maximum nem megyek el, de ezt az esélyt megadom magamnak. Nem tudtam, minek köszönhettem ezt a figyelmet tőle. Azt hiszem, ő tényleg kedvelt engem annyira, hogy ne akarja, hogy ilyen könnyen vége legyen.
A másik telefonbeszélgetés apámmal volt. Sosem beszéltünk nagyon hosszan telefonon. Ez akkor sem volt másképp. Azt mondta, találkozzunk a szokott helyünkön. Egy ír pubba mentünk néha, a Batthyány térhez, most is oda hívott. Elképzelésem sem volt, hogy mit szeretne. Éreztem a hangján, hogy nagyon beszélni akar valamiről, de azt nem tudtam belőle kihúzni, hogy pontosan mit akar. Ez nem volt különös, ilyet gyakran csinált, de most mégis valami különleges esemény érződött a levegőben. Nem tudtam, mire számítsak, milyen megfejtése lesz a helyzetre. Ettünk egyet, iszogattuk a sörünket, aztán apám előállt valami teljesen váratlannal. Az asztal alól elővett egy bőröndöt. Olyan volt, mint a maffiafilmekben. Kinyitottam. Egy kézzel gyártott tangóharmonika volt benne. “A zene gyógyít, Misikém. Hétfőtől el tudsz járni tanárhoz, meg van vele beszélve.” És mosolygott. Én is mosolyogtam, két hónap után először.
Elkezdtem követni egy YouTube-csatornát, ahol társasjátékokról beszéltek. Az egyik nagyon megtetszett, ezért besétáltam az egyik boltba, hogy megvegyem. Aztán vettem még egyet. És még egyet. Mire észbekaptam, vagy tíz társasjátékkal felvértezve mentem haza. A zenés kurzuson való zongorázós szombatoknak volt még egy hozadéka azon túl, hogy emberek közt voltam, és nem őrültem meg otthon egyedül. Most, hogy voltak játékaim, volt ürügy arra, hogy áthívjak magamhoz embereket. Szóltam pár drámasulis arcnak, akikkel jóba lettem. Ismertem őket korábbról, de a szombat kora reggeli órák jól összekovácsoltak minket. Áthívtam őket társasjátékozni, és ez egy lavinát indított el. Onnantól kezdve majdhogynem heti szinten átjöttek hozzám. Este végeztek (vagy néha bent maradtam, olyankor végeztünk) a drámaiskolában, és onnan együtt mentünk át hozzám. Mindenfélét kipróbáltunk, a gyűjteményem pedig egyre nőtt. Hatan lettünk nagyon közeli viszonyban, akikkel rendszeresen összejártunk, ebből ketten voltak, akikkel még szorosabb lett a viszonyom. Nekik köszönhetem, hogy kirángattak engem egy olyan gödörből, amibe a saját nyomorom lökött bele. Megtanultam élvezni, hogy társaságban vagyok, és várni kezdtem a szombatokat, hogy újra találkozzunk. Az akkori albérletem egy gócpontja lett ezeknek az estéknek, rengeteg szép emléket őrzök ebből az időszakból. Újra megtanítottak arra, hogy nemcsak az egyetem létezik a világon egyedül. Szép lassan ekkor alakult ki Broval a legjobb baráti viszony. Korábban sose gondoltam, hogy nekem lesz olyan, hogy “legjobb barát”, barátaim egy ideje voltak, de az, hogy valakivel olyan mély viszonyom lesz, mint amilyen vele lett, álmomban sem gondoltam.
Bro a hajamnál fogva ragadott meg és segített át ezen az időszakon úgy, hogy ez ösztönösen jött belőle. Ő is a felvételire készült. Végül a harmadrosta egy hete alatt nálam lakott. Kellemetlen lehetett neki, mert az egyszobás garzonlakásban egy kanapén aludt, én meg horkoltam egész este. Nem épp az a pihentető felvételi, amire számított. A társasjátékestek, a tangóharmonika-órák és úgy egyáltalán, az, hogy sikerült nem gondolnom az egyetemre, felvértezett annyi örömmel, hogy én is úgy döntöttem, elmegyek a felvételire.
