Néhány hónap telt csak el 2020-ból, amikor megéreztük a Covid hatásait. Nemcsak a szó átvitt értelmében, azzal, hogy figyeltük az adatokat és lestük, hogy a világ hogy reagál, hanem beavászkodott közénk is, egyre többször lett beszédtéma, mígnem márciusban eljutottunk odáig, hogy el kell hagynunk az egyetem épületeit.

Épp úgy éreztem, hogy kezdünk egy ideális működést felvenni a HÖK-ben, szerveztük az eseményeket, az emberek megszokták, hogy lehet tőlünk kérdezni és próbálunk nap mint nap problémákat megoldani, mikor az addigiakhoz képest teljesen váratlanul ért minket, hogy mindezt távolról kell mostantól megoldanunk. Közben végig ott volt bennünk, bennem legalábbis biztosan, hogy ez egy gyors lefolyású esemény lesz, néhány hetet kell kibírni és vége lesz. Aztán mikor láttam, hogy így marad minden, kétségbe estem. Azt éreztem, hogy valamit kezdenem kell magammal. Ekkor kezdtem el diétázni, odafigyelni magamra, hogy ha már be vagyok zárva, akkor addig is kihasználjam valamire az időt.

Közben az online térben egyre több szó esett arról, hogy modellt fog váltani az egyetem. A szenátussal hosszú órákat beszélgettünk arról, hogy ez pontosan mivel jár. Senki nem értette, hogy mi lesz, kerestük a lehetőségeinket. Ekkor azt tudtuk, hogy a majdan felálló kuratóriumba az egyetemnek is lesz képviselője, illetve hogy az átállás 2021 januárjától lesz hatályos.

A hallgatók számára online teret akartunk létrehozni, emiatt csináltunk egy Discord-szervert, és elkezdtük beleásni magunkat. Ez végül nem lett annyira népszerű, mint vártuk, pedig rengeteg energiát beletettünk abba, hogy valahogy azt az aktivitást, ami a működésünk alapfeltétele volt, meg tudjuk teremteni.

Minden kicsivel lassabban működött. Az adminisztratív működést viszonylag gyorsan átállítottuk az online térbe, ám nem volt meg az a szokásos rend, hogy ha valamire azonnal van szükségem, akkor felsétáljak a rektori hivatalba vagy a gazdaságira. A teljes szervezet ki volt téve annak, hogy emberek email-olvasási és válaszolási tempójához kell igazítanunk a saját működésünket. Ennek ellenére, nem lustultunk el, minden szabályt betartottunk, illetve egyik első cselekedetünk a vészhelyzet kihirdetése és a hazaköltözés után az volt, hogy az online működés szabályait lefektettük Öltönyössel és Krajcárral is.

Három nagyon fontos levelezés született ekkoriban. Ebből kettőnek hatása volt a további eseményekre, egy pedig jól példázza az egyetemen belüli viszonyokat.

Kezdjük az utóbbival. Májusban volt egy levelezésem Díjesővel. A korábbi évben egy gólyatáborhoz béreltek kamerát az egyetemről, hogy felvételeket tudjanak készíteni az eseményről. A kamerát egy esti buliban valaki felrúgta, keletkezett benne egy nagyjából 40 ezer forintos kár. A kamera bérlője, mikor szembesült az esettel és jelezte a filmintézetben a bajt, akkor nem foglalkoztak vele, ám ahogy közeledett az év vége és a diplomavédések időszaka, szembesült azzal, hogy amíg nem fizet, addig nem kaphat diplomát. Problémáját megírta a filmintézet akkori vezetőjének, aki javasolta a jelenlegi HÖK bevonását. Én megpróbáltam körültekintően eljárni, úgy éreztem, ha tudunk, segítünk, és mivel a korábbi HÖK rendezvényén történt a baleset, azt gondoltam, ha módunk van rá, álljuk a költségeket. Díjeső is rákerült erre a levélre. Mikor megírtam neki, hogy szerintem ebben az esetben át tudjuk vállalni a kamerában keletkezett kárt, elszabadult a pokol.

