Második tanulság: egy mozgalomban két dolgot soha nem lehet szem elől téveszteni, az egyik maga a FŐ CÉL, a másik az EXIT POINT, amikor véget lehet vetni egy akciónak.
Ahogy arról már korábban volt szó, én kifejezetten nem értettem egyet az egyetemfoglalás gondolatával. Nemcsak azért, mert azt gondoltam, kidolgozatlan a koncepció; legnagyobb bajom az volt vele, hogy úgy éreztem, ha ezt meglépjük, onnan már nincs visszaút. Az egy dolog, hogy valószínűleg sokunknak egy életre össze fog forrni a nevével, a szakmánk annyira kicsi, törékeny és érzékeny, hogy azon belül egészen biztosan híre fog menni a dolognak és ez ki tudja, milyen következményekkel járhat. Nem várható el senkitől, hogy vásárra vigye a bőrét úgy, hogy fogalmunk sincs, hogy mekkora támogatottságunk van, hogy egy ekkora egyetemként egyáltalán számítunk-e bárkinek. Nem magamat féltettem elsősorban, én már annyiszor mondtam le a szakmai érvényesülésről (vica versa, mert ne feledjük, a “bukott (kirúgott)” diák billogja egész életemben a fejem és a szakmai pályám fölött lebeg, hiszen Mester a szakma jelentős képviselőjeként lemondott rólam), és különben is azt éreztem, sok vesztenivalóm nincsen, vagyok annyira nyitott a világra, hogy feltalálom magam, ha valamiért kiszorulok a szakmából – de megpróbálok felelősségteljes vezetőként gondolkodni, és egy egyetemfoglalással megterhelve nem tudok semmit sem ígérni azoknak, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ha beleállok én magam, és rajtam keresztül a HÖK elnöksége (mert az is kiderült eddigre számomra, hogy ez a kettő nem tud kettéválni), akkor onnantól rajtam a felelősség, hogy valamit mondjak a diáktársaimnak, akik megválasztottak. Másrészt, nem éreztem úgy, hogy a Covid után, mikor frissen elkezdhetünk újra kapcsolódni egymáshoz, és találkozni egymással, azt ennyire intenzíven, az összezárást választva kellene csinálni. A lassú, megfontolt lépéseket pártoltam volna, de az irányítás teljesen kicsúszott a kezemből. Mikor végül megvalósult az egyetemfoglalás, úgy éreztem, ki kell használnunk. S nemcsak abban az értelemben, hogy kifejezzük az ellenérzéseinket, hanem adott az alkalom arra, hogy – még ha egy alapvetően negatív ügy mentén is – elkezdjünk végre magunkról beszélni. Csalódásnak éltem volna meg, ha – bárhogy is végződjön az egyetemfoglalás – úgy jövünk ki belőle, hogy tulajdonképpen minden marad a régiben vagy egy kicsit rosszabb lesz. A foglalást megelőző időszak pont azt mutatta meg, hogy az egyetem képes arra, hogy elkezdjen a változásra törekedni, olyan szakmai és elvi viták zajlódtak, amiket előtte soha nem tapasztaltam. A képzés, a campus vagy egyáltalán, a szellemiség modernizációja, adaptáció a 21. század kihívásaihoz, ezek mind terítéken voltak. Az egészet a modellváltás keresztbevágta, de azt éreztem, ha már bent vagyunk az egyetemen, és nem csak a szó átvitt, hanem nagyon is konkrét értelmében, akkor itt az ideje arról is beszélni, hogy milyen képzést akarunk. Számomra sokkal felemelőbb lett volna arról vitázni, hogy egyes szakok milyen struktúra szerint induljanak, hogy milyen képzési formákat tudnak egyes osztályok elképzelni, hogy milyen alternatív tárgyakat tanulnának, mint arról, hogy most reagálunk-e bizonyos minket ért támadásokra, vagy hogy elmegyünk-e egyes megbeszélésekre, és ha igen, akkor milyen delegációt küldünk oda.