A drámainstruktor szakon az első rostára megint elméleti tesztet kellett írnunk. Sok kérdés volt, amire már rutinból, a korábbi egyetemen töltött másfél évemnek köszönhetően tudtam válaszolni, de volt pár elbizonytalanító, számomra ismeretlen területről származó kérdés. Kicsit úgy ültem be ezt megírni, hogy minden mindegy. Ha nem sikerül, az egy megerősítés, hogy nem kell ez a pálya nekem, még Tyúkanyó meggyőző mondatai ellenére sem. Ugyanakkor voltam annyira magabiztos, hogy egyedül ezt a szakot jelöltem meg a felvételin. Ha ide nem vesznek fel, akkor sehova. Akkor ki kell találnom, mit kezdjek az életemmel.
Aztán továbbjutottam. Kevés hibám lett a teszten. Nyertem némi önbizalmat, de azt még mindig nem tudtam volna elmondani, mit is akarok ettől az egész szaktól. Ez aggasztani kezdett a további rosták miatt. Nem akartam, hogy ezen múljon. Alaposan utánamentem a szaknak, és hogy mit is tanulnék itt, ha felvennének. A munkát, amit jóval a felvételi előtt kellett volna elvégezni, elvégeztem a két rosta között. A másodrostára már úgy érkeztem, hogy elszánt voltam. Tudtam, hogy foglalkoztat, ami a szakon zajlik. Dráma- és színházpedagógia, alkalmazott színház, határok feszegetése, foglalkozni is az emberekkel, akik nézik az előadást, nem csak passzívan hagyni őket, részvételiség – csupa olyan fogalom és terület, ami nagyon érdekelt.
A másodrosta egy személyes beszélgetés volt, amit egy Dixit-kártya húzásával kezdtünk. Egy olyan kártyát kellett választani a pakliból, ami leírja, hogy éppen hogy vagyok. Nem emlékszem pontosan, milyen kártyát húztam – talán egy rácsos ablakú szobában ülő lány volt rajta, aki a beszűrődő napfény felé néz. Valami ilyesmit éreztem: fényre van szükségem.
A leendő osztályfőnökök, Fater és Hippi végre szólítottak. Bementem a Tanácsterembe – utoljára talán valamelyik Aludttejjel való beszélgetés alkalmával voltam itt. Rámjött a gyomorgörcs, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy akarom-e ezt. Megkérdezték, milyen kártyát húztam. Elmeséltem. Aztán kérdeztek még néhány dolgot rólam, hogy mutatkozzak be. Nagyjából öt perc után Fater feltette a kérdést: “tényleg akarod ezt a szakot, vagy ez csak egy lehetőség, hogy visszakerülj az egyetemre?”
Lefegyverzett a kérdés, bár tudtam, hogy elkerülhetetlen. Meglepett az őszintesége, de inspirált a mögötte lévő kíváncsiság. Összeszedtem magam és minden érvemet, hogy mi minden érdekel a szakról. Azt hiszem, én akkor érkeztem meg a felvételire, fejben és szívvel. A válasz után feltettek még pár kérdést, amikre egyáltalán nem emlékszem. Utána elköszöntünk. Vegyes érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy vajon meggyőztem-e őket. Én elkezdtem nagyon hinni benne, hogy tényleg ezt akarom.
Továbbjutottam. Harmadrosta.
Megijedtem. Alig két éve már tartottam itt egyszer. Nagyon féltem, hogy mi lesz ezzel az egésszel. Ha most nem vesznek fel, az egy ikonikus bukás.
A harmadrostán ismerős arc jött velem szembe: Münchausen. Összeszorult a gyomrom. Ez tényleg olyan, mint az előző harmadrosta volt, még ez is stimmel.