Korruptnak, inkompetensnek nevezett, utalt a Smink időszakában jelenlévő gazdasági visszaélésekre (ezeket korábban egy bizottság, amibe magunk is delegáltunk tagot, kivizsgálta), azt írta, hogy csúsztatok, amikor arra hivatkoztam, hogy a HÖK rendezvényén igenis lehetősége van a HÖK-nek felelősséget vállalni az eszközben keletkezett kárért. Az indulat azért volt számomra döbbenetes, mert egyrészt, nem érzem, hogy bármilyen okot adtunk volna rá, ráadásul eleve az ügybe azért keveredtünk bele, mert egy hallgató a segítségünket kérte, ráadásul intézetvezetői biztatás mellett. Ő (mármint az intézetvezető) maga is abból az empátiából érvelt, hogy ha az érintett be is fizeti a keletkezett kárt, később, ha ez túl van a saját anyagi keretein, úgyis igényelni tud rendkívüli szociális ösztöndíjat, amit a HÖK is és az ösztöndíjakért felelős egyetemi bizottság is jó eséllyel megszavazna neki – tehát, végérvényesen így vagy úgy, a HÖK képes (még ha közvetetten is), kivenni a részét a költségekből. Én ekkor szembesültem a legszélsőségesebben azzal, hogy a HÖK megítélése mennyire különböző tud lenni az egyetemen belül: míg sok tanáromtól, és a vezetőségtől is ezen a ponton már sok biztatást kaptam, lassan belátták, hogy nem akarok rosszat és kellően felkészült vagyok a pozícióra, még mindig voltak olyanok, akik saját meggyőződésükből vagy csak az egész hallgatói önkormányzati rendszer iránti ellenszenvből képesek voltak nagyon szélsőségesen reagálni. Furcsa volt azt megtapasztalnom, hogy pont akkor, mikor már úgy éreztem, nem kell bizonyítanom a kvalitásaimat, még mindig volt, aki megkérdőjelezte azokat anélkül, hogy valaha is valós esélyt adott volna – már megint beleütköztem ebbe az egyetemen, és megint akkor, amikor azt éreztem, tényleg megtaláltam a helyemet.

A másik két levél a további események tükrében jóval érdekesebb. Fontos tudni, hogy a tavasz nemcsak a Covid miatt volt baljóslatú időszak. Különböző felületein a nyilvánosságnak egy módszeres lejárató kampány indult az egyetem ellen, hogy itt milyen képzés zajlik, hogy ide mennyire befolyásolható diákok járnak, hogy itt mennyire felkészületlenek a tanárok, ráadásul ideológiai alapon tanítanak. Nagyon ideges lettem ettől, mert tudtam, hogy sok rosszat el lehet mondani az egyetemről, vagy egyes elemeiről: a művésztanárok nagy része valóban nem elsősorban pedagógus, ami okoz nehézségeket vagy fennakadásokat a tanulmányi előmenetelben; sok infrastrukturális fejlesztés hiányzik vagy nem valósult meg, pedig szükség lenne rá; számtalan fejlesztés elmaradt korábbról, általában forráshiány miatt; túlságosan nagy volt az osztályfőnöki autonómia, ami eredményezhetett olyan szituációt, hogy ha valaki nem volt szimpatikus a tanárának, az egyszerűen kirúghatta a hallgatót vagy tönkretehette mentálisan. Ezek mind-mind problémák, amikről egyre több szó esett, de valahogy mindenki számára kielégítő megoldást sosem sikerült rá találni. Azonban ezek a támadások nem ezekről a valóban jogos és struktúrabeli tényezőkről szóltak, hanem olyasmiról, ami viszont nem volt mindennapos tapasztalat. Engem jópáran tanítottak, két szakon is és ki merem jelenteni, hogy nekem nem volt olyan tanárom, akiről meg tudtam volna mondani az órái alapján, hogy milyen szimpatizáns. Az egyetemi órákon erről nem volt szó, maximum érintőlegesen, inkább csak történelmi kontextusok kedvéért (pl. egy műelemzés órán, ahol mai szemmel nézünk rá klasszikus darabokra, ott óhatatlanul a jelen nézőpontjából fogalmaz az ember).