Egy nagyon konkrét eset maradt meg bennem, ami jól szemlélteti, amit mondani akarok. Egy alkalommal a főpolgármestertől kaptunk egy levelet egyik délelőtt azzal kapcsolatban, hogy aznap este 6 órakor lesz egy nyilvános beszélgetés vele, és szeretne felvenni egy Freeszfe-maszkot, felveheti-e. Eleve abszurd az, hogy ezt bárki megkérdezi, illetve hogy mi erről egyáltalán beszélünk, hogy valaki mit vehet fel és mit nem, még ha az történetesen a főpolgármester is. Végül egy hosszú vita indult az ügyről. Kényelmetlenül hosszú. Végül fél 7 és 7 között arra jutottunk, hogy nem szeretnénk, ha a főpolgármester felvenné a mi támogatásunkat kifejező maszkot – de eddigre már talán véget is ért az a nyilvános esemény, aminek apropóján a kérdést feltette. Számomra az volt az egészben érthetetlen, hogy eleve csak azért tudtunk erről beszélni, mert feltette a kérdést, ha nem tette volna fel, csak simán felveszi a maszkot, valószínűleg nem kezdünk el felháborodni azon, hogy miért nem kérdezte meg. Súlyos órákat töltött a közösség azzal, hogy erről a kérdésről pro vagy kontra döntsön valamit, mialatt beszélhettünk volna a szakma túltelítettségére adandó válaszlehetőségekről, beszélhettünk volna arról, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak az egyetemi infrastruktúra hiányosságainak pótlására, beszélhettünk volna arról, hogy például egyes színészosztályoknak egyáltalán nincs a kurzusában filmszínészet, lehetett volna verziókat gyártani arra, hogy hogyan próbáljuk meg megszólítani a színházigazgatókat, hogy szíveskedjenek vizsgákat nézni, főleg amikre meg vannak hívva, mert kölcsönösen megkönnyíti a végzéshez szükséges szakmai gyakorlatok elvégzését. Lehetett volna beszélni a mester-tanítvány viszony (újra)értelmezéséről, lehetett volna beszélni arról, hogy miért van a mai napig majd’ minden osztályban legalább egy, de inkább több olyan ember, aki az egyetem végére teljesen megnyomorítva érzi magát, vagy éppen úgy érzi, feleslegesen ment el öt év az életéből, és a padlóról kell magát összekaparni ahelyett, hogy egészségesen, egy kiszámítható pályaképpel a szeme előtt kezdhesse el azt csinálni, amit szenvedélyesen szeret és amiért végigtanult (vagy szenvedett) öt teljes egyetemi évet. Lehetett volna beszélni arról, hogy hogyan tudjuk segíteni egymást a pályán, lehetett volna alternatív kurzusokat tartani arról, hogy mit jelent egyéni vállalkozónak lenni, mit jelent számlázni, mit jelent egyáltalán egy, az egyetem óvó falaitól függetlenül egy projektben részt venni, vagy akár hogy mit jelent nemet mondani (és hogy lehet és kell is nemet mondani, hogy nem lehet mindig arra hivatkozva elvállalni mindent, hogy “tapasztalatnak jó lesz”), mit jelent az embernek kiállnia maga mellett, és nemcsak az egyetem autonómiáját, hanem a sajátját is számonkérni. Lehetett volna tematizálni azt, hogy ha az ember nem talál munkát a színházi pályán, és muszáj valamilyen megélhetés után néznie, az alapvetően nem ciki, és nem azt jelenti, hogy kudarcot vallott, hogy lehet éhenhalni a művészet polírozott oltárán, csak rohadtul nem érdemes, mert vannak ennél ezerszer fontosabb dolgok is. Hogy nem lesz attól az ember kevésbé jó abban, amit csinál, mert bevállal más jellegű dolgokat is, akár azért, hogy meg tudjon élni tisztességesen, akár csak azért, mert éhes.
Lehetett volna, de nem tettük, hiába hangoztattuk sokszor, hogy ezt kellene csinálnunk: megfogalmazni magunkat, és nemcsak azt hangsúlyozni, hogy nem akarjuk, ami következik, hanem hogy mit szeretnénk helyette.