A harmadrosta két napos volt. Az első napon többek között Ugribugri tűnt fel, akivel ismerkedő-bemelegítő játékokat játszottunk. Én ezeket egyébként is szerettem, úgyhogy lelkesen vetettem bele magam a dolgokba. Közben méregettem a többieket, hogy kik közé keveredtem. Közben meg nagyon görcsösen elkezdtem akarni az egészet. Mikor feladatokat kaptunk, valószínűleg kibírhatatlan volt velem dolgozni: a bizonyítási vágytól néha egyszerűen csak hangosabban beszéltem, ha a perifériás látásomban megláttam egy tanárt. Bennem voltak a rendezőszakos reflexek, hogy itt küzdelem van azért, hogy az ember bejusson a szakra és bent is maradjon. Azt hiszem, nem értettem meg, hogy itt pont a közös munkán volt a hangsúly, nem a vezetés képességén. Ráadásul volt némi helyzeti előnyöm, legalábbis a saját helyismeretemre így tekintettem. Aztán az első napos tervezési feladat messze nem a mi csapatunknak sikerült legjobban. Azt hiszem, hogy az a tény, hogy milyen visszajelzéseket kaptunk, helyretett: még amikor a kifogásokat mondta a bizottság, akkor is kiemelték a pozitív aspektusokat. Számomra ez egy teljesen új élmény volt. Milyen ironikus, eddig a pillanatig ezen az egyetemen szinte nem tudtam volna olyan helyzetet felidézni, amikor egy feladat elvégzése után nem a szorongás az első, amit érzek, hanem a magabiztosság. Hogy bele tudok állni a helyzetbe, hogy miért lett az a megoldás, ami. Hogy nem annak a hosszú és végeláthatatlan felsorolását hallgatom, hogy mi minden volt rossz abban, amit csinálok, hogy nem a megalázás volt az alapállapot, hanem valamifajta pozitív megerősítés, ami mellett azt volt lehetőségem hallgatni, hogyan lehetne még jobban, és nem azt éreztem, hogy képességtelen lennék valóban még magasabb szinten elvégezni a feladatot. Egészen olyanná vált egy pillanatra a helyzet, mintha tényleg egy egyetemen lennék, ahol tanulni lehet egymástól és eszmét cserélni, nem pedig a saját tehetségtelenségemmel szembesülni minden pillanatban.
A második napon egy jelenetet kellett összeraknunk. Megijedtem a feladattól, hiszen a jelenetekkel kapcsolatban még elég friss volt az élmény, hogy hány ilyenben vettem részt a rendezőszakon. Végül sikerült egy egészen működőképes jelenetet összeraknunk a csoporttal. Mindegyik jelenet nagyon érdekes volt számomra, egészen másfajta esztétikák jelentek meg, mint amiket korábban tapasztaltam: volt táncos némajelenet, volt nagyon absztrakt Woyzeck-parafrázis, volt “kisreál”… azt is pozitívan éltem meg, hogy láttuk egymás jeleneteit, és hallottuk a rájuk adott reflexiókat. Bizalmatlan voltam és lassú felfogású, de azt hiszem, eddigre végérvényesen tudtam, hogy mit akarok és miért. Ezt akartam, azért, mert nagyon szimpatikus volt a légkör és mert nagyon érdekeltek a határterületek mindig is, ez a szak pedig épp ezekről a határfeszegetésekről szólt.
Felvettek. Engem és Bro-t is. Büszke voltam. Megszűnt végre a bizonytalanság bennem. Jó helyem lesz, azt hiszem.
Gyorsan írtam Münchausennek. Őt nem vették fel. Egyszerre sajnáltam és éreztem valamifajta megkönnyebbülést. Teljesen tiszta lappal indíthatok. Végre. Erre volt szükségem.