Tehát, a két levél. Mindkettőt egy-egy hallgató írta.

Nem sokkal a covid kirobbanása után az Országgyűlés a veszélyhelyzetre hivatkozva, gyorsított eljárásban döntött a “33-as törvényként” elhíresült törvényjavaslatról. Ennek lényege, hogy a transznemű emberek számára jogilag megtiltja a nemváltoztatás lehetőségét – tehát hiába van valaki, aki bár biológiailag férfinak született, de női testben érzi magát, még ha a tranzíció egyéb folyamatain túl is jut, személyes irataiban élete végéig férfiként fog szerepelni. Nagyon megosztó a téma, és nem is foglalkoztam volna vele, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá, mikor kaptam egy levelet, az intézetvezetőkkel és Rafikivel együtt az egyik hallgatótól, Bongyortól. Ebben ő arra hivatkozott, hogy szerinte művészeti egyetemként igenis lehetünk érzékenyek a társadalom rezdüléseire és eseményeire, tehát valamit muszáj lenne reagálni.

Mivel úgy éreztem, elég kényes a téma, azt beszéltük meg, hogy Bongyor ír egy felhívó levelet egy tiltakozó akcióhoz, amiben a 33-as törvény eltörlését követelik, én pedig kiküldöm a hallgatói címlistára, azzal a felszólítással, hogy “aki akar, csatlakozzon”. Így a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad, hiszen én mondhatom azt, hogy kiküldtem egy levelet – ami a HÖK-nek egyébként is feladata, hiszen felhangosítjuk a hallgatókat -, és nekem magamnak nem kell állást foglalnom az ügyben – amit nem akarok megtenni, mert úgy érzem, óhatatlanul is összemossák rajtam keresztül a teljes hallgatósággal. Bongyor megírta a levelet, én kiküldtem, és nem is lett belőle botrány – csak egy hónappal később, mikor az Origo az egyetem elleni lejárató kampány részeként lehozta, hogy “a Színművészeti Egyetem HÖK-elnöke a transzneműek mellett szervezkedik”. Kétségbeestem. Azt éreztem, hogy óriási hibát követtem el. Bár a közös emailezésben mondtam, hogy mi a tervem, a vezetőség tagjai óva intettek attól, hogy ebbe az ügybe beleálljak. Én tényleg megpróbáltam egy hallgatót képviselni. Utólag sokan megkérdezték, hogy vajon ha ellentétes előjelű levelet kapok, azt kiküldtem volna-e. Akkor is és most is azt gondolom, hogy igen, kiküldtem volna, mert épp ezzel tudok semleges maradni. Egyébként sem rostáltam az ilyen levelek között, azt gondoltam, hogy ami közérdekű, vagy potenciálisan sokakat érinthet, azt körbeküldöm, hiszen az informálás az egyik legfontosabb feladata a HÖK-nek. Az, hogy az egyének hogy döntenek és ki áll bele ebbe a dologba, mi nem tudjuk irányítani, de azt, hogy mire hívjuk fel a figyelmet, igen – én ezért hoztam azt a döntést a folyamat legelején, hogy az általam vezetett HÖK mindenről informálni fogja a hallgatókat. A részvételiségben is csak így bízhattam: a kellő információ birtokában kellően felkészült döntéseket képesek hozni azok, akik érintettek.