A “tanköztársaság” mint tényező lényegében azt fedte le, hogy hogyan lehet ebben a helyzetben valahogy a tanítást megoldani, miközben a blokád is fennmarad. Az egész alapvetően Yodától származott, aki azt a helyzetet próbálta meg valahogy szintetizálni, hogy nem volt arra válasz, hogy mi lesz, ha elindul az oktatás, miközben a blokád fennmarad. Sokan, érthető módon, főleg mert egy egyetemen vagyunk, szeretné megkapni a neki járó oktatást, miközben itt egy krízis, amit valahogy kezelni kell. A Tanköztársaság egy forma lett arra, hogy aki akar, blokádolhasson, de ettől ne szenvedjen hátrányt, aki viszont inkább részt venne az oktatásban, tanórákon, az ne érezze úgy, hogy a blokád elveszi tőle a teret. Utólag úgy érzem, ez egy nagyon jó szintézis volt, de azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy ez lesz AZ állítás arról, hogy milyen elképzelések mentén szeretnénk az oktatást a jövőben megszervezni.
Mikor exit pointokról beszélek, akkor egy összetett témára gondolok: egyrészt, mi az a pont, ahol azt mondjuk, hogy a blokádnak vége? Nyilván, ha elértük a célunkat. De mi van, ha nem érjük el? Van olyan pillanat, amikor ki lehet szállni a dologból úgy, hogy az ne feladásnak tűnjön? Mi van, ha véletlenül elérjük a célunkat? Hogy lesz ennek az egésznek vége, mi jelzi a végét, mi az a gesztus, amitől mindenki azt érzi, hogy lezárhatja a blokádolást? Ha nincs ilyen exit point, ha csak a teljes győzelem az elképzelhető alternatíva, az egy ponton reménytelenné és kiüresedetté teszi a harcot. Senki nem akar egész életében olyan világban élni, aminek kényszerhelyzetből vannak a falai. Nekünk nem volt exit pointunk, úgy éreztük, elmegyünk a falig. A kérdés persze az, hogy az egyetemfoglalás maga mennyire bizonyul a fal részének, ameddig elmegyünk, és vissza tudunk-e jönni belőle – meg persze, hogy vissza kell-e jönnünk?
Azokat a megmozdulásainkat szerettem nagyon, amik a minket ért szakmai kritikákra reagáltak. Mikor arról beszéltek sokat, hogy az SZFE-n nem elég nemzettudatos a képzés, a reakciónk az volt, hogy színészosztályok mutatták meg a néptánc tudásukat, mikor a miniszter azt mondta, hogy “azt hitte énekelni fogunk”, mindezt egy majd’ kétórás, eredménytelen tárgyalás lezárásaként, akkor egy olyan tüntetést szerveztünk, aminél végig énekeltünk. Mikor az volt a kritika, hogy a képzés túl belterjes, és nem lehet belelátni, akkor kivittük az órákat az utcára, amibe bárki betekinthetett. Egy művészeti egyetem művészeti eszközökkel, saját mesterségével cáfol rá a szakmai kritikákra. Azt éreztem, hogy ezek elegáns akciók, és valódi reakciók, valódi cáfolatok. Nemcsak beszéltünk arról, hogy milyen nálunk a képzés vagy hogy mit szeretünk benne, nemcsak egy védekező pozíciót vettünk fel, hanem nagyon is proaktívak voltunk. Nemcsak demonstrációk voltak ezek, hanem művészeti akciók, amikben az érdeklődők valódi, cselekvő résztvevők lehettek. Amellett, hogy ez szakomból adódóan is tetszett, úgy éreztem, nagyjából az egyetlen értelmes módja a cáfolatoknak. Lehet körmönfont nyilatkozatokat fogalmazni, amiket sokórás viták előznek meg, a jogi segítségek igénybevétele és a jogtiprásokra való figyelemfelhívás is fontos és elengedhetetlen, de a valódi élményt mégis ezek az események képzik, nem a hosszú sajtótájékoztatók. Ezek egy idő után nemcsak arról szólnak, hogy megcáfoljuk azt, amilyen bélyegeket megpróbálnak külsősök ránk aggatni, hanem hogy megmutatjuk: mik azok a tényezők, amiket féltünk, hogy elveszhet, ha olyanok kezdik el átvenni az irányítást, akik mindezeket elvetendőnek, rossznak, kilúgozandónak tartják.