Nem sokkal a felvételünk után volt egy nyári konferencia, amire hívtak minket az osztályfőnökeink. Itt ismertem meg közelebbről az egyik osztálytársamat, akivel részt vettünk az több programján is. Azt hiszem, áttört bennem egy gát vele kapcsolatban, sokat beszélgettünk a szünetekben. Az első komolyabb ismerősöm lett az osztályból, így különösen fontos lett számomra, hogy jó első benyomást tegyek rá. Örültem, hogy úgy fogom kezdeni a szakot, hogy lesz ott valaki, akit ismerek. Ő volt Bajtárs, aki aztán jóval több is lett nekem, mint egy puszta egyetemi osztálytárs. Egy nagyon fontos szövetségesem és munkatársam lett. Ezt persze akkor még nem sejtettem. Sokmindent nem sejtettem még akkor.
Eljött a gólyatábor. Egy nappal később tudtam csak lemenni. Annyira emlékszem, hogy mikor leszálltam a vonatról és elindultam az általam már jól ismert ceglédfürdői tábor felé, volt bennem egy nagy adag gyomorgörcs. Tudtam, hogy ez téma lesz, hogy engem kirúgtak korábban, főleg, mert lesznek ott olyanok, akik tudják: Cserkész, aki évfolyamtársam volt színész szakon, vagy akár Plüssmackó, még az is lehet, hogy korábbi gólyatábori csoportvezetőm, Szörf is ott lesz, de nem lepődnék meg Filozófus felbukkanásán sem. Csupa ember, akiről tudom, hogy tudja, hogy mi történt velem, de nem beszéltem velük azóta, és a fene se tudja, hogy hogyan viszonyulnak ehhez az egész ügyhöz. Amíg befordultam a tábor utcájába, végig ezen szorongtam.
Aztán elértem a kerítést. Az emberek a füvön ültek, valamilyen esemény zajlott éppen. Beléptem a kapun, őrjöngő taps fogadott. Nem értettem, de látszott, hogy azok sem, akik akkor láttak engem először. Köszöntem nekik. Elfogott egyfajta nosztalgikus érzet, miközben körbenéztem, hogy hova keveredtem. Nehéz volt kezelni a helyzetet, hogy lehetnék akár táboroztató is, hiszen ha még az egyetemen lettem volna, valószínűleg jelentkeztem volna, és ismertem is mindegyiküket. Nehéz helyzet volt ez, hogy most integrálódnom kell a nulláról egy olyan közegbe, aminél ezen egyszer már túlestem.
Az első, ami feltűnt, hogy már nem Plüssmackó volt a HÖK elnöke. Emlékeztem is valamire, hogy ők leköszöntek az előző félévben. Helyette most Smink volt az elnök. Nem zavart különösebben, nem ismertem őt annyira, rendezőszakon évfolyamtársam volt ugyan, de a filmintézetbe járt, így nem találkoztunk soha. Az viszont érződött, hogy kicsit mégis más a közeg, amibe érkeztem, mint amit otthagytam fél évvel korábban. Ennek őszintén szólva, örültem, hiszen így talán könnyebb lesz a helyzet.
Kicsit megijedtem, mikor megtudtam, hogy Cserkész gólyacsapatában leszek. Fogalmam se volt róla, hogy ő hogyan fogja ezt a helyzetet kezelni. Kellemesen csalódtam. Volt kellő irónia a helyzetben, főleg mert annak idején vele voltam egy gólyacsapatban. Nagy biztonságban éreztem magam viszonylag hamar. Viccelődtünk is a helyzeten, de egyszerűen nem volt komolyabban téma. Ennek nagyon örültem és hálás is voltam. Utólag tudtam meg, hogy pont ezért kérte, hogy az ő csapatában legyek: ő ismert legjobban a táboroztatók közül, és tudta, hogy képes lesz kezelni ezt a szituációt annak esetleges kínos részeivel együtt is. Jó érzés volt, hogy alig pár pillanatig lett csak kínos a helyzet.
Bajtárs is a csapatban volt. Onnantól kezdve, azt hiszem, egészen szétválaszthatatlanok lettünk, hiszen rengeteg közös emlékünk lett nagyon rövid idő alatt.
Folytatás május 10-én, pénteken!
Csernai Mihály 
3 gondolat “Újratanulni magamat” bejegyzéshez