A másik levelet Markáns fogalmazta meg. Néhány hallgatótársával összebeszéltek, és cselekvésre szólították fel a HÖK-öt, nevezetesen, hogy bár novemberben megszavaztuk, hogy Rafiki legyen a rektor, még mindig nem nevezték ki, pedig eltelt fél év. Megpróbáltunk hát cselekedni valamit, és a levél hatására szépen minden olyan információt, ami a rendelkezésünkre állt, összeszedni és eljuttatni a hallgatókhoz. Ekkor viszont felgyorsultak az események. Nyilvános lett a modellváltás gondolata, sőt, egyre több információ jött róla: már nyáron lezavarhatják a folyamatot, és szeptembertől új struktúrában fog működni az egyetem. Épphogy elkezdtük összeszedni azt, amit a rektorválasztás óta eltelt időben megtudtunk, mikor kezdhettük elölről a munkát, mert napról napra újabb részletek lettek világosak. A vezetőség kiadott egy közleményt, amiben kiálltak mellettem a transzneműekről szóló levél miatt – én nagyon hálás voltam nekik, viszont ez az epizód még több lejáratást indított el ellenük, melynek középpontjában az akkori vezetőség mellett én álltam. Rengeteg üzenetet, kommentet, emailt kezdtem el kapni, felhergelt, megvezetett emberektől, akik mind vagy a halálomat kívánták, vagy csak szimplán úgy beszéltek rólam, mintha emberszámba se vennének. Nagyon megérintett a helyzet, én addig nem szembesültem ekkora indulatokkal. Nem is értettem pontosan az okát: soha nem akartam direkt ártani senkinek, és egy levél kiküldését nem éreztem akkora dolognak. Persze, voltak álmatlan éjszakáim, egy ponton azt éreztem, le is mondok a HÖK-elnöki hivatalomról. Bajtárs győzött meg arról, hogy ezzel épp azt érem el, amit a támadók akarnak: ne a gyengeségeimet hangsúlyozzam, hanem próbáljak meg kiállni a diákság mellett, úgy, ahogy eddig is. Baljóslatú volt, mert azt mondta, ez még csak a kezdet, lesz ez az egész helyzet még durvább. Valószínűleg ezt félig biztatásképp mondta, hogy felkészüljünk a legrosszabbra, de azt még ő sem tudta, mi minden fog történni.

Tavasz végén már az egyetemi vezetéssel összefogva, a szenátussal egyeztetve próbáltuk meg hangoztatni, hogy szeretnénk mindenekelőtt megtárgyalni az egyetemi modellváltás feltételeit. Parnert és engem ekkor hívtak be először egy élő interjúra. Annyit sikerült fogynom a Covid alatt, hogy Partner nem ismert fel az utcán, mikor a helyszín felé sétáltam.

Mikor kijöttünk az interjúról, valamit megéreztem abból, hogy ez az egész helyzet sokkal komolyabb, mint amit először gondoltam. Mert persze, kiváltságos helyzet volt ott ülni a szenátusban, ezáltal nagyjából naprakésznek lenni abban, hogy hol tartanak a tárgyalások, vagy hogy mit gondol aktuálisan a legfontosabb döntéshozó szerv a kialakult helyzetről – de innentől komollyá válik a dolog, mert úgy kell képviselni a diákságot, hogy a Covid miatt korlátozottak a szociális lehetőségek, miközben vészesen közeleg valami, ami mindenkit érint, de nem tudunk róla eleget – és nem azért nem tudjuk, mert ne akarnánk utánajárni, hanem mert nem egyenes a kommunikáció a változtatni készülők és a változásban érintettek között.

Ebben a bizonytalan helyzetben köszöntött ránk 2020 forró nyara, ami valami olyannak volt a kezdete, ami később mindannyiunk életére valamilyen módon hatással volt. Ráadásul olyan emberekkel sodort össze a sors, akiket ekkor még nem, vagy csak alig ismertem.

A pillangó-effektus elmélete szerint, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát a világ másik végén, az nálunk képes óriási szélvihart előidézni. Ma már bizton állíthatom, hogy ha hiszünk ennek az elméletnek, 2020 májusának végén valahol Új-Zéland környékén néhány pillangó repdesett, az általuk gerjesztett tornádó pedig lassan, de biztosan közeledett a Vas utca felé.

Folytatása következik 2024. június 14-én, pénteken!

<— Kilencedik fejezet

Tizenegyedik fejezet – 1. rész —>