A “fáklyás futás” egy óriási akció volt, mellyel öt vidéki egyetemet próbáltunk meg az ügyünk mellé állítani, mindezt nemcsak szimbolikusan, de nagyon is konkrétan: lefutunk hozzájuk egy lánggal, ami az egyetemi szabadság jelképe lesz. Minden fogadóhelyre valamilyen szervezett programot is megpróbáltunk csinálni. Igazságtalan a többes szám, mert én ezekben nem vettem részt, úgy éreztem, nem hagyhatom el az őrhelyemet, így csak belülről néztem végig az egész eseménysorozatot. Számomra azonban nem pusztán a futás ténye volt fontos, hanem az az élő körkapcsolásos műsor, amit a televíziós műsorkészítő szakosok csináltak, példátlan szakon belüli összefogással. Azért maradt meg bennem sokkal inkább a közvetítés, és nem maga a futás, ami egyébként önmagában is egy hatalmas szervezői munka volt – hiszen itt sokszor számunkra ismeretlen civilek is segítettek, akár futni, akár embereket szállítani A pontból B-be, van, aki hajnalban, a puszta közepén futott, mögötte egy vigyázó-kísérő autóval – mert az megint a miénk volt, megint azt mutatta meg, hogy mire is képesek ezek a hatalom által lenézett, vagy pusztán csak szimpla “hallgatóvá” degradált egyetemisták.
Az egész blokád egy Dávid-Góliát csata tudott lenni, és nemcsak azért voltunk mi Dávidok, mert az SZFE egy kis egyetem, kis hallgatói létszámmal, kevés egyetemi polgárral, hanem mert Góliátnak óriási hatalma van. Nem pusztán valaki, akit nem ismerünk, és nem ismer minket, nem is egy ember tulajdonképpen, nem is csak az vele a gond, hogy hazugságokat terjeszt rólunk, vagy egyes bajtársaink nevét beszennyezi, hanem az, hogy mindezt óriási hatalommal a kezében, azzal visszaélve teszi, és nem is válogat sokat az eszközökben. Dávid viszont folyton tyúkszemre lép, és minden lehetséges térben kisebb-nagyobb csatákat nyer az egyre elszántabb és ezzel együtt dühösebb Góliát ellen.
Madárt nevezték ki új kancellárnak. Nem hallottunk előtte róla, de tudtuk, hogy ha azokat, akik kinevezték, nem tartjuk egy legitim szervnek, akkor őt magát se tarthatjuk annak. Egy pillanatra nem figyeltünk, és Madár majdnem bejött az épületbe. Titokban, a hátsó bejáraton. Aztán elkezdett minket a lehető legtöbb módon fenyegetni és zsarolni. A bent tartózkodó, bizonytalan vagy egzisztenciálisan tőle és az aláírásától függő dolgozókat, az egyetem polgárait, akár korábbi bajtársainkat kezdte el ellenünk használni. Káoszt akart teremteni, mint Joker, és a kialakult, pillanatnyi zavart kihasználva átvenni az uralmat. Valami ilyesmi járhatott Madár fejében, aki egyértelműen csak egy előretolt helyőrsége volt azoknak, akik az egyetem új urai lettek a fejünk fölött. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy ki ez az ember, elkezdtük a fotóját gőzerővel küldeni mindenkinek, hogy tudjuk, ki az, akit nem akarunk beengedni. Ez a pillanat, mikor megkaptam az ominózus fotót, idézte fel bennem azt, mikor pár héttel korábban Truccal volt egy vitám arról, hogy kell-e kiselőadást tartanom a kuratórium tagjairól. Trucc szerint ha illegitimnek tekintjük őket, akkor nem kell bemutatni senkinek, hiszen úgyis az a célunk, hogy ne legyen semmi közünk hozzájuk. Én viszont azon az állásponton voltam, hogy ha felvesszük a kesztyűt ellenük, és azt mondjuk, hogy nem jöhetnek be, akkor tudnunk kell, kik ők, tudnunk kell, mi lehet a fejükben, ehhez pedig ismernünk kell őket, hátha ki tudjuk találni, mi lesz a következő lépésük.
A fő célunk az autonómia visszaállítása volt, valami olyan fogalomé, amit soha nem tudtunk megfogni igazán. Próbáltuk primer módon például arra lefordítani, hogy a szenátus jogköreit ne vegyék el az egyetemtől, hiszen így lehet garantálni, hogy saját ügyeinkben tényleg olyanok hozzanak döntést, akik ismerik a valós körülményeket – de ha belegondolunk, békeidőben a szenátus nem annyira bődületesen érdekes, néha összeül, néha hoz fontos döntéseket, de nagyon sokszor csak formális ügyekben találkozik. Például hogy a “leckekönyveket”, amik régen meghatározóak voltak az egyetem életében, mert az osztályfőnökök saját kezűleg töltötték ki a diákjaiknak, akik aztán az egyetem végeztével mint emléket, a diploma mellé kézhez kapták, vezessük ki, és legyen helyettük elektronikus a leckekönyv, mert csak a tanulmányi osztály terhelődik feleslegesen azzal, hogy nem az osztályfőnökök, hanem ők írogatják saját kezűleg évek óta mindegyik, aktuális évben végzett diáknak. S akkor megszavaztuk, hogy szegények ne szívjanak annyit. S aztán persze van, mikor indítandó szakokról vagy a rektor személyéről dönt a szenátus, és olyankor felértékelődik a szerepe. Meg amúgy is, mikor azt érezzük, hogy fenyegetve vagyunk, és végső kétségbeesésünkben meg akarunk állítani valamit, ami közeleg, és amiről lehet tudni, hogy egyedül nem vagyunk képesek rá, akkor hirtelen a közeg öntudatra ébred – olyankor érdekesek lesznek a legapróbb szenátusi ülések is, egy idő után az egész egyetem tolong, hogy részt vegyen rajtuk vagy megtudjon valamilyen információmorzsát – de most egyetemfoglalás van és nincs szenátus. Most fórum van, és még mindig leckekönyv-komolyságú ügyekről szavazgatunk. Arról, hogy mi az exit point, egy szó sem esik. Közben vannak, akik egyre fáradtabbak, például azok, akik az őrséget szervezik, vagy az adományokat kezelik. Kutyásék is fáradnak a kommunikációs bizottsággal, és óhatatlanul elindul a beszélgetés arról, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Truccék korábban arról beszélnek, hogy egy önfenntartó rendszert kell kialakítani, ami képes kitartani akármeddig – hosszú benttartózkodást vizionálnak. Néhányan már egyenesen közös karácsonyozásról fantáziálnak. A fórumon elkezd nagyjából hetente felmerülni a kérdés, hogy folytassuk-e a blokádot. Olyankor mindig nagy az érdeklődés, lendülnek a magasba a kezek, hogy igen, folytassuk. De vannak kezek, amik már nincsenek a magasban, mert egyszerűen kezdenek kiégni és érzik, hogy nem bírják már sokáig. Aztán azok, akik megszavazzák a folytatást, rendre eltűnnek. Órán vannak, próbálnak, forgatnak, végzik a dolgukat, végzik a kötelességeiket, és ezért nem lehet őket hibáztatni, nem rosszindulatúak ők, itt lennének, ha tudnának, de nem tudnak – azt viszont nem veszik észre, hogy mit tesznek azokkal, akik viszont tényleg 0-24 itt vannak és kitartanak. Nekem egyre inkább az az érzésem, hogy már név szerint fel tudom sorolni, hogy kik azok, akik miatt az egész blokád még áll. Ráadásul úgy, hogy dupla őrség van Madár próbálkozása miatt, és közben már a Szentkirályi utcai épületet is foglaljuk, nehogy más foglalja el.
És mindarról, hogy az autonómia visszaszerzése mellett, ami kétségtelenül egy fontos dolog, mit is akarunk, még mindig egy szó nem esik. Mintha elfelejtettük volna, hogy békeidőben milyen sokszor vetül fel köztünk két feles után a büfében, hogy milyen jó lenne, ha történnének az egyetemen változások. Most meg itt vagyunk egy változás közepén – egy ránk erőszakolt változás megakadályozásának közepén, és hiába ülünk egymás mellett a fórumokon, hiába gondoljuk, hogy igenis szükség lenne változásokra, csak nem ezen a módon, azt már soha nem fogjuk elmondani egymásnak, hogy mi lenne számunkra az ideális változás.
“Ki szavaz arra, hogy fenntartsuk a blokádot?” Október közepe van. Rengeteg kéz a magasban, én viszont csak nézek magam elé. Perifériából látom, hogy megint egy csomó olyan ember szavaz, akik helyett már négyszer ugrottam be a héten őrködni, mert nem értek oda, vagy utolsó pillanatban lemondták. Sóhajtok és most először nem jelentkezem.
“Akkor tehát, a többség úgy döntött, hogy folytatjuk.”
Hát akkor, folytassuk.
Csernai Mihály 
3 gondolat “Tanulságok Hete 2.” bejegyzéshez